Pöttöm ma levágta a saját haját. Mert zavarta.

Az igazán meglepő az, hogy senki sem lepődött meg igazán. Elvégre ő az a gyerek, aki menetrendszerűen szállítja az összes klasszikus gyerekcsínyt.

Mondjuk a hétvégén reggel Picur meg kimászott a barátnőivel az ablakon át a kertbe¹, anélkül, hogy bárkinek szólt volna. Na, azon mindenki meglepődött!

¹Gárdonyban, a földszintről, no para

A Marokkó egy gyerekparadicsom, én mondom nektek¹. Először is van bárányhús, amit köztudottan minden gyerek imád, óceán és hullámlovaglás, napsütés és wii. Meg megszámlálhatatlanul sok gyerek. Annyira sok, hogy még a helyiek is megkérdezik néha tőlünk, hogy ezek itt mind hozzánk tartoznak-e, mi pedig bólogatunk, hogy igen, igen, amivel a mosolyokon túl már extra kajaadagokat is nyertünk az étteremben, mert ramadam ide vagy oda, gyerek itt éhen nem marad. 

Meg nyugton sem marad, de előzetes várakozásaim ellenére ez nem annyira zavaró, ugyanis a medinán (óvároson) kívül általában óriási szabad terek vannak, figyelnek a gyerekekre és egyáltalán nem bánják, ha ugrálnak, kiabálnak, falra másznak bolond módra. Sőt, még azt se nézik rossz szemmel, hogy a lánykáink kis fürdőruhákban játszanak a parton, jól megnézik a gyönyörű, hosszú szines ruhákat és fejkendőket.

Természetesen Picur az, aki többet kérdez, ő tudni akarja, hogy miért hordanak fejkendőt a nők, miért nem a pasik, milyen növények vannak itt, miért szólal meg napi ötször a müezzin, mit ünnepelnek ramadam alatt és miért nem lehet ilyenkor enni és inni, miért, miért, miért. De hősiesen "tűri" is az idegen kultúrát, nem nyavalygott a fezi bazárban, amikor kecskefejeket látott a hentesnél kirakva, amikor a bőrcserzőket néztük meg (és szagoltuk percekig) vagy amikor órákig sétáltunk. Az evéssel mondjuk hadilábon áll, ez engem végtelenül idegesít, minden nap megvétoz valamilyen ételt (a babot, a kukoricát, a kuszkuszt, a bolognait!?!?), ingerem van rá, hogy hagyjam éhezni, basszus bagetten nem lehet élni! Na jó, bagetten és croissanton... 

Pöttömmel ebből a szempontból könnyebb, ő ha éhes kb. mindent megeszik, illetve ez így nem igaz, csak sokkal jobban menedzseli a válogatást, ugyanis nem óbégat, hanem szépen csendben kiválogatja, amit nem eszik meg és közli, hogy már nem éhes. Ez nem tűnik nagy különbségnek, de az, mert ahogy leülünk az asztalhoz, kezdjük a tárgyalássorozatot Picurral, hogy legalább kóstold meg, próbáld ki, nem ízlik, mi nem ízlik már megint, nem hiszem el, akkor mit kérsz, nem lehet kenyéren élni... miközben Pöttöm szépen csendben ül és eszik. Valamit. Amit jónak lát. Mást nem, viszont vele nem tárgyal senki, nem eszi, nem eszi és kész. 

De ma senkinél nem lesz kifogás, ugyanis iftár vacsorára megyünk, lehet majd válogatni nyugton. 

¹Már, már közelíti Nyíregyházát, amit ugye a legjobb hely a világon.

Ebben a gyönyörű időben arra gondoltam, hogy míg az egyik csaj néptáncol, addig a másikkal rollerezek a rakparton, majd cserélünk a másik néptánccol és az egyikkel rollerezek.

Pont így is történt. Én először az egyikkel, majd a másikkal rollereztem: én hajtottam a járgányt, ők meg kiabáltak a gyerekfellépőn, hogy gyorsabban, gyorsabban!

Sütött a nap, kicsit fújt a szél, néztük a Dunát, lobogott a hajunk és minden turista mosolygott ránk. Mi meg visszamosolyogtunk. A lányok önfeledten és boldogan, én meg kissé kényszeredetten, kb. úgy mint a targoncás a gyárban, aki 37 kilós pakkot tol. És a hasonlat nem a véletlen műve....

Picurnak tegnap olvasás órán az volt a feladata, hogy leírja, hol érzi magát otthon. A válasz: "otthon anyuékkal, a nagyszülőknél, rokonoknál és a néptánc táborban". 

Picur teljesen ki van akadva és fel van háborodva minden alkalommal, amikor választási plakátot lát az utcán: "Anya, de mikor volt már a választás? Miért nem szedik le már ezeket? Nem is kell levenniük soha?? Én már ezt ANNYIRA UTÁLOM!"

És még csak 8 éves.

"Ma Picur fürödjön előbb!!!"

Mindig ott követem el a hibát, hogy jófej vagyok és viszek az aktuális ovink, aktuális csoportjába firkapapírt. Ez jellemzően az egyetemről származik, meg nem írt zh-k, újragondolt prezentációk... ilyesmik. Eltelik egy hét, két hét, majd egyszer csak az óvó néni megállít az ajtónál és mintegy véletlenül beleszövi a beszélgetésünkbe a kérdést:

- Mivel is foglalkozol te igazából?

Ha! 

Most a jön egy kis szünet, majd ahogy szépen hazaszivárognak a műalkotások, megérkezik majd az első mindenlébenkanál anyuka is ugyanezzel a kérdéssel.

A politológus ritka állatfajta, tudom. De a többiek mind könyvelők, orvosok és ügyvédek vajon? Megyek és előkeresem a gyerek rajzait.

... amit tolunk. A program, ami folyamatosan fut a háttérben a gépen, nem látod, de egy csomó memóriát foglal és lassítja a többit. Az overál, amit bedobsz a gépbe pénteken, hogy hétfőre megszáradjon. Az új órarend, amit ki kell másolni. A lecke, amit meg kell írni. Az üres dobozok, amiket vissza kell adni. A fejszámolás, amit a kocsiban fel kell adni. A szókártya, amit meg kell rajzolni. A tolltartó, amit le kell ellenőrizni. A cipő, amit ki kell pucolni. Az uzsonnásdoboz, amit ki kell mosni. A kulacs, amit ki kell szárítani. A hajmosás, amit tudni kell időzíteni. A körömlakk, amit le kell mosni. Az egész hóbelebanc, amit többé-kevésbé kontrol alatt kell tartani.

Na, ezt a legjobb néha elfelejteni, sutba vágni, itthagyni, letolni. 

Viszont a legszarabb újra beindítani, beolajozni és mozgásra bírni.

Egy kihagyott hétvége után hétfőn hajnalban leckét írni, órarendet keresni, szutykos overállt felvenni, pénteki uzsonnát kidobni, tolltartón szörnyülködni.

Majd tovább hinni, hogy fog menni, be lehet adni, fel lehet vállalni, el lehet utazni, meg lehet oldani.

Vagy realisztikusan belátni, hogy úgyis meg fogod szívni, de még így is megéri elmenni, beadni, felvállalni, elutazni...

Ez is a felismerés is a hétvége termése, de külön posztot akarok szentelni neki, bár nagyon is beleillik a felnőttség-tematikába. Meg az olyanokvagyunkmintaszüleink-életérzésbe. Vagy legalábbis nálam nagy flash volt. Mert ugye apukám mindig jött az olyan sztorikkal, hogy bezzeg mi, amikor mezítláb, egy karéj kenyérrel, rongyos labdát rúgva... blablabla... más világ volt, már nem is értitek... blablabla... olyan mások a fiatalok.... és így tovább.

Más világ ide vagy oda, én kötelességtudóan becsomagoltam a kétdecis üditőket és kis kekszeket itthon, hogy aztán ne együk meg mindet, mert ugye délelőtt/délután edzés volt, ami közben nem eszünk, délben meg beültünk enni-inni a hüttébe, szóval csak hazafelé a pályáról, a kocsiban fogyott ez meg az. Így aztán a hazafelé úton kapták meg a Lányok ezeket a dolgokat, amikor is nosztalgikusan meséltem nekik, hogy "tudjátok Lányok, Anya is és Apa is fiatalkorában az egyik zsebébe egy kis üdítőt rakott, a másikba meg kb. két szelet csokit/müzliszeletet, aztán azzal voltunk el egész nap a hegyen, maximum egy teára volt pénzünk. Négykor lejöttünk a pályáról és siettünk haza főzni, mert mindenki appartmanban lakott és magunk főztünk, az otthonról hozott ételekből. Emlékszem, már jóval később, amikor több pénzünk volt, addig számoltunk, míg az egyik este elmentünk fondüt enni Franciaországban."

Míg én nosztalgiáztam, Picurnak teljesen leesett az álla. Nem volt pénzünk ebédre? Nem kaptunk vacsorát? Mi főztünk? Egy kis üdítőt ittunk egész npa??? "Anya, én nagyon sajnállak Titeket!" - mondta ledöbbenve.

Amin meg én döbbentem le. Mert hát miért sajnál, tök jó volt nekünk! Én konkrétan iszonyú szerencsésnek éreztem magam, hogy eljöhettem síelni, még költőpénzem is volt, meg bérelt felszerelésem, igaz aláöltözet helyett harisnya volt rajtam és póló, meg beázott az orkán kesztyűm a nap végére, de az mindenkinél így volt, imádtam a sítáborok minden percét.  Mondtam is a gyereknek, hogy bezzeg a mi időnkben... aláöltözet sem volt, nemhogy mindenkinél duplafalu szemüveg ... egy teával is ki lehet ám ülni a hütte teraszra, de hát az más világ volt, nem is értitek... blablabla....

Emlékeztek még azokra a bulikra, ahol a szüleitek barátai és azok gyerekei voltak ott, mondjuk Szilveszterkor vagy a Balatonon és a gyerekek egy idő múlva egy bandába verődtek és külön kasztot alkottak a felnőttektől? Amikor a szülőket a legjobb volt egész egyszerűen elkerülni, mert csak olyan végtelenül idióta dolgokat kérdeztek, hogy "reggeliztél már", "hol a zoknid", "miért nincs rajtad sapka" vagy a legalja, a "HOL A TESTVÉRED?". Amikor minden felnőtt csereszabatos lesz és ha gondod van, akkor a legközelebbihez fordulsz, hogy adjon zsebkendőt, hozza vissza a szomszédból a labdát, adjon inni, mert nincs kedved a saját szüleid megkeresni? Amikor a pár hangadó nagy találja ki a játékot, de kényszerből/jófejségből/létszámhiánymiatt beveszik a kicsiket is és akkor nagyon király vagy? Na, ilyen volt a hétvégénk.

Csak mi voltunk az idióta szülők.

18-an voltunk Ausztriában, itt, 7 felnőttre jutott 11, 3-10 éves gyerek, 6 fiú, 5 lány leosztásban (de a lányok többségének több idősebb fiútesója volt, szóval kétszer is lehet őket számolni vagányságból) és már külön kasztot alkottunk, a nagyonidegesítőszülőkét. Jól hoztuk egyébként a szerepet: többször megpróbáltuk leparancsolni levakarni a gyerekeket a sípályákról, reggelit/ebédet/vacsorát tömtünk beléjük, sapkát húztunk az izzadt fejükre, elmondtuk, hogy büszkék vagyunk rájuk és szeretjük őket illetve az utolsó este szabadon eresztettük lovakat és míg a gyerekek szétkapták a játszószobát, mi becsíptünk és kártyáztunk. 

És még élveztük is. Minden percét. Vagy majdnem minden percét. Engem valahogy mindig büszkeséggel tölt el, amikor a gyerekeim ügyesek, szépek és okosak és hát, most a sípályán ez mind összejött. Tavaly ugye Picur volt a sztár, aki a soseálltamlécen szintről eljutott a mindenfelvonótkipróbáltam, bárholecsúszok, megállok és kanyarodom szintig, idén ő inkább a technikáját fejlesztette. Ez az, amikor a sípályán látod, hogy elől megy a profi és utána libasorban siklanak a porontyok, én ezt bármeddig bírom nézni, iszonyú ügyesek, ahogy integetnek és emelgetik a lábukat, miközben tartják a nyomvonalat. Most Pöttöm volt a sztár, aki idén először rendes, nagy pályán csúszott! Nézzétek:

A biztonság kedvéért elmondom, hogy Pöttöm a második a képen, full szkafanderben és technikailag ez már a második csúszása, mert az elsőt a hegy tetején abszolválta. Felvitték őket ugyanis hegy tetejére buborékkal (ez már önmagában megér egy misét, amikor két síokató beterel hat kis 4-6 évest, a mini lécekkel egy kabinba), ahol először csúsztak úgy, hogy az oktató keresztben tartotta a lécét, amibe 2-3 kis makákó kapaszkodott ezerrel. Legalábbis az elején. MI is felmentünk Maczkóval megnézni a mutatványt és mivel nagyon helyesek voltak ott az edző lécébe kapaszkodva, arra gondoltunk, hogy akkor itt leülünk a hüttébe a napsütésre és bevárjuk őket, és majd én jól levideózom, ahogy jönnek. Egy fél óra múlva ki is szúrtam őket, ahogy jöttek le a pályán, el is kezdtem a videózást, csak éppen arra nem számítottam, hogy kisebbik magzatom már egyedül csúszik az edző után, aki csak a párját húzza, sőt le is előzi őket, majd egyenesen nekiindul a pálya szélének. Erről itt láttok videót, benne azzal a résszel, amikor elemelem a szememtől a kamerát, hogy megnézzem, tényleg jól látok-e.... Maczkó bölcsebb volt, ő nem nézte...

Összességében nagyon ügyesek és nagyon bátrak voltak, sőt vagányok, Picur ragaszkodik is erősen ehhez a jelzőhöz, nem is csodálom, sok szépet mondtak róla eddig életében, de vagány nem volt. EDDIG. Most viszont már abszolút az, tervezgeti is, hogy ő hogyan és miként síel majd, ha nagy lesz, rettenthetetlen lesz, az biztos. Egyenlőre azért erre még várnunk kell, ez egyértelművé vált az utolsó este, amikor sírva talált meg engem az asztalnál, hogy bent felejtette a papucsát a játékszobában, amit már bezártak, illetve az ajtót nyitva hagyták, "de sötét van bent, Anya, így nem látom a cipőmet". Megnyugtattam, hogy ha törik, ha szakad, megtaláljuk a villanykapcsolót, amire végül nem volt szükség, mert mire odaértem a két legkisebb pionír, azaz Pöttöm és Baba már elszánt megbeszélést tartottak a szoba előtt, majd négykézlábra ereszkedve bemásztak a sötét szobába, ahonnan percek múlva diadalmasan hozták is ki a papucsokat, amiket kitapogattak a sötétben!?!?!? Na, ha ezek felnőnek, akkor nem leszek nyugodt.

Addig, amíg felnőnek, kiélvezem ezeket a perceket, amikor az egész napos síelés után a fáradt gyerekeim apjukat hajtják a medencébe, amikor okosodnak és megtanulják az ételek nevét németül, amikor sutyorogva egyeztetnek arról, hogy akkor ki kinek az apukája (amikor Baba nem hiszi el, hogy Maczkó Pöttöm apukája), amikor a fiúk végtelenül türelemmel (és teljesen sikertelenül) tanítják Picurt csócsózni és egyáltalán, amikor nekünk ennyire nagyon-nagyon-nagyon jó!

Ui.: lesz Picurról is videó, csak most nem akarja az igazságot a rendszer. De majd utólag beillesztem és akkor kitörlöm ezt a kommentet.

Régi olvasóink talán még emlékeznek erre. Sajnos vannak dolgok, ami sohasem változnak:

December 24-én reggel egy nagyon felháborodott Picurba botlottam a konyhában, amint éppen a húgát szidta hamisítatlan, Picur-féle, igazságtalanvelemavilág hangnemben:

- És még kiabáltál is velem! Pedig nem is úgy volt! És tudod miért fáj ez igazán? Mert Karácsony van, a SZERETET ünnepe!!!!

Pöttöm már itt megszeppent, a lelki terrort nem igazán ismeri, hát még, amikor a nővére kifejtette, hogy "régen ilyenkor meg is ölelgettél, ma azt se!".

A Kicsi elsírta magát, aztán összeölelkeztek és azóta a Kicsi néha nekifutásból ráveti magát a nővérére, nesze neked testvéri szeretet!

Ha valaki az előző poszt alapján azt gondolná, hogy a téli szünetben végig itthon punnyadtunk és néha egyáltalán nem öltöztünk át az egyenpizsamánkból rendes ruhákba, azt megnyugtatom, hogy igaza van. Általában még vagy már pizsamában lebzseltünk itthon és még a karácsonyra kapott játékokkal se játszottunk. A napnak azonban mindig volt egy rövid szakasza, amikor felülkerekedett Picuron a tettvágy és kivert mindenkit az ágyból/házból és olyankor elmentünk korcsolyázni. Így aztán a látszat ellenére sportos szünetünk kerekedett, úgyanis ha a lányok rászabadultak a jégre, akkor az alaphangon 1,5 óra korcsolyázást jelentett, nekik és nekünk is, ugyanis a családban vannak, akik tudnak korcsolyázni és vannak, akik csak úgy gondolják, hogy tudnak.

Ez utóbbi kategória természetesen Pöttömöt takarja, aki viharos lendülettel indul a jégen, amire  általában egy forgásokkal tarkított jégtánccal érkezik meg (ami messziről egészen úgy tűnik, mintha egyensúlyát vesztett kismajom próbálna megállni valahogy a jégen), majd minimál csúszás után óriásit esik, nagyon röhög és azt kiabálja: "Látjátok, milyen jól pörögtem?". Hasztalanul próbáljuk meggyőzni arról, hogy előbb csúszni kellene megtanulni, ő vagy a segítő kaput markolva ROHAN a jégen vagy nagy lendülettel elbassza a francba eltolja magától azt a kapu-szerű izét és pörögve és/vagy rohanva és /vagy seggencsúszva ugrik utána. Ez a magánszám különösen azért veszélyes, mert miután a fizikai törvényeit megszegve elkapja, a lendülettől még hosszan csúszik a jégen, minden kontroll nélkül, ámde gyorsan. Én meg nyakam kitörve rohanok utána, próbálom elkapni vagy legalábbis a kaput elkobozni tőle, ami nem sokat segít a helyzeten, mert ő mindenféle támasz nélkül is halad, méghozzá gyorsan, de hogy hogyan, azt máig nem értem, mert hogy nem korizik, az tuti. De legalább mi edzésben vagyunk Maczkóval.∗

Picur szerencsére már tud korcsolyázni és szeret is, ugyanis ő a jégen nemcsak sportol, hanem aktív szociális életet is él, mindig talál magának barátokat, iskolatársakat vagy ha nem, hát ismerkedik ott  (#tisztáramintazanyám). Elképesztő, szerintem az egész iskolát ismeri, engem mindig borzasztóan zavarba hoz, mert látom, hogy dumál egy gyerekkel, akit jó esetben felismerek (ez idén egyszer sikerült) és szülőt is társítok hozzá (bingo), rosszabb esetben viszont még azt se tudom, hogy milyen intézményhez, helyszínhez kapcsoljam az életünkben a gyereket (ez az összes többi esetben így volt idén). Egyébként se vagyok ebben túl jó, a saját osztályunkon kívül nem barátkozom, ellenben Picurral, aki halk kérdésemre értetlenül közli, hogy "dehát, ő a játszótéri Lili húgának a csoporttársa, tudod!" vagy hogy "szolfézsra járunk együtt" vagy "hittanra járunk együtt" vagy "melletünk van az osztályterme" esetleg "szoktam látni az udvaron". Én ilyenkor egy félszeg sziasztokot megeresztek a palánknál álló szülők csoportja felé, valószínűségszámításaim alapján ott a legnagyobb a sikerráta a szülők köszöntésében. Ez nem feltétlenül csak udvariassági kérdés, ugyanis a jég elhagyásának az egyik járható útja, ha más ismerős is akkor hagyja abba a sportolást és nem csak a mi gyermekeinket űzik el a gonosz szüleik a földi Paradicsomból. A másik járható út egyébként a Starbucks forró csoki ígérete, amit én magam sem kommentelnék és hát, a (szak)irodalom szerint van még egy harmadik út is, amikor a szülő azt mondja, hogy ideje indulni és a gyerek elindul, de erről többet nem tudok mondani, mert nem olvasok sci-fit.

A kétkedők kedvéért még elmondanám, hogy három nap múlva indulunk síelni is, szóval tényleg aktív életet élünk, igaz ez már jövőre lesz, de sebaj, számítsuk azért ide, jó?

∗Itt találtok egy nagyon visszafogott videót is erről. A valóság sokkal meredekebb...

- Ez nem volt véletlen! - kiabálja Picur sértődötten.

- De, az volt!!! - ordítja Pöttöm.

- Nem, nem volt az!!! Tudom. 

- Jó, de én ANNAK NYILVÁNÍTOM.

"Anya, szerintem nem baj, ha néhánnyal kevesebb kacsa van a világban, amikor olyan finomak!"

(Igen, Pöttöm volt)

Minden gyermekvédelmi szakembert szeretnék megnyugtatni, hogy a Mikulás idén is hozott ajándékot. Mirgácsot nem hozott. Erre a lányok borzasztó büszkék.

Én meg keresem a reklamációs lehetőséget, mert itt valamit nagyon benézett a Mikulás....

Azt hiszem, hogy úgy kezdődött, hogy megnéztük a hétvégén a Télapu című filmet a lányokkal, ami végre megadta az élet nagy kérdésére a választ: azért viselkedik mindenki olyan furán Mikulás ügyben, mert nem hisznek benne! Pedig van! Pöttömöt mondjuk nem hatotta meg annyira a dolog (akkor), de Picur láthatóan megnyugodott, hogy Mikulás van és el is jön majd, mert ő hisz benne, tehát neki hoz ajándékot. 

Méghozzá ma hozza az ajándékokat. Erről mind a két lányom a vonatkozó oktatási intézményben értesült és vérmérséklete szerint regaált rá. Picur rögtön aggódni kezdett, elsősorban nem is maga miatt, hanem a két kis (fiú)barátja miatt, akik "hogy megmondjam az igazat, Anya, hát elég csintalanok. De nem rosszak! Szerinted a Mikulás ezt tudja?" Mondtam, hogy persze, de sajnos nem sikerült meggyőznöm, mert ő tisztán emlékszik, hogy egyszer régen, 2-3 éve ők is kaptak Pöttömmel mirgácsot© a Mikulástól, ami teljesen igazságtalan volt, mert nem is voltak rosszak, kicsit sem. A Mikulás (és saját lelkiismeretem) védelmében felidéztem, hogy esetleg azzal lehetett probléma, hogy abban az évben ő is megharapta a húgát és a húga is több ízben megharapta őt, ami azért, valljuk be, nem kifejezetten jógyerekes cselekedet volt. Legnagyobb meglepetésemre azonban Picur lehurrogott, ugyanis szerinte nem az lehetett a gond ("Á, Anya, nem hiszem, hogy az érdekelte a Mikulást!"), inkább arra tippel, hogy ő abban az évben eltört egy hűtőmágnest és azért jött a mirgács, pedig az véletlen volt és hogyhogy ezt nem tudta a Mikulás?¹ 

Sajnos, nem volt időm elidőzni a gyermeki lélek eme rejtelmeiben és a rosszaságok súlyozásának gyakorlatában, ugyanis rögtön áttértünk egy másik aggasztó jelenségre, miszerint a felnőttek nem hisznek a Mikulásban. Megnyugtattam, hogy én hiszek, tehát eséllyel pályázom ajándékra, Picur pedig megnyugtatott, hogy Maczkó tuti biztosan hisz a Mikulásban, ő, Picur ebben tökéletesen biztos. "Tudod, honnan tudom, Anya? Onnan, hogy Apa hisz a húsvéti nyusziban, mert emlékszem, hogy Húsvétkor tojt neki ajándékot. És az nem lehet, hogy az egyikben hiszel a másikban meg nem!!! Hát most vagy van varázslat vagy nincs, nem?" De, persze, csak bólogatni tudtam.

Mondjuk az ajtókilincsre felakasztott Mikulásról nem hitte el, hogy varázslattal került oda, szerinte a szomszédoktól kaptuk, szeretetből, de készségesen kooperált, amikor én a "Nohát, a Mikulás már közel jár!" történetet vezettem elő, mert ő is látta, hogy Pöttöm számára ez most létfontosságú. Ugyanis az óvodában kiderült, hogy ma jön a Mikulás és hoz a jó gyerekeknek ajándékot. De csak a jóknak. Van ugyanis egy nagy könyve, amiben minden gyerek fel van írva és az is, hogy ki volt jó és ki nem. A madarak szerint, akik elcsicseregték ezt a Mikulásnak. Pöttöm számára ez már egyértelműen túl sok sokismeretlenes egyenlet, hiszen egyáltalán ki bízik meg a madarakban? Pöttöm nem, különösen azért nem, mert ő maga sem egészen biztos abban, hogy ő jó volt. Vagyis, hogy jónak számít-e?

Ez a kérdés elég hosszan lekötötte ma este a csajokat és eszméletlen volt látni, hogy mennyire máshogy fogták fel. Pöttöm számára nincs túl sok kecmec a világban, valaki vagy jó vagy nem, ráadásul a kritikai érzéke is fejlett és nem igazán keres úgy általában sem kibúvókat, kerülőutakat, tehát most is bátran szembenézett azzal a lehetőséggel, hogy ő esetleg nem volt jó. Bármilyen hihetletlen legyen is ez. Picur ezzel szemben nem tudta elfogadni ezt a lehetőséget, ezért buzgón kutatta az alternatív értelmezési lehetőségeket, az abszolút helyett a relatívot a világban, aminek eredményeképpen arra a vitathatatlan igazásgra jutott, hogy

"Hát, nem az a kérdés, hogy jók voltunk-e, hanem az, hogy a Mikulás MI ALAPJÁN dönt."

© by Picur

¹Néha egyébként nagyon ijjesztő, hogy mit és hogyan értelmeznek a gyerekek, Picuron látszott, hogy a virgács-kérdés komoly mentális kihívás elé állította, ugyanis az, hogy ő esetleg rossz gyerek egész egyszerűen nem elfogadható gondolat a számára. A kognitiív disszonancia pedig ronda dolog, senki sem szereti, csakhát ebben az esetben a feloldása sem olyan egyszerű, ugyanis a "Mikulás is tévedhet" verzió is elég rombolóan hat az álomvilágára. Marad tehát az értetlenség, azzal a halvány reménnyel, hogy talán a jó gyerekek is kapnak aranymirgácsot (mondjuk akkor meg azt miért nem hozott minden évben?).

Tegnap ötéves lett Pöttöm, ÖT ÉVES, bakker, mikor telt el ennyi év? Pedig eltelt, mert már nagylány, okos, céltudatos, akaratos, vicces, öntudatos, kritikus, határozott, hirtelen haragú, bugyborékolóan kacagó kis díva. Természetesen volt saját születésnapi bulija, amire végre-végre igazi saját barátnőit hívhatta, szám szerint négyet. Nem azért, mert mi szőrös szívvel limitet szabtunk, hanem mert ennyit szeretett volna. Se többet, se kevesebbet. Tekintve, hogy Picur általában a fél osztályt meg akarja hívni (minimum), én még ösztökéltem is, hogy nyugodtan hívjon több barátnőt és a figyelmébe is ajánlottam egy kislányt, akit sokat emleget. Unszolásomra írtunk is neki meghívót, amit aztán Pöttöm kidobott a kukába. Igen, a kukába, mert átgondolta és értsem meg, hogy ő NÉGY kislányt szeretett volna csak meghívni. Mert "Anya, egyszerre úgysem tudok több gyerekkel játszani!".  Igaz.

A kislányokat itthonra hívtuk, nem játszóházba és nem játszótérre, mert Pöttöm "vendégül szerette volna látni" őket. Ő mint vendéglátó. Ezért határozottan visszautasította az animátor néni meghívására tett javaslatomat is, mert "egyedül is el tudok játszani  a barátnőimmel". 

És tényleg. Mind a négyen eljöttek. Nagyon helyesek voltak, négy kicsi úrinő, csodásan szépen felöltözve. Másfél óra játék után (amihez nem kellett sem felnőtt segédlet, sem felügyelet, de még konfliktuskezelés sem), leültek az asztalhoz tortát enni és elcsevegtek arról, hogy kinek milyen ízű tortája szokott lenni az óvodában és ezek közül melyik finom. Én elképedve figyeltem és arra gondoltam, hogy jövőre öt órai teára hívom őket, az illene a hangulathoz. 

Nem túl meglepő módon nemcsak a gyerekek voltak helyesek és kedvesek, hanem a szülők is, jaj, én olyan hálás tudok lenni a normális anyukákért!

Végül a gyerekek Maczkó vezetésével lementek a kertbe, ahol azért futkároztak és kiabáltak is, meg maszatosak is lettek, szóval megnyugodtam, hogy gyerekből vannak. Aranyos gyerekből mint Pöttöm.

Picur ma az énekleckéjét csinálta, egy új dalt kellett megtanulnia, aminek nem tudta sem a szövegét, sem a dallamát. A szöveget egyszerűen megoldotta: elolvasta. Aztán pedig nekiállt és a kottából szépen kiolvasta a dallamot: beírogatta a hangok alá, hogy dó/ré/szó, majd letapsolta magának az ütemet, aztán szolmizálva elénekelte a dalt (kézjelekkel kísérve, magát néha kijavítva, hogy "jaj, ez nem ilyen magas, ez csak ré") és végül szöveggel együtt elénekelte az egészet.

#vanamitnemtőlemtanulagyerek

Bakker, baromi csalódott vagyok. Holnap lesz Pöttöm születésnapi bulija nálunk és mivel pénteken Maczkó elutazott egy napra, kitaláltam, hogy áthívom Picur kedvenc barátnőjét itt aludni. Ők játszhatnak, hülyéskedhetnek, alhatnak a franciaágyban együtt, míg én a gyermekek kacagása mellett (viszonylag) nyugodtan elő tudok készülni a bulira.

Se.

Basszus, ezek nem tudnak egyedül játszani. Mert az egyik ezt nem akarja. A másik meg azt nem. A Barátnő meg pont ma semmit sem. Lezavartam a kertbe őket, mert gyönyörű idő volt és meg persze azért is, mert akkor üres volt lett volna a lakás és ugye a készülés. Mint a bumeráng jöttek fel tíz percenként, hogy nem tudják mit játszanak, ez bőg, az bőg, mit tudom én. Aztán végül fent maradtak, játszanak a duploval, meg a legóval, szuper, végül is nem kell feltétlenül a nappaliban rakodnom. Egy perc múlva Pöttöm húzza az egyik duplós dobozt egyik felét, Picur a másikat, Picur hirtelen elengedi és Pöttöm majdnem bezuhan az üveges ajtóba. Na, itt engedtem el én is a véleményemet, elküldtem őket a szobájukba gondolkozni és felszólítottam őket, hogy játszanak már normálisan. Jellemzően Picur bőgött és azt magyarázta, hogy ő nem akarta, mire én konzekvensen mondtam neki, hogy nem érdekel, hogy nem akarta, ilyet akkor se csinálunk, ha igaza van (vagyis ő fogta meg a dobozt előbb), mert ha betörik egy másik gyerek feje, akkor pont le van szarva, hogy kinek volt igaza. Pöttömöt is lecsesztem, nem is kicsit, de ő szokás szerint csak annyit válaszolt, hogy "Jóóó!", nem feszítette.a húrt, csöndben elkezdett Barátnővel játszani a szobájában, míg Picur még negyed óráig hajottta, hogy "De Anya, én nem...". Mondtam is neki, hogy ugye tudja, hogy ő csinál most már ekkora fesztivált az egészből, mert nem nyeli le, hogy ilyet NEM CSINÁLUNK! Nincs olyan ok, ami miatt bárkinek a testi épségét is veszélyeztetjük. "DE...". Végül felszólítottam, hogy vagy abbahagyja vagy hazaviszem a barátnőjét. 

Tíz perc múlva pedig feladtam a harcot és ők boldogan játszottak VELEM. 

Nagyon cukik és helyesek voltak, szó se róla, de bakker, amikor én legjobb barátnőm velünk volt, nekem semmilyen emlékem sincs arról, hogy anyukám velünk játszik, kivéve ha a Balatonban labdázunk vagy valami olyan sportosat játszunk, ahol neki kell kiegyenlítenie az ügyességbeli különbségeket. De mondjuk fent a házban mi is ki voltunk zavarba a kertbe és legyünk el. És kiválóan elvoltunk.

A java még csak most jön. 5.25-kor keltek. 5.25-kor!!!!!! Ok, hétig elvoltak nagyjából, aztán meg lásd fent. Ha játszottak, akkor az tuti, hogy rohangálással járt a csúszós padlón, de a kertbe meg nem akartak lemenni. És bár a sajátjaimat gond nélkül lekoptatom ilyenkor ("Nem érdekel, irány a kert, szólok, ha feljöhettek!"), kis barátnőnk annyira magába tud fordulni, hogy vele ez nem járható út. 

Már hallottam olyan véleményt, hogy ez azért van, mert barátnő egyke és megszokta, hogy mindig valami felnőtt animálja. Hát, én is egyke voltam és pont ezért hívott barátokat ennyit anyukám, hogy NE ő animáljon. És igen, azon nem lepódtem meg, hogy mikor délután kifejtettem a gyerekeknek, hogy készülődni akarok, abból az lett, hogy két percenként felharsant, hogy "Anya, ezt hova kell fűzni? Anya, most melyik jön? Anya, nem tudom megcisnálni!", mert az egyik ugye "önállóan" tanult, a másik meg nagyon kreatívan és "önállóan" varrogatott, de akkor már nem volt barátnő. De amíg volt, addig miért nem lehetett engem békén hagyni? 

Egyébként mivel már nagylány is van a háznál, ezt a kérdést, sokkal korrektebb formában persze, neki is feltettem. Na jó, nem voltam mégsem annyira empatikus, mert amikor kifejttette, hogy jaj, de jó volt, jöjjön máskor is barátnő, akkor én kifejtettem, hogy ugyan minek, de aztán végül csak beszéltünk róla, de nem lettem okosabb. Az érve: "Nem tudtuk eldönteni/kitalálni, hogy mit játszunk?" - és valóban, már hazafelé a kocsiban beszélgettek arról, hogy mit játszanak és valaki mindig megvétózta az aktuális javaslatot. DE MIÉRT????

Nem tudom, hogy mi ezt hogy tanultuk meg, de ha van ötletetek szóljatok. Nagyon zavar. Főleg azért, mert ha ez a két csaj látja, hogy tényleg nem fogok velük játszani (mint például most, amikor leültem blogot írni a házi feladatok elkészítése és egy teljes kép kivarrása után), csodálatos módon sikerül elfoglalniuk magukat. Ráadásul nagyon helyesen, Picur éppen Pöttömöt tanítja szinezni és összeadni (sikeresen btw). De nem először futok bele abba, hogy ez barátokkal nem megy. MIÉÉÉÉÉRRRRTTTTT???????

És persze azt is megfejthetném, hogy ez az egész engem miért zavar ennyire. Mert veszettül rosszul esik, olyan érzés miintha átvertek volna, ami azért nem normális, hiszen 5-7 éves kicsi lányokról beszélünk. De akkor is - terveztem, bevállaltam, mindent megtettem és nem. Jaj, nagyon elegem van.

Ma felhívott Pöttöm egy csoporttársának anyukája, hogy jelezze, ők is jönnek Pöttöm születésnapi partijára. Na meg azért, hogy óvatosan érdeklődjön az iránt, hogy mégis mit akar tőle a lányom. Egy helyi celebritásról van szó, aki az óvoda melletti cukrászdát vezeti és házi készítésű, isteni süteményeket árul, szóval hozzászokott a gyerekek kitüntető figyelméhez, de állítólag a lányom ma odament hozzá az óvodában, megállt előtte, nagyon komolyan ránézett és azt mondta:

- Szervusz, Zsófi!

Mindezt úgy, hogy Zsófi egészen zavarba jött, mert nem értette, hogy mit várnak tőle.

Gyorsan felvilágosítottam, hogy pont tegnap egyeztettem le a gyerekkel, hogy tőle rendeljük az óvodai tortáját. Innen már mindent értett. "A lányod úgy néz, hogy én nem merek rossz tortát sütni majd."