Az elmúlt hetekben rájöttem, hogy a kiskamaszkor igazából csak annyit jelent, hogy gyakorolsz az igazi, szívatós, nagybetűs Kamaszkorra és mivel mi nem szeretjük felkészületlenül elkezdni a dolgokat, ezért már most ezerrel gyakorolunk Picurral, mind a ketten, bár ő messze tehetségesebb.
Segítségül én saját (kis)kamaszkorom emlékeit próbálom előhívni, most legutóbb például Picur furulya vizsgája kapcsán, ahol opcionális volt a szülők jelenléte. Mármint evidens módon én vittem a helyszínre a lányt és meg is vártam ott, de a hivatalos utasítás szerint: "bár nem annyira szeretjük, a szülők is bejöhetnek a vizsgára". Ok. Ebből én rögtön kikövetkeztettem, hogy a szülők többsége egymást taposva fogja beverekedni magát a vizsgára, hogy lássa különösen tehetséges csemetéjét és igazam is lett. Én viszont ugyanezen gyermekek produkcióit különösebb szívfájdalom nélkül kihagyom, a sajátom meg hetente háromszor ad nekem magánkoncertet otthon (csak gyakorlásnak hívjuk, szerénységből), szóval nem éreztem feltétlenül szükségét annak, hogy bent legyek. Azt viszont nem tudtam, hogy Picur mit szeretne. Saját (kis)kamaszkori emlékeimben Apám derengett fel, amint a végtelen angol versenyeken ücsörög a folyosón, ebben ő kifejezetten tehetséges volt, valahogy mindig az volt a benyomásom, hogy az égvilágon semmi más dolga sincs, mit ott ülni és várni engem, meg drukkolni nekem, de úgy, hogy ne érezzek se nyomást, se közönyt. Apu csak ott volt nekem. Ha odamentem, hogy izgulok, akkor mondta, hogy ne tegyem, felesleges. Ha arra panaszkodtam, hogy nem jutok tovább, akkor azt mondta, hogy legalább hamarabb hazamehetünk. Ha azt mondtam, hogy szerintem továbbjutok, akkor örült, hogy még ilyen jó hangulatban meglehet a délutáni döntő is. Volt, hogy egy egész délelőtt nem szóltam hozzá (Apámhoz? Hát hülye vagyok én?), volt, hogy nonstop beszéltem hozzá. Mind a két megoldásnak örült.
Ezek az emlékek jártak az eszemben, így el is határoztam, hogy én is ilyen jófej szülő leszek és ráhangolódom a gyerekre és nem azon gondolkozom, hogy nekem mi a jó, hogy mit vár el a zenetanár vagy a többi szülő, hanem azon, hogy mi a jó a gyereknek. Ebben, meg ugye az érintett az illetékes, így hozzáfordultam és gondosan kimért kedves/közömbös/bátorító/mosolygós hangon megkérdeztem:
- Kicsikém, hogy szeretnéd? Bemenjek veled a vizsgára?
Mire az illetékes vállat vont és (valószínűleg szintén gondosan kimért) közömbös/unott/kifejezéstelen hangon azt válaszolta:
- Felőlem...
Hát jó, ezt még gyakorolni kell.
