Pöttöm egyfolytában nyaral, minden nap, órákon keresztül a Nagyapjával. A szobában játszanak horvátországi nyaralást, teljesen valósághűen, minden részletre kiterjedve: a bőröndökbe pakolással kezdődik ("Nagypapa, én hét bugyit viszek, hogy ne kelljen mosni"), az út megtervezésével folytatódik - Pöttöm már egy igazi térképen is szépen meg tudja mutatni, hogy merre kell menni és pontosan hol fogunk megállni benzint venni (és pisilni!) - majd jön a legjobb rész, a megérkezés. Apukám isten tudja honnan előbányászott egy régi, műbőr kötéses, napi lebontású naptárat, aminek segítségével Pöttömből profi recepciós lesz: a könyvből keresi ki a foglalásunkat, adja ki a szobakulcsot, jegyzi fel a kéréseket (félpanzió vagy ebéd is lesz?) és ajánl fakultatív utakat. Három napja játszák, de ha jól értem, még a partra nem jutottak ki, mert még csak a megérkezésre és az első vacsorára jutott idő. Pöttömmel meg nem lehet bírni, alig várja, hogy játszanak, nagyjából a cuccai felét leköltöztette Apukámhoz, várom, hogy mikor akar majd lent aludni. 

Apukám nagyon félt ám attól, hogy milyen rossz lesz majd egyedül, abban az üres szobában... de se egyedüllét, se üresség nincs, van viszont egy megállás nélkül csicsergő unoka/utas/recepciós, aki ragyogó pofikával instruálja őt. A jó Isten áldja meg érte, de tényleg.

"Kérni tudni kell!" - olvasom viszonylag sok önsegítő/önfejlesztő cikkben, amik női portálokon jelennek meg és ilyenkor elégedetten konstatálom, hogy én bizonyára már nagyon fejlett vagyok, mert egy napon belül körülbelül százszor hangzik el a számból, hogy: "Kérlek, vedd fel a papucsod!", "Kérlek, vidd ki a tányérokat!", "Kérlek, vacsoráztasd meg őket!", "Kérlek, figyelj egy kicsit jobban!", "Kérlek, siessetek a fürdéssel!", "Kérlek, vedd halkabbra a tévét!", "Kérlek, etesd meg a kutyát!", "Kérlek, vidd ki a szemetet a ház elé!"... kérlek, kérlek, kérlek

Ez egyébként valóban hasznos tudás, az előző posztban említett tudatlanságnak jó ellenszere (bár még mindig ott a menekülőuras "Jaj, elfelejtettem", dehát na, semmi sem tökéletes).

Úgy döntöttem, hogy mostantól szintet lépek és a fenti kérésekhez kiegészítést is fűzök majd:

"ÉS KÖVETKEZŐRE MINDEZT CSINÁLD MEG MAGADTÓL, KÉRÉS NÉLKÜL!" 

Ui: Ha esetleg valakiben az a sejtés támadna, hogy kiakadtam egy csöppet, akkor szintén jó megérzései vannak, konkrétan amikor az előbb kimentem az erkélyre és megláttam, hogy még kint szárad a ruha, akkor majdnem elsírtam magam. Ez azért érdekes, mert ami kint szárad, az igazából senkinek nem hiányzik (mindenkinek van elég váltás fehérneműje, zoknija, pizsama nadrágja), tehát tényleg soha senki nem kérné rajtam számon, ha kint hagynám éjszakára és mondjuk holnap szedném le, csak én erre az esetek többségében képtelen vagyok. Inkább leszedem és kiakadok. Erre szokta Maczkó azt mondani teljesen tanácstalanul, hogy "Aha, értem".  Már így is kint hagyom az asztalon az új terítőt az éjszakára, kész csoda, mert én alapból azt minden este beszedném¹, mert így kifakul/hamar elrongyolódik/koszos lesz/ráesik az eső, de hosszas kondicionálás után már képes vagyok azt gondolni, hogy ez nem baj. Jó, őszinte leszek, már igyekszem azt gondolni, hogy ez nem baj, mert még minden este meginogok, hogy le kellene szedni, csak eszembe jut, hogy akkor holnap meg vissza kellene rakni és akkor inkább kivárom, amíg megszokom a kinthagyást. Ez az újrakondicionálás egyébként rövid távon nagyon sok energia, több mint követni a szokásokat, csak ugye a rossz/haszontalan/jelenleg nem túl hasznos szokások meg hosszú távon, szisztematikusan fogyasztják az energiát.

¹Csak akkor nem szedem be, ha nem én jövök be a teraszról utoljára vagy ha mondjuk túl sok alkoholt ittam a rutinfeladatok végrehajtáshoz. Olyankor tök jól túllépek ezeken a belső késztetéseken. Most akkor menjek és igyak valamit? 

Újabb szuperképességet ismertem fel magamban: hihetetlenül jó megérzéseim vannak, olyan mintha valami természetfeletti erő suttogná a fülembe a titkokat mint például, hogy (búgó hangon olvassuk!) : "Itt az idő, hogy berakd a mosást!", "Szerintem holnapra még nincs kész a hittan házi feladat", "Ha most nem indulunk el biciklizni, akkor nem érünk haza soha!" 

A többieknek ilyen nincs, őket az esetek 90%-ban explicit módon meg kell kérni ezekre a feladatokra. Vagy lehet, hogy van nekik, csak sokkal hatékonyabban nyomják el ezeket a belső hangokat?

Mert legyünk reálisak: az én fejemben ez nem ilyen súgó-búgó szirén hang, inkább hasonlít az általános iskolai tesi tanáromra stílusban és hangerőben egyaránt, ráadásul még káromkodik is, azaz "Bassza meg, ha nem rakom be a mosást, nem szárad le estére a cucc!". Általában sürgető¹ és parancsoló, én meg az esetek nagy részében engedelmeskedem neki, azaz rakom, főzöm, seprem és kiviszem. 

Egyébként én azt sejtem, hogy a többieknek is van hasonló, mert Maczkó például hasonlóan jó megérzések mentén működik a kertben, a gépkocsik és egyéb járművek (biciklik, rollerek) karbantartása kapcsán és néha még a háztartásban is. A múltkor például felporszívózott a szobában. Lehet, hogy a megoldás az, hogy nekik is van ilyen hangjuk csak sokkal kevésbé követelőző és az enyémhez képest alulinformált. Erre abból következtettek, hogy amikor esetleg kérdőre vonom család tagjait egy-egy elmaradt munka miatt, akkor a válasz általában az, hogy (ártatlan gyerekhangon olvasva): "De én nem tudtam". 

Tehát mégiscsak különleges szupererő ez. Ha esetleg valaki tudja, hogy hogyan lehet megszabadulni tőle, vagy legalábbis lenémítani egy időre, szóljon/írjon, minden megoldás érdekel!

¹Az, "Á, majd holnap megcsinálom" gondolattól például csak idegesebb lesz.

Hogy vagyunk, hogy bírjuk? - kérdezi mindig mindenki. Én mint mindig most is bajban vagyok a válasszal, meg is kérdeztem ma este Maczkót, hogy szerinte hogy vagyunk és ő megnyugtatott, hogy szerinte jól. Szerintem is jól vagyunk. Mármint egymás idegeire megyünk néha és csúszunk néhány határidővel és nem tudjuk kitalálni, hogy mi legyen az ebéd, de ezek nálunk általános problémák, csak a hangsúlyok tolódtak el, most egy-egy étkezés például fontosabbnak tűnik mint régen (mert ugye van-e itthon minden, megeszi-e mindenki, készen lesz-e időre...stb).

De jól vagyunk. Vannak tök jó új szokásaink: a gyerekek például megállás nélkül varrnak a teraszon, miközben Időfutárt hallgatunk, én pedig a kertben molyolok. A lányok (majdnem) minden reggel tornával indítják a napot. A hétvégén legalább egy délután kézművesedünk. Reggelente a lányok mosogatnak. Mindenki eszik főzeléket. Együtt vacsorázunk. Mindenki minden nap megsimogatja Fáncsi kutyát. Figyeljük a madarakat, Pöttöm etetni is próbálja őket. Alig tévézünk. Reggelente megbeszéljük a napi terveinket. Napközben megbeszéljük az élet értelmét, átbeszéljük a Bibliát és a Csodálatos Katicabogár aktuális részeit (és ez csak a tegnap délután). 

És persze vannak rossz szokásaink is. Későn kelünk (mármint ki az ágyból, mert Pöttöm továbbra is korán ébred, csak átjön hozzánk tévézni, Maczkó pedig hajnaltól dolgozik, de általában pizsamában). A felnőttek nem edzenek. A gyerekek is keveset sportolnak. Keveset angolozunk. Nem beszélgetünk eleget a barátainkkal. Nem fekszünk le időben. Nem tartunk rendet. Nem vásárolunk átgondoltan. Nagyon sokat kávézunk (mert van, ami sose változik). Este bekapcsoljuk a tévét, majd elalszunk előtte, míg a zaj a párunkat idegesíti (just saying). 

Máshogy vagyunk jól. Nyugisabban, ami nekem bejön, most nem akarnék visszamenni pörögni, naptárt vezetni, éppen odaérni, minden reggel pakolni/csomagolni, bekészíteni, nem otthon felejteni, útközben felvenni/megvenni, elfelejteni kiteregetni, hazaesni és csak összeesni. Persze most se csak jó dolgok történnek, ha elengedem magam, képes vagyok nagyon aggódni azon, hogy mi lesz a vírussal, hogy ne kapjuk el, hogy a nagyszülők ne kapják el, hogy időben teljesítsük/leadjuk/elszámoljuk/megpályázzuk. Szerencsére itt van nekem Maczkó, aki ilyenkor rám néz és közli, hogy ezen nem ÉRDEMES aggódni. És akkor én varázsütésre abbahagyom az aggódást (se) és mindenjólesz. Mint a tündérmesékben.

Folyamatos gurgulászó rötyögés és néhány nyerítés hallatszik ki a gyerekek szobájából. Elvileg Picur testnevelés házi feladatát végzik, meditálnak....

Pöttöm lelkesen énekel:

"Minek néked, az a virág? Ingyom-bingyom, tálibe, tutálibe, málibe, ANYÖSOMNAK" 

?????

A negyedikesek éppen arról beszélgetnek Skype-on, hogy ki mikor látta a Nagyszüleit ÉLŐBEN. Lamentálnak, hogy milyen sok ideje nem találkoztak, nagyon helyesek :-)

Az Időfutárt hallgatjuk, rádiójáték formájában. Baljóslatú zene szól, bajba keveredik a hősnő, mire Pöttöm jelentőségteljesen rám néz és megszólal:

- Anyu, én már éreztem, hogy valami baj lesz! Tudod honnan? Hogy már TAPASZTALATOM VAN BENNE....

Megtanultam összerakni és kezelni a ragasztópisztolyt. És néha még élvezem is a barkácsolást. Szerintem ez mindent elmond jelenlegi lelkiállapotomról...

Nagyon fantáziadúsan éppen a Húsvétra készülünk. Maczkó ezalatt sokkal értékelhetőbb produktumot hozott létre: egy igazi, házi, kovászos húsvéti kalácsot. Mármint próba-kalácsot. Nyami.

Szabad. Nálunk legalábbis. Mármint a leckében és akár a felmérőkön is. Az utóbbin főleg, azokat ugyanis én meg se nézem. Ha azt üzeni a tanár, hogy a gyerek csinálja egyedül, akkor nálunk a gyerek csinálja egyedül, én ellenőrzés sőt olvasás nélkül fotózom és beküldöm. Az olvasás hiánya fontos, ugyanis kiderült, hogy ha olvasok, akkor automatikusan javítok, szóval szigorúan igyekszem szinte rá se pillantani az anyagra.

És igen, már volt hiba a felmérőben, Picuréban és Pöttömében is. De sokkal több ötöst szereztek meg, mert tanultak, teljesítettek önállóan¹. Meg hibáztak is, tök egyedül. Nem vagyok Szent én sem, amikor Pöttöm matekból hibázott, azon kiakadtam, ugyanis az történt, hogy automatizálta a feladatmegoldást (az előző összeadás eredménye 13, akkor ennek biztos 14, mert eddig így volt - hát nem) és nem nézte meg, hogy mi ténylegesen a feladat. Szóval ezt szóvá tettem, de egyébként igyekszem csöndben maradni. Ott van nekem a sok ellenőriznivaló napi feladat, amikor persze mindent megnézek soronként, szavanként, számonként és ha valami nem jó, megbeszéljük. Hiszen ebből tanul. Meg a hibáiból.

¹Csak az előző poszt nyomán, a félreértések elkerülése végett: nagyon kötelességtudóak, ha van szoros ellenőrzés. Tehát ha mondjuk fél óra múlva vissza kell küldeni valamit, akkor szó nélkül csinálják, igyekeznek meg minden. A baj ott kezdődik, ha mondjuk arról van szó, hogy MAJD meg kell csinálni a technikát. Meg gyakorolni kellene a furulyát/hangos olvasást...

Szupererőm van! Ha eltűnök, akkor eltűnik a házi feladat is! Megszűnik, nincs, nem kell rá gondolni, hát még megcsinálni.

Ma Pöttöm és barátnője Dobbléztak online. Mármint a Dobble a maga fizikai valóságában csak nálunk volt megtalálható, de Pöttöm úgy forgatta a laptop képernyőjét és kameráját, hogy Barátnő pont rálásson arra, hogy milyen lap van középen és mit húz neki Pöttöm és így tudjon csapni, ha tud. Azt hinném, hogy ez elképesztő hátrányt jelentett a távollevő félnek, de igazából nem, mind a két menetben Barátnő nyert. 

A tanulság: végtelenül fantáziátlan vagyok, amikor féltem a gyerekeimet a digitális valóságtól, mert ők minden szigor és instrukció nélkül is tudják jól használni ezeket az eszközöket arra, hogy hús-vér barátnőkkel kapcsolódjanak össze. 

Eljutottam a mélyhűtőm leghátsóbb bugyraiba, így tégla alakúvá fagyott ki tudja miket veszek elő, "Bármi is legyen, én megfőzöm!" csatakiáltással.

Hátborzongató.

Az van, hogy jól vagyunk. Mármint ez relatív, amikor NEM gondolok a munkámra, akkor jól vagyok és ezért igyekszem NEM gondolni a munkámra, így amikor kinyitom este az e-mailem, akkor szívbajt kapok és ingerem van nagyon gyorsan becsukni, de ezt általában nem teszem meg. Inkább random szerűen megválaszolgatok néhány emailt, általában nem a legfontosabb és/vagy legsürgősebbeket, hanem, ami elől van a listán és átnavigálok a moodle-ra. Nekem bejön, hogy így szétválasztottuk az oktatást az egyébtől, mert így a Teams és a moodle felületen tudom követni a diákokat, amit rendesen meg is teszek, sőt igyekszem velük sokat foglalkozni, hogy érezzék a törődést (és megtanulják az anyagot). 

A hallgatók házi feladatait pedig még napközben igyekszem kijavítani, ez mondjuk nem olyan egyszerű, mert ez úgy néz ki, hogy felrakom a laptopot a konyhapultra és szimultán instruálom Pöttömöt (hangosan számolj! Miért 2+4-re bontod a hatot?), próbálom követni a receptet (amit a telefonomról olvasok) és releváns, korrekt, informatív visszajelzéseket adni a feladatokra a hallgatóimnak. Ez néha könnyű ("rosszul számoltál, nézd meg újra"), néha meg nem, most éppen a radikális feministákról tanítok, ami fakanállal a kezemben, szótagoló gyerekkel a fülemben néha kicsit irónikus. Vágyakozva olvasom a kiáltványokat mindenféle női elnyomásról és végtelen szolidaritást érzek a tanár nénik iránt, akiknek ugyanúgy van családjuk és mégis naponta ötször annyit foglalkoznak a kis mamókáimmal mint én a hallgatóimmal. 

Mindeközben a gyerekeim meg tényleg jól vannak, persze hiányzik nekik a társaság és a suli, de én úgy látom, hogy nem annyira, borzasztó jól elvannak velünk, itthon. Sőt, ha eltűnök a szemük elől, kb 5 perc múlva keresnek, beszélgetni akarnak, meg játszani velünk, megmutatják a házi feladataikat és kíváncsian várják, hogy mit rajzolok nekik a táblára. Pöttömnek például két "óra" között szünetet tartok, ugye, de az úgy néz ki, hogy elővesszük Agócs Írisz illusztrátor rajz-iskoláját és rajzolunk. Együtt. Egy és ugyanazon noteszbe, én az egyik oldalra, ő a másikra. És ragyog a kis pofija, hogy "Ugye, milyen jó így együtt rajzolni, Anya?" De még Picuron sem látom a végtelen vágyat a függetlenségre és az önállóságra, kiválóan elcsámborog itt köztünk és például hiába mondom, hogy ha körülnéz, egyedül is átmehet az úttesten, mindig bevár. MINDIG. Érdekli, hogy mi lesz az ebéd, hogy mit akarok vásárolni, hogy mit akarok olvasni, sőt figyeli is, hogy olvasok-e. Tegnap nem olvastam, ezt meg is kaptam: így nem fogod soha befejezni az Időfutárt, Anya! És tényleg nem. 

Még Apukám is jól van, úgy látszik, náluk a házban eldöntötték, hogy ők igazából nem egy HÁZBAN, hanem egy HÁZTARTÁSBAN élnek és jönnek-mennek egymás lakásai között, ez mondjuk három külön lakást jelent csak, de nekem még ez is sok, nem vagyok egy hálózatkutató, de ha a többiek mondjuk eljárnak néha boltba, akkor ez nagyon sok kontakt. Persze értem én, hogy a társas interakció is fontos, apukámnak ez most életmentő, az biztos. Ma még a vízszerelő is volt nála, szerencsére akkor, amikor én, úgyhogy utána lemostam mindent (remélem), amihez hozzáért. 

Itt belehallgathattok itthon életünkbe.

Ma délután láttam, hogy Maczkó online férfi cipőket nézeget. Az Isten is egymásnak teremtett minket! 

Eddig viszonylag fegyelmezetten nyomtuk ezt a karantén dolgot: felkeltünk időben (khm, jó, ez relatív), reggeliztünk, a gyerekek gyerektornáztak, aztán online órák-tanulás anyával, közben ebédfőzés, rollerrel ebédszállítás, majd ebéd, kis pihenés, séta, kb egy óra szabadidő, esti gerinctorna anyával, vacsora, fürdés, Rumini¹, alvás. 

Mára viszont szétestünk: Pöttömke 3/4 6-kor kelt, Isten tudja miért, aztán a reggel is nehezen indult (Picur bőgve kelt, hogy ne legyen reggel!), aztán én főztem és közben tanulni próbáltunk (nem túl hatékonyan), majd Picur Skype órán volt és felelni próbált, de nem sikerült neki, ezért délután próbálkozhatott újra, ezért az ebédszállítás kettőnkre maradt Pöttömmel ,de egyébként is csak leves volt, mert én délelőtt még online értekeztem és persze Nagypapával is összevesztem az otthon-maradás értelmezése kapcsán (pedig tudjuk, hogy ha kimentél az ajtón, akkor nem vagy otthon) és aztán hazamentünk és leves utánra főztem nem finom tortellinit és ebben annyira elfáradtunk, hogy én ledőltem a kanapéra és csak 5-kor ébredtem. Pöttöm fél hatkor. Picur szerintem egész nap kómában nyomta, Maczkó kitartott és csak kb este 7-kor aludt el egy órára. Mondanom se kell, hogy senki sem sétált, se nem tornázott, viszont tévét azt néztünk sokat.

Mondjuk legalább este sikerült összekapcsolni online az egész Maczkó családot.

Pedig össze kell szednünk magunkat, mert a hétvégén ki kell derítenem, hogy kinek mi az angol leckéje (ezt csak akkor látom, ha diákként vagyok bejelentkezve a Krétára, de Pöttömnél nincs csak szülői elérésem) és hogy pontosan mire gondolt a rajztanár, amikor kiadta a feladatokat (a segítségként feltöltött file-kat akkor látom, ha diákként jelentkezem be, lásd fenti problémát) és hogy hogyan is fognak Picurék dolgozatot írni és ehhez kell-e vennünk egy nyomtatót. 

¹Most, hogy írok, felmerült bennem, hogy lehet, hogy az a baj, hogy befejeztük a Ruminit? Valamiféle fordított kártyavárként az este kiürülése bedöntötte a napunkat? Vagy így már nem is érdemes végigtolni a napunkat?² Vagy meghülyültem a karanténban? 

²Persze, erre viszonylag jó megoldást jelentene, ha megrendelnénk a következő (4) kötet Ruminit, de én arra jutottam, hogy most csak a legszükségesebbeket fogom vásárolni és hát, eddig az derült ki, hogy az élelmiszeren és néhány higiéniai terméken, meg néhány új cipőn kívül túl sok szükséges dolog nincs, hiszen még olvasatlan gyerekkönyvünk is van, kb. három karaténra való... mondjuk lehet, hogy újragondolom ezt a feltételezést és felveszem a Rumini köteteket az Xbox mellé a listámra mint túlélési szükségletet. Vagy levesszük onnan az XBoxokat is... 

Közérdekű közlemény: a gyerek-levegőztetéshez kiváló eszköz a roller, ugyanis a gyermeknek mind a két kis kezével fognia kell a kormányt (akkor is, ha hajtja, akkor is, ha mondjuk áttolja az úttesten) és ezért NEM NYÚLKÁL SEMMIHEZ ÚTKÖZBEN!

Pöttömöt sajnos nem lehetett fotózni, mert kinézett az ablakon és aggódó arccal minden elérhető ruhadarabot felvett, majd kinyitotta az esernyőjét, ami alá bebújva azon morgott, hogy miért is nem hozott kesztyűt magával....

Első skype óránkra tíz perc késéssel csatlakoztunk, mert elbénáztam.

Első Skype óráról kiszűrődő hangok: 

- Ki akarja mondani? - kérdezi a Tanár.

- Én! - mondja Picur halkan.

- Ki az az én? - kérdezi a Tanár.

- Hát Picur! - kiabálják tízen :-))))

Mondhatta, tudta, most örül (de remélem, azért nem marad le).

Ugyanekkor Pöttöm a barátjának:

- Én is a konyhában tanulok! (Nagy sóhaj) Nem hiszed el mi van itt!

Egyébként meg igaza van, Picur Skype-on tanul, én Microsoft Teamsben konzultálok, ő már nem emlékszem milyen platformon beszélget (talán FaceTime) és mint a példa mutatja, én még blogolok is, mert valahol ventilálnom is kell.... 

Én nem tudom, hogy van ez, olvasom a Facebookon, hogy mindenkinek mennyi ideje lett, ablakot mosott, olvas, sorozatokat néz. Ok, azokat esetleg értem, akik most nem tudnak dolgozni (és őszintén együttérzek) és nincs gyerekük, de a többiek? Bakker, nekem semmire sincs időm!!!!

Reggel felkelek és még pizsamában (igen, később felöltözünk), a KÁVÉM ELŐTT nekikezdek a főzésnek, mert a munka necces részét érdemes letudnom addig, amíg a majmok ébredeznek (a TV előtt, ez van). Utána fél kilenckor elparancsolom őket öltözni, reggelizni, fogat mosni, ágyazni, majd reggeliznek és valamelyik elmosogat. 9-kor berakom nekik az online tornát, ez egy 20 perces kávészünet, amikor veszek egy nagy levegőt, mert jön az otthonoktatás Várnagy Tanárnővel meg egy elsőssel, aki még a feladatokat sem tudja egyedül értelmezni és egy negyedikessel, aki tök jól boldogul, csak noszogatni kell és ellenőrizni. Meg IT supportot biztosítani, répahámozás közben. Szerintem elég jól működünk, a gyerekek türelmesen kivárják, amíg "megszurkálom a husit és megyek"! Egy dolog nincs türelmünk, az a Kréta, hát azzal a világból is..

Pöttöm Tanár nénije nagyon lelkiismeretes, mert a tananyag mellé pedagógiai ismeretekkel is gazdagítja tudásunk:

Az első oszlopban vegyék észre a gyerekek, hogy először tízre kerekítünk - 9+1+1 - de ez ugyannyit eredményez mint a második oszlop összeadása - 9+2"

Itt főleg Pöttöm pedagógiai tudását gazdagítjuk ugyan, mert néha felolvasom neki az egész levelet, ő meg halál türelmesen elmagyarázza nekem, hogy "Látod, Anyu, így szoktuk, hogy előbb legyen tíz és aztán meg egybe adjuk hozzá!". 

Néhány komoly kihívás is megjelent az életünkben, úgy mint a hittan tanítás és legkedvencebbem a technika óra! Hú, hát az level ötszázezer. Főleg azért, mert míg a többiben a gyerekeim elég türelmesek velem, a kézügyességünk családilag nulla, ezért itt a gyerekek már a kreatív ötletek szintjén kifulladnak és akkor hol van még a kivitelezés, de hát mire való a google ha nem ilyesmire, nem igaz? Mindjárt befotózom az eredményeinket és bemutatom, úgyis el kell küldeni a tanároknak (érted, a matekot meg a magyart nem küldjük, de a technikát, azt igen, feltétlenül, határidőre, hetente!). 

Végül van olyan feladat, amit meg se próbálok megugrani, ez a szolfézs, amiből eszméletlen komplex feladatokat küldenek és én már a tanár levelét sem értem, de legalább a fejlődés útjára léptünk, Picur kapott saját email címet és Skype ID-t és elindult az önállósodás rögös útján. 

Szóval kihívás van bőven, nálam ezek időrabló feladatok, nem beszélve a saját kurzusaimról, arról, hogy ha a lakást négyen használjuk, akkor koszolódik basszus, arról, hogy Édesapám unatkozik, ezért mindenféle feladatot talál ki (részben nekem) ésatöbbi, ésatöbbi. Szóval rám még várhatnak egy kicsit a könyveim, meg az ablakok.¹

¹Ok, Netflixet nézünk esténként Maczkóval.

A home office-oak megvannak az előnyei és a hátrányai is. Rátok bízom, hogy ez alábbit hova soroljátok...

A retró játékok mellett (Torpedó kockás füzetben rulez, Maczkó ajánlásával) beizzítottuk a modern technológiát is, most is éppen azért tudok írni, mert a lányok haveroznak. Picur osztálytársával skype-olnak, ebben a pillanatban már nem a gépen, áttelepítettem őket a tabletre, azt lengetik, Pöttöm folyamatosan odahurcibál mindenfélét megmutatni és egyáltalán mindig beledumál a nagyok dolgába. Ők szuperul tűrik, mondjuk osztálytársnak két fiú kistestvére van, szóval extrán hátrányos helyzetű. Már hallom, hogy megdumálták a holnapi tanulós találkát, kis szerencsével én is fogok tudni akkor dolgozni. Bár ha tényleg a leckével foglalkoznak, akkor Pöttömnek kevés esélye lesz - vagy előre megtanulja a negyedikes környezetanyagot. Őt ismerve, ez az utóbbi a valószínűbb..

Na, megyek és leszek NagyonGázAnyuka, aki szól a gyerekének, hogy tegye le a gépet, mert vacsora van. Egyenlőre ez még csak egy szemforgatást ér, de működik....

Testnevelés óra helyett