"Anyu, szerintem ha többet társasjátékoznánk, az nagyon fejlesztő hatású lenne!"

Mondjuk hosszútávon ennél kifinomultabb rendszert szeretnék, de valahogy el kell kezdeni... (ugyanitt: fekete táblafestéket vajon árulnak még valamerre?).

Eddig jól nyomjuk, az első hétvégét - ami egyébként pont ugyanolyan hosszú volt mint bármelyik másik hétvége - nagyon ügyesen abszolváltuk, attól függetlenül, hogy tudtuk, hogy most nem(csak) azért vagyunk itthon, mert hétvége van, hanem mert KORONAVÍRUS.

Mondjuk, legyünk velem igazságosak, Pöttöm már egy hete itthon van, mert elkapott valami lázas-köhögős nyavalyát, amire ugyan a doktornő azt mondta, hogy nemkorona, de én jobbnak láttam itthon tartani a láz lecsengése után is, mert ne hozzuk a frászt másokra. Ugyanezen elv mentén a végére már Picur is itthon maradt, pedig semmi baja nem volt azon kívül, hogy akut harrypotteritisben szenved. Ősszel ugyanis megadtam magam a közösségi nyomásnak és legjobb belátásom ellenére megengedtem, hogy elkezdje a könyvsorozatot, szigorúan meghatározva, hogy 1. csak az első könyvet olvashatja, 2. csak akkor nézheti meg a filmeket, ha elolvasta a könyveket. Ühüm. Hát nem pont így alakult.. az elmúlt szűk félévben kiolvasta mind a hét könyvet és már látta az első filmet. Most pedig hangoskönyvben hallgatja újra a könyveket... Hosszas gondolkodás után végül úgy döntöttem, hogy ha nem is úgy alakult mint terveztem, azért az elég menő, hogy ha elektronikai eszközhöz jut, akkor hangos könyvet hallgat. Még akkor is, ha állandóan olyan kérdésekkel zaklat minket, hogy ki a kedvenc szereplőnk, meg kötetünk, meg részünk, meg varázsigénk, meg filmünk... már szegény Pöttömnek is van kedvenc szereplője, pedig még nem olvasott egy sort sem a könyvekből. Az ő reakciója egyébként a legérdekesebb, mert klasszik kistesóként igyekszik lépést tartani a történésekkel és egyébként is mindent tud, de már elhatározta, hogy ő NEM FOGJA ELOLVASNI a Harry Pottert, mert csak. Láthatóan végtelenül utálja, hogy a nővére most fülhallgatóval közlekedik és néha magában nevetgél, ahelyett, hogy rendes nagytesóként csinálna mindenféle érdekeset, amibe ő rendes kistesóként belebeszélne, belenyúlna, belekérdezne és egyáltalán az általános elvárásoknak megfelelően idegesítené Picurt. Így jobb híján engem idegesít szórakoztat azzal, hogy öt percenként megérdeklődi, hogy mit is fogunk akkor csinálni és akkor azt a valamit, amit csinálni fogunk, mikor is kezdjük már el. Esküszöm, hogy még a karácsonyi szünetben sem társasjátékoztam ennyit, pedig az nálunk nagy szó. Mindegy, legalább bebizonyosodott, hogy nincs olyan, hogy TÚL SOK TÁRSASJÁTÉK.¹

A mit is fogunk csinálni pedig releváns kérdés, egy kicsit én is tartok ettől, mert ugye tanulunk majd távoktatásban és én dolgozom majd távmunkán, hárman egy laptopon (meg egy ipaden) illetve négyen, de Maczkó ebbe az egyenletbe nem számít, mert őt a lányok békén hagyják (ennek a miértjébe pedig inkább ne is menjünk bele). A terveim között szerepel még, hogy minden nap eszünk majd ebédet is (amit én és Maczkó találunk ki illetve főzünk meg), meg mozgunk sokat (hol?), meg játszunk  és sokat fejlődünk majd abban, hogy HOGYAN FOGLALJUK LE SAJÁT MAGUNKAT. Méghozzá kütyük nélkül. Ez utóbbi nagy kihívás lesz, de ha tényleg a képernyőt nézik a tanuláshoz, akkor éppen elég lesz mellé, hogy délután leülnek tévét nézni egy kicsit, több nagyon nem kellene. Persze nem csak átok a kütyü, ma például feliratkoztam egy online torna csoportba, ahol gyerektornát is tartanak és a lányok imádták a mesés foglalkozást, szó nélkül tornáztak rá 20 percet. Ezen kívül meg sétálni is voltunk (szigorúan elkerülve a játszótereket, padokat, BKV-t és a többi embert, de tényleg) és a lányok fát másztak és ugróiskoláztak, mert egy újszülöttnek minden vicc új, ugye. Ja, és innovatív módon beszélgettünk. Mármint máskor is szoktunk beszélgetni, szerintem kifejezetten sokat, de ma ébredtem rá, hogy a beszélgetéseink nagy része célorientált: 1. valami operatív dolgot beszélünk meg (mi lesz a program másnap), 2. én akarok közölni valamit ,ami lehet egyébként valami elvont dolog is (miért fontos türelmesnek lenni egymással mondjuk), de akkor is, van üzenet, 3. ők akarnak elmesélni, elmagyarázni valamit kezdve attól, hogy mi volt az iskolában, egészen addig, hogy mi bántja őket. Vagyis sokat beszélünk, ez jó, de (majdnem) mindig céllal. Ma viszont, ahogy nyavalyogtak azon, hogy "mikorérünkmároda" figyelemelterelés céljából megkérdeztem, hogy ha nagyok lesznek, ők hol szeretnének lakni. Milyen országban, milyen házban/lakásban, kerttel vagy anélkül? Először meglepődtek, de nagyon hamar belendültek és kiderült, hogy elég pontos elképzeléseik vannak a jövőjükről, bár a "pontos" szó mindegyiknél mást jelent. Picur elsőként azt szögezte le, hogy neki nagyon sok állata lesz és bár tudja, hogy azokról gondoskodni is kell, neki olyan munkája lesz, ami "nem olyan sok idő mint a Tiétek, anyu", így lesz rájuk ideje. Pöttöm ehhez képest azt szögezte le elsőnek, hogy ő egy kétszintes lakásban fog lakni egy "modern házban" (?!?!), amihez lesz egy kicsit kert, neki ugyanis nem állatai lesznek, hanem veteményeskertje, ahol csak olyan zöldséget termeszt, amit szeret. A beszélgetésünk kb így hangzott:

- Lehet, hogy lesz egy cicám is, ha a kutya engedi.

- Nekem pedig lesz egy almafám, ha elfér.

Abban mondjuk megegyeztek, hogy lesz tetőteraszuk kilátással és egyenlőre nem volt szívem felhívni a figyelmüket arra, hogy mindez elég nehezen fog összeférni a sok szabadidőre való törekvésükkel. Vagy hát, ki tudja. Én mindenesetre nagyon jól szórakoztam a beszélgetés alatt és ők is, ugyanis hazafelé jövet Pöttöm már követelte, hogy "anyu beszélgessünk és mond meg, hogy miről!". 

Az elkövetkező hetekben tehát fogunk játszani, tornázni, főzni, tanulni és talán dolgozni is, aminek a realitását még nem nagyon látom, de muszáj lesz. Mondjuk az megnyugtató egy a lemondott konferencia idejére felajánlott virtuális megbeszélésekre már két (egy angol és egy holland) kolléganőm is azt írta, hogy náluk otthon lesznek a gyerekek, mert bezár az óvoda/iskola, szóval képtelenség, hogy ezt bevállalják². A Facebookon több olyan posztot is olvastam, ami arra buzdít, hogy kihasználva az otthonlétet mossunk ablakot, meg selejtezzük ki a játékokat, esetleg javítsuk meg az elromlott dolgokat, hát ezzel én elég szkeptikus vagyok, mondjuk én azt tűzöm ki célul, hogy reggel 10-ig öltözzünk át pizsamából ruhába és próbáljunk meg beágyazni (ezt eddig buktuk egyébként). De persze még bármi is lehet, én idegességemben notórius pakoló vagyok, az elmúlt hetekben már belengedtem Maczkónak, hogy én ugyan lepakolom a nagy könyvesszekrényt, mert jobb terápiát el sem tudok képzelni. Esetleg a blogírást, tehát stay tuned, még visszajövünk.

¹Mert azt ugye már régről tudjuk, hogy olyan sincs, hogy TÚL SOK KÖNYV.

²Itt szeretném halkan megjegyezni, hogy eddig egy pasi kollégám sem írt vissza ilyen jellegű fenntartást, ami vagy azt jelenti, hogy nekik mind borzasztó jólnevelt és fegyelmezett gyerekeik vannak, vagy azt, hogy nekik mind borzasztóan jólnevelt és fegyelmezett feleségeik vannak vagy esetleg azt, hogy nekik ebben a gyerekmellettdolgozom témában semmi tapasztalatuk sincs. 

A nyári ruhatárunk nem a szükségleteinket, hanem a lehetőségeinket tükrözi.

Nézzük akkor a dolgok jó oldalát!

Csütörtökön a Lányok választottak maguknak egy társasjátékot. Pénteken délután elővették, Picur elolvasta a játékszabályt, Pöttöm kipattintotta a lapokat a tartóból, megbeszélték a szabályokat, a célt és a tippeket, majd játszottak egyet. Utána meg még egyet. Először Picur nyert, utána Pöttöm. Mesélték este. Merthogy nekem egyáltalán semmit, de semmit sem kellett a fenti folyamathoz hozzáraknom, én végig az erkélyen tettem-vettem egyedül, csöndben. Halleluja!

Ui.: Ok, mindennek lehet ahhoz is köze, hogy pénteken kora délután nagyon leszidtam őket, valami olyasmit magyaráztam, hogy néha anyának is kell dolgozni, nem igaz, hogy nem önállóak, hogy mindig bajuk van... stbstbstb... a klasszik anyaidegbajos szöveget adtam elő. De én akkor is büszke vagyok rájuk!

Vége, nem járunk többet óvodába. Senki se már. Egyenlőre nem tudom elképzelni, pedig így van, hazahoztunk mindent, kimostam az ovis zsákot és kipakoltuk az ovis hátizsákot is. Meg néztünk iskolatáskát. Pöttömnek. Iskolatáskát. Én sem értem.

Pöttöm érti és teljes érzelembedobással meg is éli, két hete¹ nonstop sóhajtozik, hogy már csak 8 nap van az óvodából, már csak 7, ma van az utolsó torna, ma van az utolsó logopédia..stb. "Anya, nagyon szomorú vagyok, hogy nem mehetek már óvodába." - mondja sokszor, aminek igazából örülök, mert eddig nem nagyon volt hajlandó beszélni arról, ami bántja. Most viszont kifejezetten igényli, felidéztük, hogy hova járt óvodába, kik voltak az óvó nénik, kik voltak az első barátai, mi volt a jele... búcsúzkodik, ahogy a nagy könyvben nem van írva.

Az utolsó naptól így persze féltem rendesen, vittem is napszemüveget és bőszen törölgettem a könnyeim mögötte, míg Pöttöm megölelgette az óvó nénit, megnyugtatta, hogy majd visszajön ősszel látogatóba és szépen kisétált az óvodából. Azt hiszem annyit kérdezett, hogy megyünk-e fagyizni. Úgy látszik, hogy már előre kiszomorkodta magát vagy egyszerűen csak nem akart belegondolni, hogy most elmegy. Én bezzeg! Úgy éreztem magam mint aki alól kihúzzák a talajt, eszembe jutott a régi óvodánk is. Picur óvó nénijei és Pöttöm két óvó nénije az utolsó két évből, velük óriási szerencsénk volt, nagyon szerették a lányokat és nagyon sokat foglalkoztak velük. Mondtam is Pöttömnek ,hogy az a jó, hogy fáj, mert az azt jelenti, hogy jó volt. Mondjuk nem igazán értékelte a bölcsességem, nem igazán Coelho-típus a gyerek, de mindegy is.

Érdekes módon a ballagás jobban megviselte, akkor egyrészt nagyon izgult (ő volt a mesében a bagoly!!!), másrészt pedig tudta, hogy ez az ő búcsúja az ovitól. Mondjuk, most ,amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy ovis barátja születésnapján van és a tornára is sok barátnője jár majd vele szeptembertől is, szóval, nem jelent akkora törést mint mondjuk Picurnak jelentett (aki viszont ezt annak idején el sem tudta képzelni, így nem is szomorkodott miatta).

Nekem mindenesetre nagyon furcsa. Pöttöm iskolába?? Dehát ő az én Kicsi Lányom, aki kicsi. Vele még lehet babázni, belefér az ölembe és ezerrel rágja Párna kutya fülét, amiközben az apja szálkát operál ki a talpából. Duduval alszik - mondjuk pont egy hete kérdezte aggódva, hogy iskolás nagylányok alszanak-e még duduval, de mondtam neki, hogy igen, persze, nyugodtan. Az kellene még, hogy a duduk is eltűnjenek a háztartásunkból! Így se tudom, hogy mit csináljak az ovis zsákokkal, személyre szabott, kézzel varrott darabok, meg az ovis váltócipővel, nem is beszélve az ovis hátizsákkal, ami végtelenül praktikus darabnak bizonyult. Nem vagyok én erre felkészülve, na! Gondolom, szeptemberben meg majd sokkot kapok, amikor pakoljuk az iskolatáskáját. 

Addig szerencsére még itt a nyár, letudjuk a kötelező köröket itthon (néptánc fellépés, születésnapok, nyári ruhák varratása, ilyesmik), és vasárnap irány Gárdony, utána meg Almádi. Lesz két hónapom, hogy hozzászokjak az iskola gondolatához (újra). Meg, hogy végre tényleg átválogassam a játékokat, átrendezzük Pöttöm szobáját, vegyünk neki íróasztalt és lámpát és elajándékozzuk a kis asztalát és kis székét... jaaaajjjj!!!!!

¹Sőt, már a farsang ünnepségen is mondta, hogy sajnálja, hogy ez az utolsó ovis farsangja!

Nem tudok már paramétereket mondani, nagyon magas, nagyon okos, nagyon szép, 38-as a lába és derékig érő a haja. Néha rádöbbenek, hogy mennyire hasonlít rám, például, amikor a családi ünneplés közepén közli, hogy "Ne haragudjatok, én most elmegyek olvasni!", mert egy 10 kötetes sorozatot olvas és legalább annyira él a könyvben, mint köztünk a való világban. Néha pedig egészen ledöbbenek, hogy mennyire hasonlít Maczkóra, főleg, amikor meg akar érteni valamit és ezért kérdez és kérdez és kérdez, mert amíg nem ért MINDEN részletet, addig nem nyugszik. Néha pedig egyáltalán nem hasonlít senkihez, akit ismerek, hanem egészen autentikusan önmaga, mondjuk, amikor furulyázik és azt állítja, hogy "A legjobb dolog a furulyázás, csak néha gyakorlás közben ez nem jut eszembe!" vagy amikor végtelen pontossággal kiméri, hogy mennyi az a MINIMÁLIS erőfeszítés, amit egy adott munkába bele kell fektetni, azért, hogy jó (elfogadható) eredményt kapjon - így történhet például az, hogy három ötös tollbamondást ír nyelvtanból, majd hazahozza a környezet dolgozatát, amit én egészen egyszerűen nem bírok átolvasni, mert "a gólya féllábon ál" és "mijen állat a hód" mondatok szerepelnek benne. "De hát Anya, ott nem a helyesírás a feladat!" - mondja felháborodva és én érezzem magam maradinak. 

Végtelenül kedves bír lenni, a kisgyerekeket továbbra is mágnesként vonza, imádja és emlegeti a kereszttesóját és a kicsi unokatestvérét, akikhez egy speciális óvó néni hangon beszél, amire mind a kettő vevő. Nagyon szereti a saját testvérét is, sokat bíztatja és vigasztalja, igyekszik kicsit tompítani a viharos természetén és képes túllépni a saját árnyékán, amikor kell (néha). Ugyanakkor végtelenül neki bír keseredni akkor, ha úgy érzi, hogy bántják és olyankor a világ is ellene van, ami azért nehéz, mert én az elmondása alapján sokszor nem látom, hogy ugyan ki a búbánat akarná bántani (számomra ugyanis evidens módon nem rossz szándékkal közelednek hozzá). Néha a világon belül még a tárgyak is ellene tudnak fordulni, személyes sértésnek veszi például, ha "Nem igaz, már megint kiömlött ez a hülye víz!" vagy "Nem érdekel, nem fogok leszállni a biciklimről, MINDIG felsérti a lábam!!!" és hát, valljuk be, nem segít, hogy én ilyenkor csak minimális együttérzéssel rendelkezem és arra bíztatom, hogy akkor aludjon a biciklijén nyugodtan vagy hisztizzen tovább, az tuti hasznos. 

Még ennél is nehezebb, hogy továbbra is minden este azt szeretné, hogy csak még egy kicsit maradjak ott nála, amit én már általában kicsit sem szeretnék, pedig ha van rá türelmem és leülök az ágya mellé és mint például ma kb három percig simogatom a hátát, akkor teljesen megnyugszik és még félálomban elenged (és szépeket álmodik, gondolom). A napnak ebben az időszakában engedi szabadon a gondolatait is, aminek következtében az elmúlt héten azt akarta tudni, hogy ha bankkártyával fizetek és belépek az online számlámhoz, akkor mit látok rajta ("De Anya, a kivonás is ott van vagy csak az új összes?"), hogy mi az az Európai Unió és miért kell oda választani bárkit is, illetve ott miről döntenek és miért, illetve hogy én mit csinálnék, ha mondjuk nem tudnék a legjobb barátnőm mellé ülni például. 

Bár én mindig azon izgulok, hogy egyszer elveszik, egyenlőre viszonylag könnyű követni, hogy hol jár, ugyanis állandóan énekel, de nem viccelek, ÁLLANDÓAN ÉNEKEL. Csak úgy magának dünnyög reggel, öltözés közben, sétálás alatt, pakolás közben, este az ágyban és persze a zuhany alatt is. Néha dalokat is ír, meg verseket, ezekkel a testévérét szokta szórakoztatni, aki szerencsére vevő a stílusára és a humorára, ezért Picur előad, Pöttöm meg hangosan hahotázik, majd megtanulja a szerzeményeket (amiket utána úgy ad elő, hogy "Picurral kitaláltuk..."). Ha pedig csöndben van, akkor olvas. A párhuzamos világokban való létezés persze elvonja a figyelmét, így kb. ilyen beszélgetések zajlanak itthon, amikbe én beleőszülök:

- Holnapra van valami feladat?

- Mire gondolsz?

- Van leckéd?

- Milyen leckém?

- Az iskolában adtak fel leckét?

- Miből?

- Bármiből!

- Bármiből??? - kis bizonytalankodás - Bármiből nem.

- És mondjuk matekból?

- Ja, matekból van lecke!!!! Meg azt hiszem nyelvtanból is...

Félálomban!

Ma este, szemeit lehunyva, hajzuhatagát a párnára terítve Picur odasúgta nekem: "Anya, nagyon szeretlek!"

Bár néha totál elveszettnek vagyok gyereknevelés terén (lásd előző poszt), vannak olyan napok is, amikor öreg rókának érzem magam. Például a múltkor Gárdonyban a szemem sem rebbent, amikor a félórás bicikli túránk alatt Pöttöm derékig vizes lett a bokáig érő részen a Velencei tóban, cigánykerekezés közben beleesett a környék egyetlen, óriási és sáros pocsolyájába és kétszer eldőlt a biciklijével, amit alapállapotban hihetetlen sebességgel hajt, miközben azt kiabálja, hogy "Leelőzlek, Picur!!!!". 

Az elmúlt hetekben rájöttem, hogy a kiskamaszkor igazából csak annyit jelent, hogy gyakorolsz az igazi, szívatós, nagybetűs Kamaszkorra és mivel mi nem szeretjük felkészületlenül elkezdni a dolgokat, ezért már most ezerrel gyakorolunk Picurral, mind a ketten, bár ő messze tehetségesebb.

Segítségül én saját (kis)kamaszkorom emlékeit próbálom előhívni, most legutóbb például Picur furulya vizsgája kapcsán, ahol opcionális volt a szülők jelenléte. Mármint evidens módon én vittem a helyszínre a lányt és meg is vártam ott, de a hivatalos utasítás szerint: "bár nem annyira szeretjük, a szülők is bejöhetnek a vizsgára". Ok. Ebből én rögtön kikövetkeztettem, hogy a szülők többsége egymást taposva fogja beverekedni magát a vizsgára, hogy lássa különösen tehetséges csemetéjét és igazam is lett. Én viszont ugyanezen gyermekek produkcióit különösebb szívfájdalom nélkül kihagyom, a sajátom meg hetente háromszor ad nekem magánkoncertet otthon (csak gyakorlásnak hívjuk, szerénységből), szóval nem éreztem feltétlenül szükségét annak, hogy bent legyek. Azt viszont nem tudtam, hogy Picur mit szeretne. Saját (kis)kamaszkori emlékeimben Apám derengett fel, amint a végtelen angol versenyeken ücsörög a folyosón, ebben ő kifejezetten tehetséges volt, valahogy mindig az volt a benyomásom, hogy az égvilágon semmi más dolga sincs, mit ott ülni és várni engem, meg drukkolni nekem, de úgy, hogy ne érezzek se nyomást, se közönyt. Apu csak ott volt nekem. Ha odamentem, hogy izgulok, akkor mondta, hogy ne tegyem, felesleges. Ha arra panaszkodtam, hogy nem jutok tovább, akkor azt mondta, hogy legalább hamarabb hazamehetünk. Ha azt mondtam, hogy szerintem továbbjutok, akkor örült, hogy még ilyen jó hangulatban meglehet a délutáni döntő is. Volt, hogy egy egész délelőtt nem szóltam hozzá (Apámhoz? Hát hülye vagyok én?), volt, hogy nonstop beszéltem hozzá. Mind a két megoldásnak örült.

Ezek az emlékek jártak az eszemben, így el is határoztam, hogy én is ilyen jófej szülő leszek és ráhangolódom a gyerekre és nem azon gondolkozom, hogy nekem mi a jó, hogy mit vár el a zenetanár vagy a többi szülő, hanem azon, hogy mi a jó a gyereknek. Ebben, meg ugye az érintett az illetékes, így hozzáfordultam és gondosan kimért kedves/közömbös/bátorító/mosolygós hangon megkérdeztem:

- Kicsikém, hogy szeretnéd? Bemenjek veled a vizsgára? 

Mire az illetékes vállat vont és (valószínűleg szintén gondosan kimért) közömbös/unott/kifejezéstelen hangon azt válaszolta:

- Felőlem...

Hát jó, ezt még gyakorolni kell.

Este már pizsamában ül Pöttöm a konyhaasztalnál és nagy sóhajjal azt mondja:

- Anya, nekem van egy komoly problémám!

- Na, Kicsim, mi az?

- Anya, én nem értem a fiúkat!

Üdvözlünk a klubban, Kicsim.

Miközben nem kevés munkával készültem a természettudományi Bolyai versenyre¹, aminek a feladatsorai messze meghaladják a képességeimet², megfejtettem az élet egyik nagy kérdését, miszerint "melyik gyerek tudja ezeket a válaszokat?" Hát kérem, a MÁSODIK gyerek. Aki mindenbe beleüti az orrát, mindenhol ott van, mindenre figyel és természetesen MINDENT TUD, amit a testvére. Így rajzolt ma Pöttöm Naprendszert ("A Marsot pirossal csinálom a vas-oxid miatt!), használt körzőt ("Melyik pénzérméken vannak védett állatok?") és készített mezőgazdasági, ún. betakarítási naptárt a gyümölcsökről ("Mikor terem a cseresznye? És a körte?"). 

A mindentudás természetesen nemcsak a tananyagra vonatkozik, hanem MINDENRE, így aztán amikor ma Picur egy újonnan megtanult dalt énekelt fennhangon, Pöttöm odasúgta nekem:

"Anya, ezt én is tudom, csak HALKAN."

¹Azzal a céllal, hogy utána Picurt is fel tudjam készíteni rá.

²Hát még a tudásomat! Néha még a neten sem találom meg a válaszokat...

Példa: Mi igaz arra az évszakra, amelyben az alábbiak közül a legtöbb termés beérik? (több jó válasz is lehetséges)

csipkebogyó, málna, dió, ribizli, sütőtök, sárgadinnye, kökény

a, A fecskék megérkeznek hazánkba.

b. A fák nedvkeringése fokozódik.

c. A nappalok hossza csökken.

d. Havazás lehet.

e. A zöldár ideje.

"Az igazi férfi dudán játszik, vörös szakálla messzire látszik, az igazi férfi mindig zord, az igazi férfi kockás szoknyát hord!" - énekli Picur boldogan, de Pöttöm felháborodik:

"Nem is igaz! A fiúk nem hordanak szoknyát!" - kicsit gondolkozik és hozzáteszi - "csak a ZORDOKNÁL." 

Megy a dráma a suliban, az egyik kislány csúnyát mond a másikra, letagadja, veszekszenek...dráma, dráma, dráma... még a kinti szünetben is tart, amikor Picur is belekveredik egy szóváltásba, amiben a többiek cikizni próbálják. De ő nem hagyja magát!

"Tudod Anya, hogy mit mondtam nekik?" - kérdezi büszkén.

"Mit, Kicsim?" - és tényleg érdekel.

"SZUPERFRENOFRENETIKOMAXIKAPITÁLIS!"

(az ördögi kacajt képzeljétek oda)

”Nem csak úgy bambulunk bele a telefonunkba és pötyögünk a billentyűzeten, ahogyan azt sokan hiszik, hanem dolgozunk, olvasunk, filmet nézünk, zenét hallgatunk, térképet használunk, beszélgetünk rajta.”

Mindig elképedve hallgatom, amikor azok az emberek magyaráznak arról, hogy túl sokat nézünk monitort, akik ahogy belépnek egy szobába RÖGTÖN bekapcsolják a tévét. De reflexből és azonnal és utána alapjáraton azt a zajt kell túlkiabálni, ha interakcióba akarsz lépni bárkivel. Miért??? Engem, ha nem nézem, nagyon zavar a tévé, mániásan kapcsolgatom ki. Viszont nézem a kisebb-nagyobb monitorjaimat, ez igaz. És lehet, hogy túl sokat, ez is igaz. De az igazság valahol középen(?) van...

És ez csak egy a sok gondolat közül, örülök, hogy valaki megírta:

https://ipszilonanyu.blog.hu/2018/12/11/hildasagok_koszonom_a_sertest_nem_osztom

Összefoglalásként azt mondhatom, hogy téli szünet tök jó volt. Az eleje borzasztóan indult, de utána egyre jobb lett, tegnapra pedig összeszedte magát az Univerzum és hozzánk dobott egy fergeteges partit. Az eleje ugye a végével indult, mármint a félév végével, ami persze a suliban nem a félév vége, de mégis minden különórán fontosnak tartották megmutatni a szülőknek, hogy mireköltikeztavalagpénzt milyen ügyesek a gyerekek, ezért egy hétig (minden nap átlagban kétszer meghatódtunk) megállás nélkül rohantunk A-ból B-be, majd még néhány éjszakát átsütöttünk, hogy házi sütit vigyen a gyerek a sulis/ovis/néptáncos/haveros/... karácsonyi buliba is, miközben én félóránként nyomtam valamit a szemembe, hogy megmaradjon szemem világa és azt kívántam, hogy legyen már vége.

Aztán vége lett, mármint elkezdődött a karácsonyi szünet, ami gyermekeim szerint korcsolyázós szünet, így szorgalmasan jártunk a jégre szocializálódni, mert Picur tavaly óta még több gyerekkel ismerkedett meg, illetve hosszadalmas egyeztetések után előre leszervezett találkáink is voltak, aminek eredményeképpen a Lányok megtanulták a jégen eltáncolni a macarénát.

Közben, őszintén nem emlékszem, hogy mikor és hogyan, de rendet is raktunk, meg sütöttünk-főztünk és becsomagoltunk mindent, ezért kisebb fennakadásokkal ugyan, de megérkezett a Jézuska is és addigra már karácsonyfánk is volt (talpba állítva, szépen egyenesen!). Ettől én annyira megkönnyebültem, hogy gyorsan le is betegedtem, de nagyon, ezért a karácsony egyéb csaladi eseményeiből kimaradtam és a téli szünet ezzel el is érte mélypontját. Akkor gyorsan megfogadtam Magamnak és az Univerzumnak, hogy becsszó, az elkövetkező napokban pihenni fogok, így jobban is lettem viszonylag gyorsan, annyira, hogy még az amőbától is megszabadultam a szememben. 

Ezek után már csupa jó dolog történt: láttuk a Csodaváró Betlehemest a MUPA-ban (Állami Népiegyüttes, zseniális!), újcirkuszi előadást szintén a MUPA-ban (Recirquel, gyerekeknek, karácsonyi, interaktív, megőrülsz olyan jó), voltak nálunk sokan - találkoztunk MINDEN Kereszttesóval, társasoztunk sokat, lett új hagyományunk (amerikai behatásra, magyar felhangokkal - vagyis szuper jó társaságban zabáltuk degeszre magunkat töltött, egészben sült bébipulykával) és annyit korcsolyáztunk, hogy meguntuk a kicsi pályát és 31-én délelőtt kimentünk A Nagy Jégre. Vagyis a városligeti műjégre, ahol megkezdtük a szilveszteri bulit, mert barátokkal és gyerekekkel mentünk, tudjátok, amikor az élmény fele abból áll, hogy keresed a másikat, a negyede abból, hogy kitalálod, hogy mit csináljátok és az idő negyedében pedig csináljátok is. Végül persze korcsolyáztunk is, méghozzá k...a gyorsan, ugyanis Pöttöm megrészegült a tértől és mint a villám cikázott a tömegben, én meg kecsesen siklottam utána, kissé pánikolva próbáltam NEM szem elől téveszteni, de túléltük és úgy döntöttünk, hogy jó volt. Este elmentünk az ottalvós szilveszteri buliba, ahol az összes (Maczkó útján szerzett) barátunk ott volt, az összes gyerekével és egyéb rokonával együtt és akkor tényleg nagyon jó volt. Az éjszakai eseményekről kevés konkrét emlékem van, de az biztos, hogy egy ponton a felelős felnőtt férfiak léggitározós bemutatót tartottak, egy másik ponton mindenki táncolt (ilyen többször is volt), éjjel egykor meg megettünk tizenkétszem szőlőt, mert La Palmán akkor volt éjfél. A hangulatomnak külön jót tett, hogy mindezek után még taxit se kellett hívni, mert ott aludtunk, a gyerekek matracokon a földön (együtt), mi meg egy vendégszobában. Mindehhez még reggel még szallonnás rántotta is járt, kávéval. Fergeteges volt. 

Jövőre innen folytatjuk!

Egymás mellett fekszenek a kanapén, pizsamában és vihorásznak. Már vagy másfél órája. Írtó cukik! 

- Tudod, hogy már mim is van, Anya? - kérdezte Pöttöm büszkén az óvodából kilépve.

- LÁMPALÁZAM!

Szerintem nem látszott, meg a tanárnő szerint sem, aki rábízta a produkció vezetését. Nem kicsit vagyok büszke.

Állítólag nagyon izgult, borzasztóan, annyira, hogy gyorsan megszámolta, hogy pontosan hány ember előtt is kell fellépnie - Hogy el tudjam mesélni, Anya!

Mert a narratíva legalább olyan fontos mint az esemény. Ami egyébként szerintem nagyon jól sikerült.¹

¹Egyébként mennyire menő már, hogy a második számot fejből játsza? Ok, majdnem mindenki tudta fejből a kottáját, de a biztonság kedvéért minden gyerek kirakta maga elé, Picur meg úgy döntött, hogy csakazértsem mertőmenő.

- Jaj, Anya, én már annyira utálom, hogy mindenki azt akarja az osztályban, hogy én a kedves és szimpatikus anyuka legyek a darabban! - mondja Picur fintorogva, miközben hazafelé sétálva a napjáról mesél.

- Akkor legyél undok mindenkivel pár napig, hátha akkor nem ezt a szerepet akarják rád sózni! - javasolom neki.

- De, Anya!!! Akkor azt akarják majd, hogy én legyek a POLGÁRMESTER ASSZONY!!!!! 

Mármint őszintén remélem, hogy "no breaking", mert Picur szemüveges lett:

Okos, gyors észjárású, gyönyörű, kedves, hirtelen haragú, érzékeny, zárkozott, hangosan kacagó, rendszerető, öntörvényű, türelmetlen, precíz, jó humorú, sportos, botfülű, együttműködő, húsevő, tárgyilagos, tündéri KICSI LÁNY. Nézzétek:

Beérett az elmúlt hat/nyolc év gyümölcse...

- minden esti verselése, így most, amikor a Lányoknak az Apám kakasából olvasok mindannyian sírva röhögünk. 

- minden bugyuta kártya- és társasjátéka és végre-végre lehet velük Catant (ok Junior verzióban) és főleg Azult játszani.

- minden közös zenehallgatása, mert maguktól is Palya Beát vagy Péterfy Borit hallgatnak. (Vagy Gangman Style-t, dehát semmi sem tökéletes. Ja, és néha jégből is vannak, dehát Istenem!)

- minden közös színházlátogatás és NEM látogatás, mert már ők nyaggatnak hetek óta, hogy vajon árulják-e már a tavaszi jegyeket, mert ugye József meg Hófehérke jegy kell (idén is).

- minden hosszú-hosszú óra a Bem Művház folyosóján, mert Picur kedvenc sportja a néptánc lett, míg Pöttöm megutálta örökre megunta.

- minden közös éttermi látogatás, mert most már halálra sértődnek, ha nélkülük megyünk. 

- minden hosszú és unalmas nyári nap végtelensége, mert Picur falja a könyveket, Pöttöm meg minden erejével azon van, hogy megtanuljon olvasni (nem, ebben nem támogatjuk).

- minden autóút pedagógiailag felépített, egy-egy logikai összefüggésre rávilágító, szorzó-osztó-összeadó-kivonó gyakorlatsora, mert Picur keni-vágja a matekot, mert Pöttöm folyékonyan számol a 20-as számokörön belül.

- a sok-sok óra Ringató, közös énekhallgatás és zeneovi, mert Picur gyönyörűen énekel és szívesen furulyázik, Pöttöm meg nem kerget ki senkit a világból a hangjával. 

- az angol nyelvű mesenézés, mert már gagyognak angolul és nem bánják, ha angolul szólal meg a mese.

-  a sok közös utazás, mert nyitottak a világra, szívesen kóstolják meg más nemzetek konyháit és nem bírnak a seggükön megülni. 

- az empatikus és konzekvens gyereknevelés, mert így alig/riktán/néha/esetenként/maximum heti egyszer/heti egy-két alkalommal, nem minden nap akarjuk őket kidobni az ablakon. Viszont sose dobjuk ki őket.