Eddig jól nyomjuk, az első hétvégét - ami egyébként pont ugyanolyan hosszú volt mint bármelyik másik hétvége - nagyon ügyesen abszolváltuk, attól függetlenül, hogy tudtuk, hogy most nem(csak) azért vagyunk itthon, mert hétvége van, hanem mert KORONAVÍRUS.
Mondjuk, legyünk velem igazságosak, Pöttöm már egy hete itthon van, mert elkapott valami lázas-köhögős nyavalyát, amire ugyan a doktornő azt mondta, hogy nemkorona, de én jobbnak láttam itthon tartani a láz lecsengése után is, mert ne hozzuk a frászt másokra. Ugyanezen elv mentén a végére már Picur is itthon maradt, pedig semmi baja nem volt azon kívül, hogy akut harrypotteritisben szenved. Ősszel ugyanis megadtam magam a közösségi nyomásnak és legjobb belátásom ellenére megengedtem, hogy elkezdje a könyvsorozatot, szigorúan meghatározva, hogy 1. csak az első könyvet olvashatja, 2. csak akkor nézheti meg a filmeket, ha elolvasta a könyveket. Ühüm. Hát nem pont így alakult.. az elmúlt szűk félévben kiolvasta mind a hét könyvet és már látta az első filmet. Most pedig hangoskönyvben hallgatja újra a könyveket... Hosszas gondolkodás után végül úgy döntöttem, hogy ha nem is úgy alakult mint terveztem, azért az elég menő, hogy ha elektronikai eszközhöz jut, akkor hangos könyvet hallgat. Még akkor is, ha állandóan olyan kérdésekkel zaklat minket, hogy ki a kedvenc szereplőnk, meg kötetünk, meg részünk, meg varázsigénk, meg filmünk... már szegény Pöttömnek is van kedvenc szereplője, pedig még nem olvasott egy sort sem a könyvekből. Az ő reakciója egyébként a legérdekesebb, mert klasszik kistesóként igyekszik lépést tartani a történésekkel és egyébként is mindent tud, de már elhatározta, hogy ő NEM FOGJA ELOLVASNI a Harry Pottert, mert csak. Láthatóan végtelenül utálja, hogy a nővére most fülhallgatóval közlekedik és néha magában nevetgél, ahelyett, hogy rendes nagytesóként csinálna mindenféle érdekeset, amibe ő rendes kistesóként belebeszélne, belenyúlna, belekérdezne és egyáltalán az általános elvárásoknak megfelelően idegesítené Picurt. Így jobb híján engem idegesít szórakoztat azzal, hogy öt percenként megérdeklődi, hogy mit is fogunk akkor csinálni és akkor azt a valamit, amit csinálni fogunk, mikor is kezdjük már el. Esküszöm, hogy még a karácsonyi szünetben sem társasjátékoztam ennyit, pedig az nálunk nagy szó. Mindegy, legalább bebizonyosodott, hogy nincs olyan, hogy TÚL SOK TÁRSASJÁTÉK.¹
A mit is fogunk csinálni pedig releváns kérdés, egy kicsit én is tartok ettől, mert ugye tanulunk majd távoktatásban és én dolgozom majd távmunkán, hárman egy laptopon (meg egy ipaden) illetve négyen, de Maczkó ebbe az egyenletbe nem számít, mert őt a lányok békén hagyják (ennek a miértjébe pedig inkább ne is menjünk bele). A terveim között szerepel még, hogy minden nap eszünk majd ebédet is (amit én és Maczkó találunk ki illetve főzünk meg), meg mozgunk sokat (hol?), meg játszunk és sokat fejlődünk majd abban, hogy HOGYAN FOGLALJUK LE SAJÁT MAGUNKAT. Méghozzá kütyük nélkül. Ez utóbbi nagy kihívás lesz, de ha tényleg a képernyőt nézik a tanuláshoz, akkor éppen elég lesz mellé, hogy délután leülnek tévét nézni egy kicsit, több nagyon nem kellene. Persze nem csak átok a kütyü, ma például feliratkoztam egy online torna csoportba, ahol gyerektornát is tartanak és a lányok imádták a mesés foglalkozást, szó nélkül tornáztak rá 20 percet. Ezen kívül meg sétálni is voltunk (szigorúan elkerülve a játszótereket, padokat, BKV-t és a többi embert, de tényleg) és a lányok fát másztak és ugróiskoláztak, mert egy újszülöttnek minden vicc új, ugye. Ja, és innovatív módon beszélgettünk. Mármint máskor is szoktunk beszélgetni, szerintem kifejezetten sokat, de ma ébredtem rá, hogy a beszélgetéseink nagy része célorientált: 1. valami operatív dolgot beszélünk meg (mi lesz a program másnap), 2. én akarok közölni valamit ,ami lehet egyébként valami elvont dolog is (miért fontos türelmesnek lenni egymással mondjuk), de akkor is, van üzenet, 3. ők akarnak elmesélni, elmagyarázni valamit kezdve attól, hogy mi volt az iskolában, egészen addig, hogy mi bántja őket. Vagyis sokat beszélünk, ez jó, de (majdnem) mindig céllal. Ma viszont, ahogy nyavalyogtak azon, hogy "mikorérünkmároda" figyelemelterelés céljából megkérdeztem, hogy ha nagyok lesznek, ők hol szeretnének lakni. Milyen országban, milyen házban/lakásban, kerttel vagy anélkül? Először meglepődtek, de nagyon hamar belendültek és kiderült, hogy elég pontos elképzeléseik vannak a jövőjükről, bár a "pontos" szó mindegyiknél mást jelent. Picur elsőként azt szögezte le, hogy neki nagyon sok állata lesz és bár tudja, hogy azokról gondoskodni is kell, neki olyan munkája lesz, ami "nem olyan sok idő mint a Tiétek, anyu", így lesz rájuk ideje. Pöttöm ehhez képest azt szögezte le elsőnek, hogy ő egy kétszintes lakásban fog lakni egy "modern házban" (?!?!), amihez lesz egy kicsit kert, neki ugyanis nem állatai lesznek, hanem veteményeskertje, ahol csak olyan zöldséget termeszt, amit szeret. A beszélgetésünk kb így hangzott:
- Lehet, hogy lesz egy cicám is, ha a kutya engedi.
- Nekem pedig lesz egy almafám, ha elfér.
Abban mondjuk megegyeztek, hogy lesz tetőteraszuk kilátással és egyenlőre nem volt szívem felhívni a figyelmüket arra, hogy mindez elég nehezen fog összeférni a sok szabadidőre való törekvésükkel. Vagy hát, ki tudja. Én mindenesetre nagyon jól szórakoztam a beszélgetés alatt és ők is, ugyanis hazafelé jövet Pöttöm már követelte, hogy "anyu beszélgessünk és mond meg, hogy miről!".
Az elkövetkező hetekben tehát fogunk játszani, tornázni, főzni, tanulni és talán dolgozni is, aminek a realitását még nem nagyon látom, de muszáj lesz. Mondjuk az megnyugtató egy a lemondott konferencia idejére felajánlott virtuális megbeszélésekre már két (egy angol és egy holland) kolléganőm is azt írta, hogy náluk otthon lesznek a gyerekek, mert bezár az óvoda/iskola, szóval képtelenség, hogy ezt bevállalják². A Facebookon több olyan posztot is olvastam, ami arra buzdít, hogy kihasználva az otthonlétet mossunk ablakot, meg selejtezzük ki a játékokat, esetleg javítsuk meg az elromlott dolgokat, hát ezzel én elég szkeptikus vagyok, mondjuk én azt tűzöm ki célul, hogy reggel 10-ig öltözzünk át pizsamából ruhába és próbáljunk meg beágyazni (ezt eddig buktuk egyébként). De persze még bármi is lehet, én idegességemben notórius pakoló vagyok, az elmúlt hetekben már belengedtem Maczkónak, hogy én ugyan lepakolom a nagy könyvesszekrényt, mert jobb terápiát el sem tudok képzelni. Esetleg a blogírást, tehát stay tuned, még visszajövünk.
¹Mert azt ugye már régről tudjuk, hogy olyan sincs, hogy TÚL SOK KÖNYV.
²Itt szeretném halkan megjegyezni, hogy eddig egy pasi kollégám sem írt vissza ilyen jellegű fenntartást, ami vagy azt jelenti, hogy nekik mind borzasztó jólnevelt és fegyelmezett gyerekeik vannak, vagy azt, hogy nekik mind borzasztóan jólnevelt és fegyelmezett feleségeik vannak vagy esetleg azt, hogy nekik ebben a gyerekmellettdolgozom témában semmi tapasztalatuk sincs.
