Azt tudjuk, hogy nekünk néha nem egyszerű Pöttömmel, de őszintén szólva azt gondolom, hogy néha neki sem egyszerű velünk élni. Főleg így nyáron, amikor már reggel hatkor csodálatos fények ragyogják be a gyerekszobát, énekelnek a madarak, az ablak előtt futkos a mókus... mi meg alszunk, mélyen begubózva az ágyunkba és nem osztjuk Pöttöm végtelen örömét amivel az új napnak neki indul. Óriási mosollyal az arcán trappog át hozzánk és végtelen kedves "Anya, dódeggelt! Ana! Anaaa! Teletlek, Ana!" próbál felébreszteni, miközben a dudujával és néhány alvóállatkájával felszerelkezve próbál felmászni az ágyunkra és bemászni a paplan alá egyszerre, úgy hogy közben meg is ölelget, ezért majdnem leesik, de nem baj, mert a hajamban pont meg tud kapaszkodni és már kacag is a helyzeten, a szoba megtelik energiával, miközben diszkréten nyitogatja a szemeimet és szólongat, hogy "Ana, Ana, Anaa!".  És közben néz. De úgy néz, hogy már attól felébredek, teljes figyelmével felém fordul, eszméletlenül rám koncentrál, érzem az energia hullámokat és miután nagy nehezen kinyitom a szemem, a világ legboldogabb mosolyával fogad, "ANA!" kiált fel, azt hiszem, még soha senki sem örült ennyire nekem reggel hatkor. Egy percre elfelejtem, hogy álmos vagyok és visszamosolygok, de a pillanat már elszállt, Pöttöm a dudujával és alvósállatkáival felszerelkezve már mászik is át a fejemen és kiadja az utasítást, hogy "Dóra!" és közben kicsit leesik az ágyról, nyútja is a kezét, amit beütött puszira, majd indul kifelé, épp csak annyi időre megállva, hogy ellenőrizze, hogy követem-e. Ha nem, akkor nyomatékosan újra rámszól ("ANA!") és már mászik is vissza, duduval és alvóállattal, hogy újra belehajoljon az arcomba és szóljon, hogy "Ana, Dóra!", majd még lendületből induljon vissza, le az ágyról, ki a szobából, én meg megadom magam és megyek utána. Boldogan trappol át a nappaliba, felvázolva a napi programot, "Ana, Dóra, enni, én, Ana, szomjas vagyok, Ana télek inni! Ana! Nem ez, Ana, Dóra, Ana, télek inni, inni, Ana!", míg én próbálom felfogni, hogy hol vagyunk és mit is kell csinálnom és egyáltalán. Szerencsére ő ezalatt megtalálja a távirányítót, diszkréten a kezembe tuszkolja ("Dóra!" - mondja figyelmeztetőleg), elhelyezkedik a kanapén, összepakolja az állatait, széttúrja a takarót, félig alábújik, igazgatja, kimászik, felveszi az egyik játékát, elhelyezi maga mellett, visszamászik és várakozóan rám néz: "Inni!" mondja egy kedves mosollyal, míg én elindulok a konyhába biztosítva Pöttömöt arról, hogy hozok inni, csak előbb iszom egy kávét. Vagy kettőt. Elvégre még csak most indul ez a gyönyörű nap...