Pöttöm zeneoviba jár, ma volt az első órájuk, imádta. Most már ágyban fekszik, de nem tud aludni, ezért énekelget magának.

A Despacitot.

Csak én érzem azt, hogy valami nem stimmel?

Pöttöm hosszas küzdelem után átkerült egy másik óvodai csoportba. Ahol 28 gyerek közül 20 az ő korosztálya. Meg ahol jók az óvó nénik (mind a ketten). Meg ahol jófejek a szülők. Hamar be is illeszkedett, számolgatja a kis kezein naponta a barátait (már ötnél tartunk), jókedvűen megy oviba, bár még emlegeti a régi csoportját, igaz pont a múltkor szembesült vele, hogy a barátai onnan már elmentek suliba. De alapvetően jó neki itt és én már látom/érzem, hogy még jobb lesz idővel. Ezt reméltem.

Amit viszont nem gondoltam, hogy ez nekem milyen szuper jó lesz. Egészen hihetetlen, hogy őrült sok munkám van, állandóan rohanok és lett egy rakás új órám és új feladatom és nem tűntek el a régiek és mégis az a gyomorszoríró idegesség eltűnt, mert jó helyen vannak mind a ketten. A többi meg úgyis csak munka.

Francia gyerekversek jelentek meg magyarul, jaj, nagyon szépen kérek valakit, hogy szerezze meg nekem!!! Ígérem, hogy néha a gyerekeknek is olvasok belőle.....

Nagyon kiabálunk Picurral, de fáradt és egészen egyszerűen NEM HALLJA MEG, amit mondunk, ami nemcsak idegesítő, de konkrétan veszélyes, mert fellöki a Kicsit kétszer egymás után. Persze a kiabálás után sír, ezért leültetjük és elmagyarázzuk, hogy nem haragból volt kiabálás, hanem azért mert fáradt és ilyenkor hajlamosabb hülyeséget csinálni. 

- Picurkám, fáradt vagy és ilyenkor sokkal figyelmetlenebb vagy, kapkodsz, könnyebben elesel, tudod?

- Tudom Anya. És ti is fáradtak vagytok és így könnyebben kiabáltok, ugye?

Hát, igen. Ezen nincs mit szépíteni.

- Picurkám, megyünk a játszótérre, hozd a kulacsod, kérlek! Pöttömnek már raktam el vizet.

- Jó! - mondja és molyol tovább. Elég sokáig, ezért biztos, ami biztos, egy tíz perc múlva, amikor indul, még elkiáltom magam, hogy "KULACS!!!"

Lemegyünk, elindulunk az óvodába Pöttömért és én elkérem a kulacsát, hogy berakjam a táskába. Az üres kulacsát. Mert vizet nem rakott bele. 

- Anya, dehát te csak azt mondtad, hogy hozzam a kulacsom! - mondja enyhén felháborodva, nagy kék szemeit kerekítve.

Nálunk már mindenki (többé-kevésbé) egyedül zuhanyzik, én ilyenkor a hajcsár szerepét töltöm be. Most Picur áll a zuhany alatt, ereszti magára a vizet már vagy öt perce, amikor bemegyek és megkérdezem:

- Picur, leszappanozkodtál már?

- ÉN? - kérdezi meglepődve majd elgondolkozik egy kicsit - Igen! .... Ja, nem, még nem.

Rendet rakok az erkélyen, leszedem az elhervadt virágokat is és ezzel elég nagy koszt csinálok, nemcsak nálunk, hanem alattunk, a kerti úton is. Ezért leküldöm Picurt, hogy seperjen össze az erkély alatt. Szívesen segít, szó nélkül indul, lent van vagy 15 percig és mikor visszajön, elrak a helyére mindent. Büszke vagyok, nagyon. 

Egészen addig, amíg elindulunk. És meglátom az erkély alatti úton a virágszirmokat. Nem sokat, de nem is keveset, elszórva szerteszét hevernek az úton, a nagy kupacok (amik tőlünk egybe estek le) eltűntek, de azért én ezt nem hívnám tisztának. 

- Picur, hát nem söpörtél össze?

- DE!!!

- Akkor az a sok virágszirom ott mi? Azokat hogy hagytad ott? 

Elgondolkodva nézegeti az utat és a szirmokat, majd megszólal:

- Anya, azok szerintem János bácsiék szirmai, már ott voltak előtte is, nem mi szórtuk le őket.

??????? Rohadt nagy munka lehetett seprés közben gondosan kikerülni őket...

(És csak a rend kedvéért: miután hazajöttünk Pöttömmel, visszaküldtem őket, hogy MINDENT seperjenek össze.) 

Arról beszélgetünk, hogy ki mibe jó, engem kinevetnek minden válaszért ("Nem, Apu sokkal jobb mac and cheese-t csinál, Anya!"), ők viszont komolyan elgondolkoznak az erősségeiken. Picur matekból és éneklésből jó, ezt mondjuk nem vitatjuk. Pöttöm pedig úgy gondolja, hogy "Anyu, én spojtból és esésből vagyok a legjobb!" 

Ezen sem veszünk össze.

Ui.: Csak a teljesség kedvéért, a végén megegyeznek, hogy én ölelésből vagyok a legjobb és demonstrációs céllal rám ugranak és röhögve letepernek.

Reggel ballagunk az iskolába hármasban, PIcur énekelgeti a frissen tanult dalt, mi Pöttömmel halkan dúdolgatunk, kivéve az utolsó sornál, amit Picur nem tud, ezért én felhangosítom a hangerőm. Picur hirtelen megáll és kedves mosollyal felém fordul:

- Anya, ezt az utolsó hangot most tisztán énekelted, nagyon ügyes vagy!

(ellenállhatatlan a jókedve)

Utazunk a Balaton körül, megyünk a déli partra barátnőzni, majd megyünk az északi partra barátnőzni, látjuk a kompot, suhan a táj. 

Ezt persze lehetne élvezni is, de Pöttömnek ennél sokkal fontosabb MEGÉRTENI, hogy akkor most pontosan hol is vagyunk a Földtekén. 

- Anyu, másik országba megyünk? Ja, nem csak másik Balatonhoz!

- Nem, Kicsim, a Balaton ugyanaz, csak másik oldalán vagyunk. Mi az északi oldalon lakunk és most megkerüljük a Balatont és átjövünk a déli oldara. Lentre.

- Fent lesz a Balaton?

- Ha a térképed nézed, akkor igen, de igazából nem, csak átmegyünk a másik oldalára. Majd integetünk a Nagyiéknak, jó?

- Jó, majd felnézünk és integetünk!!!!

Mindegy is, integetünk, otthon meg előveszem a Balaton térképet és magyarázok. Majd pár nap múlva indulunk Tihanyba.

- Anyu, megint a másik Balatonnál leszünk?

- Nem, Pöttöm, ez ugyanaz a Balaton, csak Annuskáék átjönnek hozzánk a másik partról, a komppal. - mondja Picur

- Akkor egy másik országba megyünk? Jaj, nem, megint nem, csak másik városba. A BalatonTihanyba

- Igen, csak úgy hívják, hogy Tihany.

- Miért ez nem Balaton?

- De Balaton. Csak Tihany.

- A CsakTihany nem Balaton? Miért nem Balaton a Balaton?

- Ez is Balaton, csak nincs benne a nevében.

- De van ott Balaton, ugye? Lent van vagy fent van?

- A parton - veti közbe Picur.

- A Balatonparton jönnek a komppal. Miért nem hozzánk jönnek?

- Mert hozzánk nem jön a komp. Emlékeztek a térképre? Miért van Tihanynál a komp?

- Mert ott van a legközelebb a másik part - mondja Picur.

- Igen, a másik Balaton! - kontrázik Pöttöm.

- Kicsim, Balaton csak egy van. Csak két partja van.

- DE akkor Gárdony hol van?

- A Velencei tó partján. Az egy másik tó.

Nagy csönd.

- Anya, én összezavarodtam. Teljesen összekavarodtak a válaszok a fejemben!

Küldtek a táborból csoportképet, hogy lássuk milyen boldogok a táborlakók. Az én gyerekem is vigyorog rajta ezerrel a PIZSAMÁJÁBAN?!?!?!????

(Babek hitetlenkedő nagy sóhajjal elvonul)

Én nem értem, hogy miért adnak a gyerekbiciklikhez cicás dudát, baba-gyerekülés, hello-kittyis kosarat. Adnának inkább egy hangosbeszélőt, az legalább hasznos lenne.

Tőlem zeng egész Gárdony: Húúúúzóóóódj leeeee! ÁÁÁÁlllj meeeg!!! Jön egy autóóóóóó!!

Igen, kitaláltátok, Pöttöm is biciklizik.

Büszkén jelentem, hogy kiváló pedagógiai érzékkel végre megtanítottam Picurt biciklizni. Mondjuk, forradalmian új módszertant alkalmaztam. Egy seprűnyelet. Ja, és a következő felszólítást:

- Nézd, ott biciklizik az unokabátyád! Tekerj utána!

Három perc múlva egyedül biciklizett. Ennyi.

Éééééss tádáááám! Pöttöm is megtérítettük a verseknek:

káció ide vagy oda, nekem elég volt, de tényleg, mondjátok meg, mi a fenének kell elsősöknek még az utolsó héten is leckét adni???????

Az ovis évzáró után Apjára bíztam a gyereket. Húsz perc múlva a Fröccsteraszon voltak....

A hetedik képekben

- Anyu, vegyünk a kis tóba egy aranyhalat!!!

- Jó, de mit csinálunk vele télen? Veszünk neki egy akváriumot?

- Aha. Vagy odaadjuk a szomszéd macskájának.

Édes, drága, tündérszívemnek tegnap este eszébe jutott, hogy ő nem fejezte be a teknősét! Bocs, nem is így: ő Nem Fejezte Be a Teknősét!!! Technika órán nem fejezte be. Ezért itthon kell befejezni. Na, nosza elő a ragasztót, csináljuk meg! Ööööö.... csakhogy elfogyott a ragasztó itthon. Bár én elsőre ezt nem érzékeltem olyan tragikus helyzetnek, a gyermekem kitartó visítással meggyőzött arról, hogy ez bizony a világvége, így nem volt más megoldás mint elővenni a csodafegyvert: "Hívd fel Apádat!"  

Felhívta apját, megnyugodott és elment aludni. Maczkó pedig munka után, a pesti éjszakában elindult stift ragasztót szerezni édes, drága, tündérszív lányának és láss csodát este 11-re már meg is hozta a zsákmányt.

Ugyanezen fent említett édes, drága, tündérszív gyermek hajnali hatkor kivert az ágyból, mert ugye még reggel meg kell ragasztani azt a ... szóval a teknőst. Felkeltem. Jó, nem keltem fel, csak átvergődtem a gyerek ágyába, ahonnan félálomban bíztattam, hogy nagyon ügyes, csinálja csak, én (lélekben) vele vagyok. Röpke 30 perc alatt abszolválta is a feladatot és készen állt a mű. A TEKNŐS. Egyébként tényleg szép lett, meg hát a feladat, az feladat ugye.

Ezek után már a megszokott rendben folyt minden, öltöztünk, reggeliztünk, mosakodtunk, ilyesmik. Cipőt is vettünk, majdnem elindultunk, de nekem fény gyúlt a fejemben, hogy "Picur, a teknőst ne feledd, hozd a kezedben, nehogy szétmenjen az úton, jó?"

Édes, drága, tündérgyermek nagy szemekkel nézett rám, kicsit összezavarodva:

- A teknőst? Azt nem viszem be. Nem kell. 

???????????

- Judit néni azt mondta, hogy itthon fejezzük be. És én befejeztem. Mehetünk.

via GIPHY

Miután tegnap megtárgyaltuk a reformáció és vallás kérdéskörét, ma érzékenyítő nap volt az óvodában, aminek keretében mozgássérült emberek látogatták meg Pöttöméket. Ami alapvetően tök jó ötlet, tényleg és fontos is. Főleg, hogy Pöttöm egy kis barátjának van egy súlyosan sérült húga, akiről sose mert mesélni, eddig. Sajnos, most is csak a hivatalos program után, az udvaron, amitől Pöttöm nagyon félni kezdett és persze nem is igazán tudta mitől. Ráadásul az óvó nénik nagyon jól átbeszélték a sérült emberekhez kapcsolódó érzéseket, gondolatokat, itt viszont Pöttöm nem magával a sérült gyerekkel szembesült, hanem a tesójával érzett együtt vagy legalábbis próbált, ami a felnőtteknek is sokszor nehezen megoldható helyzet. Szóval a mai témánk a sérült emberek és családjuk volt, aminek egy része nekik már valamennyire ismert élmény (mert volt sérült csoporttársuk táncon), másik része viszont ijjesztő és valljuk be, hogy nehezen érthető (különös tekintettel a miért kérdéskörére). Rajtam kívül viszont itt a nagy család is terápiás hatású volt, mert Pöttöm ezt megbeszélte velem, aztán átmentünk a szüleimhez, ahol megbeszélte a nagyapjával, majd hazajött Maczkó és csak vele, este a sötétben is megosztotta az élményeit. Most meg már nyugodtan alszik, szóval, remélem, hogy már nem fél.

Én meg magamban visszacsatoltam a tegnapi beszélgetésre és igazi, mély hálát adtam érte, hogy két egészséges kislányom született. 

(Majd ittam egy Unicumot, mert baromira megérdemeltem.)

Vasárnap elsőáldozáson voltunk, szép napsütéses nyári napon, jó kis családi találka volt, aminek Pöttöm örült talán a legjobban, hiszen így végre unokatesó is megkapta, ami jár, Pöttöm szerint ugyanis szegénynek ez volt az Első Áldása...

Az esemény elvezetett bennünket a bonyolult vallásviták világába, különös tekintettel a reformáció kérdéskörére, amit Picur mindig ugyanazzal a kérdéssel vezet fel:

- Anyu, a Te hittanod milyen más mint az Én hittanom?

Szerencsére ekkor már a Villa Bagatelleben bruncholtunk, így viszonylag nyugodt körülmények között tudtam felvezetni a "mindenki egy kicsit másként hisz" gondolatkört, aminek alapjait saját nagyanyám magyarázataival fűszereztem miszerint "szép, letisztult református templomokban könnyebb Istennel beszélgetni". Ezen kívül próbáltam jelezni, hogy alapvetően a katolikusok és a reformátusok is ugyanabban az Istenben hisznek (és nem, nem említettem az evangélikusokat és a többieket), meg, hogy van a kereszténység és van a nem kereszténység és vannak olyan vallások, ahol több isten is van, ami azt hiszem, hogy kiverte a biztosítékot a gyereknél, mert szokásától eltérően ejtette a témát.

Mondjuk, ha a Ravensburger sorozatban megjelenne az Öt világvallás gyerekváltozata∗, akkor elég sok pénzt lennék hajlandó költeni rá.

Szerintem ugyanis nem voltam túl meggyőző, mert ma Picur rám nézett és komolyan közölte, hogy: "Én egy díszes templomban is tudnék beszélgetni Istennel."

∗Anno Anyukám ezt adta a kezembe, amikor túl sokat kérdeztem a témáról.

Ui.: A blogot olvasva talán úgy tűnhet, mintha Picurt különösen érdekelnék a vallásos témák, pedig nem, inkább csak arról van szó, hogy én ezek elmagyarázásában különösen rossz vagyok. 

hmmm,  ez nálam nagyon betalált... bár az is igaz, hogy mi ilyen beszélgetéseket is lefolytatunk:

M: Mit hozzak a boltból? Van otthon tej?

Én: Fogalmam sincs, én sem néztem a hűtőbe.

Sőt olyan is van, hogy:

M: Hozzak kiflit?

Én: Ne.

M: És akkor mit visz a gyerek uzsonnára?

Én: Ja, akkor hozzál.

De azért, ami igaz, az igaz:

"Számomra akkor lesz szembetűnő ez a terhelés, amikor egy olyan egyszerű munkának állok neki, mint például a rumlis asztal lepakolása. Elkezdem az egyik tárgyat elrakni a helyére, de útközben belebotlok egy koszos törülközőbe, amit bedobok a szennyesbe, amely egyébként tele van. Így hát elindítom a mosógépet. Ekkor észreveszem, hogy nem raktam el a zöldségeket a hűtőbe. A hűtőt pakolászva rájövök, hogy venni kell mustárt is, fel kell írnom a bevásárló listára. És így tovább. Végül két fárasztó óra után sikerül is rendet raknom az asztalon. Mindezt azért, hogy még aznap este újra teljes rendetlenség legyen rajta."

"Ha megkérem a barátomat, hogy rakjon rendet azt asztalon, akkor ő csak rendet fog rakni rajta. A törülköző a földön marad, a zöldségek megrohadnak a konyhapulton, és nem lesz mustárunk a vacsihoz."

http://anyaklikk.cafeblog.hu/2017/05/15/anyasag-elkerulhetetlen-a-mentalis-terheles/

Talán jó lesz.

Jövünk le a buszmegállótól, a hosszú lépcsőn, a kezemben két roller, egy iskolatáska, egy tornacucc és a saját táskám. Előttem rohan Pöttöm, utána Picur, leérnek a lépcső aljára, ahol nincs járda, szinte egyenes az úttestre kell kilépni, a vér megfagy ereimben, de Picur gyors és automatikusan nyúl Pöttöm keze után, határozottan megfogja és ott tartja a lépcső alján. A Kicsi teljes bizalommal néz fel rá, "Te fogsz nekem körülnézni?" - kérdezi és várja a zöld jelzést az átkeléshez, a Nagy csak rázza a fejét, pont úgy próbál úrrá lenni a hirtelen jött ijjedtségén mint ahogy én szoktam, majd lemosolyog a Kicsire és azt mondja, "Nem, Anya.".

Ma elveszett Párna. De megkerestük. Higyjétek el, ez több mint elég volt egy napra.