És még csak nem is álmomban, hanem igazából, ma délelőtt. Aztán elmentem Picurért az iskolába. Jött le a lépcsőn és nézett rám hitetlenkedve, alig akart megismerni.

- Anya, meg se ismertelek! Más a hajad!!! Olyan.... modern. - mondja, mert jólnevelt és nagy a szókincse - De nekem tetszik! - folytatja, mert empatikus és kedves is - Szerintem néha hordhatod így, ha neked tetszik.

Nekem tetszik, fogom is így hordani, ahogy azt a nadrágot is fogom még hordani, amit ma együtt vettünk Picurral. Mindenféle akció volt és én elvileg két nadrágot és egy ruhát akartam, csak hát kicsi lányom ott is véleményt nyilvánított:

- Anya, ez szerintem nem annyira előnyös, nem gondolod? Mármint ha neked teszik, akkor vedd meg, mert az a legfontosabb, hogy jól érezd magad benne. Ha úgy gondolod. Én azért nem gondolnám.

Én se gondoltam. 

A ruha egyébként tetszett neki, itt abszolút csak magamra vethetek, hogy amikor visongva kijelentette, hogy ez "AAAANYIRAAA HERCEGNŐŐŐŐS", én ugyanolyan visongva vettem le magamról, de nagyon gyorsan.

Hajnali ötkor arra ébredtem mély (és igen rövid) álmomból, hogy kisebbik gyermekem szemrehányó tekintettel áll az ágyam mellett és nagyon határozottan elküld melegebb éghajlatra, mert, idézem: "És Ti etettek Apával olyan finomat ebédre, és nekem nem adtatok és nem is hagytatok, pedig én nagyon éhes voltam!". Egy pillanat alatt átszaladt a fejemben életem filmje, a tegnapi napunk, de semmi hasonló incidenst nem tudtam felidézni, meg egyébként is elkéstem volna vele, ugyanis Lányom határozottan odébbtolt, bemászott az ágyba mellém és már aludt is tovább. Sőt, úgy tűnt, eleve fel se ébredt. OK

Másnap reggel már mosolygósan kelt∗ jobban indult a nap, így öltözködés közben óvatosan előhozakodtam a kérdésemmel, hogy milyen finom ebédet nem hagytunk mi neki? Hiba volt. A gyerekben azonnal felment a pumba és szinte szórul-szóra rám zúdította a hajnali panaszáradatát, aminek a lényege továbbra is az volt, hogy nem adtunk neki enni, amikor éhes volt! Bár nagyon szégyeltem magam, azért rámutattam, hogy egyenlőre még reggelizni, se reggeliztünk, tengap meg a mamánál ettünk, szóval átgondolhatnánk a problémát. El is gondolkodott rajta, majd felderült arccal közölte, hogy "Ja, akkor álmodtam!" és öltözött tovább.

Én meg megkönnyebbültem. És nem, nem akarom tudni, hogy hogyan árulkodnak a gyerek lelkivilágáról az ilyen álmok...

∗Nálunk soha, senki sem ébred mosolygósan manapság. Ja, de! Hétvégén hajnali 6-kor Pöttöm. De ő az egyetlen és csak a hétvégén. Ebből is látszik, hogy lehet negatívan is szocializálni a gyerekeket, akik baba korukban még imádták a reggeleket. Legalábbis nekünk sikerült, mert ennyire szuper jó szülők vagyunk!

Ha nem tudod, hogy mit kezdj a gyerekeiddel, öntsd eléjük a hajcsatos-hajgumis-bizbaszos kisszekrény egész tartalmát, hogy rakják rendbe.

Először visítanak örömükben, amikor megtalálják a rég elveszettnek hitt babás-macis-baglyos csattokat és hajgumikat.

Majd szerepjátékoznak velük: "Szia Bagoly, hát Te itt vagy, de rég nem láttalak!".

Majd összevesznek két csatton, kiabálnak és szentségelnek, majd a Kicsi megsértődik és "NEM JÁTSZOM VELED!"

Elvonul a saját szobájába.

Ahol kiönti a saját csittcsattos dobozát.

Majd a Nagy eldönti, hogy mégis a Kicsinek adja a kívánt csattokat, a Kicsi meg megölelgeti a Nagyot. A Nagy átmegy válogatni a Kicsi hajgumijai közül és elkunyizik egyet.

Cserélőset játszanak és közben szórakoztatják egymást, hangos röhögés tölti be a szobát. Két percig.

Aztán valaki beejt valamit az ágy mögé. Dühöngenek, hibáztatják egymást, majd a Kicsi elindul problémamegoldani, egyszer csak azt veszed észre, hogy a partvissal szalad a szobába, meg az elemlámpával. A Nagy bemászik az ágy alá a partvissal, a Kicsi világít neki, előszednek vagy ötezer elveszettnek hitt játékot. Mindnek egyenként örülnek. Végül a csattokat is előszedik.

Elkezdenek játszani a megtalált játékokkal.

Rájuk szólsz, hogy akkor mi van a csattos doboz rendberakásával?

Mindent visszaszórnak a dobozba. A Nagy taktikusan csak annyit mond: "Anya, készen vagyunk, nincsenek elől csattok!" (ez egyébként igaz).

A Kicsi közben ténylegesen rendet rak a hajgumik között, funkció és szín szerint összerendezve őket a fiókba. Majd elégedetten felsóhajt: "Anya, nézd de szépen összeraktam, mintha kaja lenne!"

Picur nehezen barátkozik nagyobb közösségben mint például egy csoport vagy osztály, ezért az év elején drukkoltam is neki, hogy sikerüljön barátnőket szereznie. Aktívan persze nem tudtam közreműködni, de mondjuk ezért is írattam be balettra, hátha ott a közös élmény összekovácsolja őt néhány kislánnyal, meg ezért is hívtam át egyszer egy-egy osztálytársát játszani, hátha... Igazából ezek nem voltak rossz ötletek.

Csak éppen feleslegesek voltak. Mert ezektől nem lettek barátai. Viszont teljesen akaratlanul mégiscsak közreműködtem a legjobb barátnők megtalálásában: pakoltam ugyanis neki tízórait. Igen, tízórait. Az óvodán okulva ugyanis nem fizettem be minden étkezésre, csak ebédre, tízórait és uzsonnát nem kértem neki. Ez elsőre nem tűnt jó döntésnek, mert nem tudtak mit kezdeni vele a tízórais szünetben és végül fent hagyták az osztályban egyedül. Na, akkor nagyon megkérdőjeleztem a döntésem, meg ő is panaszkodott erre, igaz azt is mondta, hogy a benti tízórait nem fogja megenni, csak le szeretne menni a többiekkel enni. Gondolhatjátok, egyszerre szidtam magam és sajnáltam őt, hogy egyedül a teremben, egy egész szünetben, meg sajnáltam magam és szidtam őt, hogy akkor most pakolhatok és fizethetek tízórait, mert a kisasszony válogat, szuper. De persze ez másodlagos, leginkább csak hülye voltam, hogy kizártam a közös élményből és persze csak októbertől kérhettem vissza, mert a befizetés határideje rég elmúlt. Mindegy.

Csakhogy, jött az új befizetés és Picur szólt, hogy NE fizessem be tízóraira, mert van még egy kislány, akivel fent esznek együtt és ez mekkora buli. Jó mint kiderült, úgyis előre kellett volna szólni, hogy mégis kérne tízórait, szóval a határidőt megint lekéstük, akkor próbáljuk meg ezt a bulit. Hátha.

Ha! Életem legjobb döntésének bizonyult ez. Ha ugyanis ma megkérdezed Picurt, hogy kik a legjobb barátai, akkor gondolkozás nélkül azt feleli, hogy a reggelizősök, ugyanis a csapat odafent a teremben hét fősre duzzadt, csupa csaj, akik egy egész szünet erejéig, tanári felügyelet nélkül garázdákodik és osztoszkodik a finomabbnál finomabb uzsonnákon. Hol az egyik visz hét gofrit, hol a másik csokit, hol mi sajtot - oszthatot vagy hetet. Együtt járnak wc-re (tudjátok, ez a csajoknál azt jelenti, hogy szuper jó barátnők), meghívják egymást a zsúrokra, ismerik egymás tesóit és hobbijait, mert ők egy csapat. A reggelizősök. 

De most komolyan, ki gondolta volna?

mit adsz egy hatéves kezébe olvasni?

Hirtelenjébe én ezekre gondoltam:

- Tüköry Léda Hercegkisasszony

- Tökmagok Afrikában (ez kifejezetten olvasni tanulok sorozat)

- Kockacukor lovassuli

Meg persze Ruminit (csak azt előbb én olvasom nekik) és Lengéket. De valami klasszikus ötlet?

Picur rájött, hogy mivel minden betűt megtanultak, ő tud olvasni, azaz TUD OLVASNI, aminek egyenes következményeként olvas. Állandóan olvas. Az utcán, a kocsiban, a közértben, a villamoson és persze itthon is. Tegnap este már a kezébe adtam egy kezdő olvasóknak kitalált könyvet (sok rajz, kevés szöveg, nagy betűk, de már izgalmas történet) és azt hiszem, hogy itt vesztettem el a gyereket, ugyanis ma este a könyvet a kezében tartva, olvasás közben botorkált ki fürdőszobába és utána az ágyban eljátszotta a nekem kísértetiesen ismerős, "Csak még ezt az oldalt szeretném befejezni!"* drámát. Ja, mert este már inkább egyedül olvasott és nem kért mesét.

* Ez nálunk sok-sok évig a családi esti rutin része volt, hogy anyu rám szólt ,hogy feküdjek le, én meg válaszoltam, hogy jó csak ezt az oldalt/fejezetet elolvasom, amire ő bólintott és visszatért a könyvéhez (ő is minden este a saját ágyában olvasott, amíg én olvastam), majd mind a ketten belefelejtkeztünk az olvasásba, míg kb. két fejezettel később újra jött, hogy feküdjek le, amit szerencsésebb napokon még egyszer el lehetett halasztani, mígnem nagyon begurult és elvette a könyvet. Ezek után talán nem meglepő, hogy az egyik kedvenc karácsonyi tradícióm a "még 24-én este kiolvassuk az egyik ajándékkönyvet" és a nyári szünet kihagyhatatlan része a hajnalig olvasok (de konkrétan addig, amíg a nap felkel).

Én nem értem, hogy az emberek miért gondolják azt, hogy a gyerekek cukik????

Ma felforrt az agyvizem. De lassan, pont úgy mint a víz, először csak kicsit bosszankodtam, aztán ahogy telt az idő, sikerült felhergelnem magam forráspontig. Nem bírom ugyanis az idiótákat, viszont nagyon bírom a gyerekeimet, így aztán a lehető legrosszabb konfiguráció, amikor a gyerekeimmel idióták az emberek.

Van nekünk ugye ez az új ovink. Önkritikával kezdem: ez az új ovi bármilyen lenne is, iszonyú hátránnyal indulna, mert ugye volt nekünk a régi ovink, ami ugye Az Óvoda volt, Az Óvó Nénivel és Az Ovis Barátokkal, egyetlen és utolérhetetlen. Ráadásul még az emlékek is megszépítik, persze, de nemcsak az emlékek, hanem az olyan ovis találkozók mint a tegnapi, ahol például kiderült, hogy a kis ovis baráti csoport így sok-sok hónap után is pont ugyanott bírja folytatni a játékot mintha csak tegnap hagyták volna abba, elképesztő. Szóval van ez az ősi, alapélményünk az óvodáról*.

Aztán ehhez képest van ez az új ovi, ami... szar. Mert nem úgy néz ki, mert nem odafigyelve vezetik, mert kiabál az óvó néni benne, mert vegyes csoportban van Pöttöm, mert a kézműves munkáik színvonala vagyis inkább kreatív tartalma erősen konvergál a nullához. És persze van benne Pöttöm, aki bátor és ügyes és talpraesett és kivívta a helyét a nagyok között, és beverekedte magát a nagyok tornaórájára (egyetlen kicsiként mint utóbb kiderült) és részt vesz minden nagyok feladatában és hajlandó volt megszeretni tolerálni a kiabálós óvó nénit is. Mert egy fasza kis csaj, na.

De azzal még ő se tudott megbirkózni, ami a kezdet-kezdetétől tudható volt, miszerint őt szeptembertől berakták egy ún. vegyes csoportba, ami egyáltalán nem volt vegyes, csak az évvesztes-visszatartott gyerekek mellett felszabadult helyek kihasználására feltöltött csoport. Érted, a LEGIDŐSEBB ovisok mellé berakott LEGKISEBB ovisok csoportja volt. Ahonnan most elballagnak a nagyok. És marad a hét kicsi. Akik között már eleve Pöttöm a legidősebb. És bejönnek hozzájuk a legeslegeslegeslegkisebbek. Akik kb két évvel lesznek kisebbek mondjuk Pöttömnél. Az most akkor hogy lesz? Az iskolafelkészítés hogy lesz (majd)? A kreatív délután hogy lesz? Tornaórán kihez igazítják a feladatokat? És egyáltalán?

Ok, én tanultam jövőkutatást, de talán ilyen előképzettség nélkül is képes lettem volna egy évre előre tervezni a csoportok beosztásánál. Erre elég jó bizonyíték az, hogy én a fenti kérdéseket még augusztusban felvetettem az óvoda vezetőjének, aki nagyon készségesen elmondta, hogy a gyereket ne féltsem, mert a nagyok között nagyon jó lesz neki. Ok, de mi lesz vele majd a kicsik között? Hát, anyuka, nekünk gyakorlatunk van a vegyes csoportokban. Jó, ezt nem vitatom, de basszus, ez nem vegyes csoport, csak úgy összeöntött! Anyuka túl sokat aggódik és túlgondolja, mert anyuka mindig jobban tudja mint az óvó pedagógus.

Aki most ébred rá, hogy basszus, ez így nem lesz jó. Ezt a csoportot így nem igazán lehet vinni, szóval menjek be egy elbeszélgetésre és vitassuk meg, hogy a gyereket mégis egy másik csoportba kellene rakni, hogy ne legyen ennyi kicsi között. Szóval menjen át a szomszéd csoportba szeptembertől.

És kvázi váltson óvodát harmadszorra is. Na, jó csoportot. Hogy újra szerezhessen új barátokat. Meg tanuljon meg új óvó néniket. Esetleg akár kaphasson új jelet is. Mert ők jót akarnak a gyereknek és az érdekeit nézik.

Egyetlenegy óriási szerencséjük van: az, hogy ma nem én vittem a gyereket óvodába, hanem Maczkó. Aki nagyon nyugodtan és kedvesen felhívott, megkért rá, hogy ne húzzam fel magam azon, amit most elmesél. Illetve ha felhúznám magam, akkor este kiabáljak nyugodtan vele. Meg beszéljük meg/át ahányszor gondolom. Hogy utána nyugodtan menjek be holnap az oviba beszélgetni a SOK HÜLYE, IDIÓTA SEGGFEJJEL.

Szerintetek?

És nem, nem visszük máshova. Mert a többi opció se jobb vagy ha jobb, hát nincs udvara vagy ha van udvara, akkor tele van problémás gyerekkel vagy ugyanez a vezetőnője és nem veszik át oda.

És nem, igyekszem majd nem ordítani. Leginkább azért, mert a javasolt csoportban tündéri óvó nénik vannak, Pöttöm ismeri és szereti őket és talán még jobb is lesz neki ott. És mert egy fasza kis csaj és megoldja, és megbarátkozik és megérti és elfogadja és kiharcolja. És én csak remélni merem, hogy erősebb lesz tőle.

*Picurral. Pöttöm csoportja már ott sem így működött, sőt, ezért is hoztuk el.

- Jó, jó, Anya, igazad lehet neked is - mondja lányom.

Még igyekszem kihasználni ezeket az értékes pillanatokat. Amíg vannak....

Olvasom, hogy a gyerekkorban alapozzuk meg az ételekhez és az evéshez való hozzáállást. Jókat ír a cikk, nem is igazán lepődőm meg a tanácsok többségén: akkor egyen a gyerek, ha éhes, ne tömjük a gyereket, bízzuk rá, hogy mennyit eszik, ne legyen se jutalom, se büntetés az evés, ne legyen rutinszokás, hogy akkor eszünk, amikor ebédidő van, tanítsuk meg a gyereket arra, hogy az evés alapvetően az éhséghez és nem máshoz (társaság, idő) kötődik.

Ok.

DE!

Egyrészt: Nem Vagyok Büfésnéni. Ebéd ebédidőben van, vacsora meg vacsoraidőben. Nagyon tudom utálni, ha gyermekem finnyog a vacsoránál, majd egy óra múlva előkerül, hogy ja, mégis csináljak neki vajaskenyeret. Ott volt lányom a vacsora, bakker.

Másrészt meg, igenis legyen az evésnek rendszere és rendje, ne gondolja azt, hogy ha nem érzi a szünetben az éhséget (mert mondjuk játszik), akkor ok nem megenni az uzsonnát, ugyanis akkor rosszul lesz és szédül és ájuldozik (Picur erre különösen hajlamos, de van ilyen másik osztálytársa is). Tessék gondot viselni a testünkre és megadni neki, ami a tanuláshoz és játékhoz kell. Tessék tudatosan inni és enni is, még akkor is, ha nem korog a hasam. Főleg, mert gyerekkorban az már tényleg csak a vég vége után jut eszükbe, hogy ja, én éhes vagyok.

Szóval igen, de nem.

(grrrr, morogva el)

Hogyan állítsunk össze gyermekünknek praktikus, jól variálható, klasszikus darabokkal rendelkező ruhatárat?

Küldjük el az apját vásárolni.

Szeretem az esti összebújást, a fektetés után a sötétben a beszélgetéseinket Picurral, amikor előkerül minden téma, ami a kis szívét nyomja. Például ma este is megbeszéltünk minden fontosat: a cunamit, a hurrikánt és az árvizet.

Azt mondta, lehet, hogy meteorológus lesz.

(És egy kicsit sajnáltam, hogy mi Maczkóval nem vagyunk azok)

Picur a hétvégén néptánc-táborban volt, ottalvósban, nagyon várta, nagyon élvezte, nagyon elfáradt. Háromra ért be velük a vonat, leszállt, megállás nélkül beszélt húsz percig, majd egyik percről a másikra elhagyta magát, kiszállt belőle a stressz, az izgalom, az élmény és úgy bealudt a kocsiban, hogy tettünk pár kört vele a városban. Majd Pöttöm felébresztette (neki borzasztóan hiányzott a nővére), összeszedte magát, megírta az összes leckéjét (!), rendesen megvacsorázott, mesélt még egy kicsit arról, hogy mennyire nagyon jó volt minden, kivéve az első este, amikor nem bírt elaludni, de nem baj, nem sírt és második este már aludt, meg arról, hogy kaptak jégkrémet is, meg tanultak trükkös lépést is, majd... összeomlott.

Konkrétan. Fürödni akartuk vinni, de már levetkőztetni sem tudtam, csak vinnyogott, mondjuk tudtuk, hogy fáradt, így bekísértem a szobájába és megpróbáltam átöltöztetni pizsamába, ami nem volt egyszerű, pedig közben minimál-programra váltottunk. Nemhogy a hajmosás, de még a zuhanyozás és fogmosás is elmaradt. Gyorsan leengedtem a redőnyt és bebújtam mellé, akkor már sírt és abba se hagyta az elkövetkező másfél órában. Néha megszakította a sírást, hogy elmondja milyen fáradt. Énekeltem, verseltem, ölelgettem és közben néha rászóltam, hogy legalább halkabban sírjon, mert a húga közben lefeküdt és elaludt (ez van, a kétgyerekes lét erősen pragmatikus). Volt egy pillanat (úgy egy óra elteltével), ahol cseréltem Maczkóval, aki a következő órában lenyugtatta és majdnem elaltatta, de csak úgy mint a nyuszit - ha csak megmozdult Maczkó, megébredt és rájött, hogy sírni akar. Egy ilyen félig-ébredés alkalmával váltottunk újra és húsz perc mozdulatlanság eredményeképpen elég mélyen bealudt ahhoz, hogy a pár hónapos korában elsajátított szabadulóművész attrakciómmal kivarázsoljam a kezem az arca alól, ahova két kézzel szorította, majd egy besurranó tolvaj művelettel elhagyjam a szobát is.

Tanulság - szokás szerint - nincs, táborba egy ideig nem megy, ottalvós buli csak a nagyszülöknél lesz maximum és az se belátható időn belül, szóval a közvetlen tervünk, hogy addig szeretjük tovább, míg megalapozzuk a biztonságérzetét, oldjuk szorongásait míg már álmában is elhiszi, hogy tényleg és mindig érte megyünk bárhova.

De addig is együtt emlékszünk majd arra, hogy milyen jó is volt ez a tábor és mekkora buli volt az ottalvás! Csak haza ne kellett volna jönni...

"Anya, Te tudtad, hogy tündérek és boszorkányok csak a mesében léteznek? Igazából pedig nem léteznek? Én nem is hiszek bennük. .... Csak a fogtündérben."

Este van, böngészünk, ez mostanság a kedvenc elfoglaltságunk, előveszünk egy (esetleg két vagy három böngészőt) és vagy kitaláljuk a történeteket a szereplők mögé, vagy feladatokat adunk egymásnak ("Keresd meg a képen a legviccesebb szereplőt!") vagy stipi-stoppolunk (ha jól értem, itt nagyon gyorsan el kell dönteni, hogy melyik szereplő vagy a képen, de nem biztos, mert ennél mindig lemaradok és valami egeret fogok ki magamnak) vagy keresőset játszunk.

A keresés két részes feladat: mindenki keres valami kevésbé látható dolgot a képen és utána feladja azt a többieknek: "keressétek meg az eldobott banánhéjat a képen". Vicces játék, legalábbis egy ideig, mert nagy százalékban Pöttöm győz, aki veszett jó megfigyelő. Éppen ezért gondoltam, hogy viszek egy kis csavart a feladatba és azt adtam ki, hogy "keressétek meg a tejszállító kamiont", mert azt csak onnan lehetett megismerni, hogy TEJ felirat volt az oldalán. Cseles mi?

 Pöttöm kettő másodperc múlva bökött rá a jó megoldásra:

- Ez az, ez szállítja a tejet!

Döbbent csend.

- Pöttöm, ezt honnan tudod?

- Hát rá van írva!

... amiket nem írok meg.

Apukám engem mindig arra tanított, hogy a tennivalóimat szépen írjam össze listákra, hogy ne felejtsék el semmit és pontosan tudjam, hogy mi a dolgom. Pedig ő nem is tanult amerikai coachoktól hatékonyságot, meg időszervezést, csak hát, gondolkodott, így én előbb írtam todo listákat minthogy tudtam volna, hogy mik is azok. Nagyon hamar megszoktam a listázást, amihez gimiben hozzájött még a naptár használat, ami abszolút barát- és padtársnőmnek köszönhető, aki precízen vezette a saját naptárát, ami én precízen lemásoltam és öt év majdnem elég is volt hozzá, hogy a naptárba jegyzetelés is szokásommá váljon. Mondjuk segített, hogy grafomán vagyok, meg az is, hogy Maczkó már akkor is felhajtotta nekem a Moleskine naptárakat, amikor azokról még csak a beavatottak tudtak és csak az Írok Boltjában lehetett kapni őket a készlet erejéig. Azok voltak a régi szép idők...

Na, nem mintha leszoktam volna a naptárról vagy a jegyzetelésről vagy a listákról*. Lelkesen írom a naptáramba a feladatokat és időpontokat és már lapozok is, nem úgy mint a babázós időszakban, amikor azt se tudtam, hogy hétfő van-e vagy szerda. Most már nagyjából képben vagyok és vasárnaponként rápillantok a jövő hetemre a Moleskine-ben, a családi tervezőn, a gyerek üzenőfüzetében, meg a sulis és az ovis levelezőlistán is. Amikhez saját google spreadsheet tartozik.*** Az átfedés az egyes naptárak között úgy kb. 80%-os, ami jó, mert a feladatok/időpontok 20%-a így rögtön ki is esik a rostán és elhalasztódik a következő felszólító emailig. Vagy a végtelenségig. Vagy addig, amíg Maczkó elviszi a gyereket a suliba, majd hazarohan az ünneplőéért és visszarohan vele a suliba. A maradék 80% pedig általában időben megoldásra kerül, a gyerekek ebédcsekkjét befizetjük, a színházpénzt átutaljuk, a WC gurigát bevisszük, a sídzsekit még síelés előtt (!!!) megjavíttatjuk, a verset megtanuljuk és az ünnepelteket felköszöntjük (na, jó, ezt általában nem, de azért szeretjük őket, tényleg!!!).

A probléma a meg nem írt listákkal van. A fejben zakatolókkal, az ígéretekkel megtűzdelt, mostkellmegcsinálni dolgokkal, amiket pánikszerűen próbálok a fejemben strukturálni és prioritási/hatékonysági elvek mentén sorba rendezni, mert különleges tulajdonságuk, hogy  megvalósításukra szuperszonikusan kevés idő jut. Mert mondjuk vegyük a mai napot: az ajtón való kilépéstől számítva 60 percem volt arra, hogy bevásároljak a Lidlben(gyümölcsnap! gyümölcsnap! gyümölcsnap!), megvegyem az oviba szükséges dolgokat (kétféle ragasztó, nedves törlő, sebtapasz és fogkrém - ne kérdezd), hazavigyem a vásárlást, összerakjam két gyerek néptánc cuccait (keresős foglalkoztatót kért Pöttöm, keresős foglalkoztató, keresős foglalkoztató), elmosogassam az ebéd maradékát (halat ettem, SZELLŐZTETNI KELL, kereszthuzat, kereszthuzat), felvegyem Pöttömöt az oviban és Picurt anyuéknál. Óra indul, két kört megyek míg parkolok, de nem baj, Lidlt ismerem, gyorsan és gondolkodás nélkül pakolok, még a kasekrainert sem felejtem (plusz egy élet), sőt kiszúrom a stiftes ragasztót, így az asszociációs módszer alkalmazásával eszembe jut a nedvestörlő és a fogkrém is (prémiumpontok), ez már elég kell, hogy legyen, főleg, ha Maczkó hoz sebtapaszt is, az 5-ből 4, nagy lebaszás már nem lesz. Az ötkiló gyümölccsel és egyebekkel viszonylag jól elnavigálok a kocsihoz, flottul hazajutok, a kulcsomat előkészítem, mentálisan felkészülök a feladatra és ajtót nyitok és... meghallom a mosógép csippantását. Lejárt egy mosás. Amit én időzítettem ekkora. Benne a gyerekfehérneműkkel. Azaz ötvenezer mini bugyival és párosítandó zoknival, meg néhány pólóval, amit nem akarok vasalni. Tehát teregetem. Mármint előbb leszedem a megszáradt holmikat, hogy legyen hova teregetni. De csak a szárító egyik oldalát, az elég, azzal kezdem és amikor beviszem a gyerekek szobájába a cuccot, akkor össze is rakom a néptánc táskákat, amit visszafelé kirakok az előszobába, persze csak miután elmosogattam, mert amíg haltól bűzlik a mosogató, felesleges szellőztetni, pedig azzal kell kezdeni, mert az időigényes feladat. Tehát a gyerekszobában kinyitom az ablakot és megkeresem a néptánc szoknyákat, amiket nem pakoltam be előre, mert gyűrődnek (ha esetleg ezt akartátok volna javasolni), meg Pöttömnek a keresős foglalkoztatót, ami reggel oviba menet jutott eszébe. Neki berakok egy fehér harisnyát is, mert a néptáncos zsákjából hiányzik a sötétkék harisnyája, ami szokatlan, de éppen ezért most hanyagolandó probléma.**** Szóval a néptánc ruhák készen vannak (mert a többi előre össze van készítve), már csak a vizek és a nasi hiányzik, azt a konyhában rakom össze, ahol - hoppá! - el is mosogatok gyorsan, mert ugye lásd fent, a halas részt. Mosogatás után gyorsan kinyitom a nappali ablakát is, mert kereszthuzat csak akkor lesz, amihez odébb kell tolnom a szárítót, aminek a feléről le vannak szedve a dolgok, mert - ja, persze! - teregetni kell. Buddhista hozzáállással végzem a dolgomat, igyekszem a jelenre koncentrálni és a zoknikra, mert ha kapkodok, akkor a feladat nem lesz előbb kész, viszont később is szívok. Szóval nyugodtan, szépen, ütemesen teregetek. Majd visszaviszem a lavórt a fürdőszobába és szerencsésen észreveszem a gyerekek már előkészített kulacsát, így tudom, hogy a következő feladat a néptáncos ellátmány összekészítése lesz. Az órára nem merek ránézni, feleslegesen nem idegesítem magam, ezek még kötelező körök. De túl vagyok rajtuk, így látom, hogy igazából most kellene repülőrajtot vennem az ovi felé, csak sajnos nem vagyok teljesen szalonképes állapotban, eredeti terveim szerint zuhanyoznom, sminkelnem és felöltöznöm is most kellett volna, de mondjuk nem divatbemutatóra megyek, így gyorsan felveszem az egyik bejáratott szettem, megfésülködöm és dezodort fújok, végül is úgyis esténként szoktam zuhanyozni. Így csak öt perc késéssel indulnék, de szerencsésen észreveszem a teli bevásárlókosarat az előszobában és már kabátban berakom a romlandó cuccokat a hűtőbe. Illetve megjegyzem, hogy a folyékony ragasztó még hiányzik az ovis pakkból, hátha néptánc közben találok megoldást. Ezek után tényleg elindulok, szerencsére jó idő van, így Pöttömnek a benti ruhájára húzom rá a kabátot és a kocsiból rátelefonálok anyuékra, hogy hozzák le Picurt a ház elé, ahova öt perc múlva begördülök. Picur mellett megkapom a feladatokat is: a matekot át kell nézni, mert nagypapa szerint rossz a megoldás, de Picur szerint jó és nem engedte javítani, az olvasást csak kétszer olvasták el és négyszer kell, ezért még két ismétlés vár ránk és jött egy ajánlott levelem a t.Háztól, amit nézzek meg, mert biztos sürgős (nem az). Én bólogatok és gázt adok és útközben megnyugtatom Pöttömöt, hogy hoztam keresős foglalkoztatót, meg Picurt, hogy nem felejtettem el átrakni a délelőtti iskolás tornacuccból a tornacipőt a néptánc táskába (bár már nem emlékszem, hogy ez mikor jutott eszembe, biztos autopilot üzemmódban csináltam) és már majdnem örülök, amikor kiderül, hogy Picurnak NEM raktam fehér harisnyát, ami összezavar, mert erre a feladatra nem emlékszem és ráadásul nem is szokott harisnyát venni a szoknyája alá (a legginsére húzza rá), de kiderült, hogy itt nem szokásjogról van szó, hanem az IGAZSÁGOSSÁGRÓL vagyis "az nem igazságos, hogy Pöttömnek hoztál fehér harisnyát, nekem meg nem!", amire nincs válaszom, mert a világ igazságtalan, én meg magyarázkodni nem fogok.

Inkább betuszkolom beküldöm a Kicsit táncolni és leülök a Naggyal inni egy kávét a büfébe, ahol legalább nyugodtan meg tudom hallgatni a napi beszámolóját. Aztán meg, amíg a Nagy táncol, elmegyek Pöttömmel egy papírboltba ragasztóért is, miközben azon gondolkodom, hogy hol vannak a kokárdák. És hogy ne felejtsem el Pöttömét felvarrni, ugyanis az óvó néni az ajtóból még utánunk kiabált, hogy feltűzni nem ér....

*Azt egyébként se lehet, függő vagyok, csak akkor érzem, hogy elvégeztem valamit, amikor KIHÚZOM a listáról. Mámorító érzés, próbáljátok ki! Egy nagy lendület, vastag vonás és kész, done, már nincs ott, nem nyomja a lelkem, meg a naptáram, meg az időm, meg az email fiókom, elengedtem, visszaszáll az univerzumba.**

** Kivéve, ha egy publikáció vagy paper, mert az az univerzum és a lektorok bosszújából adódóan bumerángként érkezik vissza a legváratlanabb pillanatokban és landol ÚJRA a listán, ami nagyon lehangoló érzés. Becsaptak, nem ebben állapodtunk volna meg, ez már kész van, nem tudom elővenni, újragondolni/szerkeszteni/írni, mert KÉSZEN van, kihúztam a listáról, KIHÚZTAM!!! Valahogy így.

***Meg Maczkót is megkérdezem arról, hogy az országban lesz-e és van-e extra programja a héten, majd már bólogatás közben ezt el is felejtem, így a kérdést naponta megismétlem. 

****Az,. hogy nincs a helyén azt jelzi, hogy amikor pakoltam, rossz helyre raktam, tehát hiába is keresném a harisnyák között, ott nem lesz, mert ha érzékeltem volna, hogy ez A Sötétkék Harisnya, akkor nem oda raktam volna.

Napkitörések voltak már megint, ez tuti, mert mind hárman lányok behülyültünk, de tényleg itthon egymás idegeire megyünk és még Maczkó sincs itthon, hogy áramoltassa csit, szóval zombi-apokalipszis hangulat van, női kiadásban. Fúj.

Én igyekszem, de tényleg, de jelenleg annyira futja, hogy felismerem a határaimat és szépen megkérem a néptáncot vezető oktatókat, hogy mind a két gyerekemet engedjék be mind a két néptáncra, mert.. mert... mert nem. Nem akarok a hideg folyosón 90 percig lefoglalni egy négyévest úgy, hogy az nem futkoshat, nem hangoskodhat, nem ülhet le a földre, nem mászhat az asztal alatt, még akkor sem, ha most ő egy cica. Szóval nem.

Hanem. A gyerekeim is hasonlóan konstruktív viselkedést mutatnak, különösen hétfőn este, néptánc után fáradtan és éhesen, egy szokásos SIESSÜNK hétfő után, amikor mindenhonnan futni kell mindenhova. Ennek megfelelően már a kocsiban ölik egymást, majd a kertajtónál majdnem összeverekszenek azon, hogy ki üsse be a kódot, majd ki menjen be a lépcsőházba, ki hogyan menjen fel a lépcsőn, amiből én leginkább azt érzékelem, hogy senki nem üti be a kódot, senki nem megy be a lépcsőházba és senki nem megy fel a lépcsőn, pedig az egyetlen kiút az az, ha ez a nap most gyorsan véget ér és mindenki lefekszik aludni. Miután evett. De gyorsan.

Szóval ők megállás nélkül ölik egymást, míg én verbálisan és fizikailag is hajtom őket fel a lépcsőn, be a lakásba, el kezet mosni, leülni enni, ami persze nem megy, mert nemaztkérek, melegenakarom, túlforrólett és az idő csak megy és én már látom, hogy ha nagyon gyorsan nem kerülnek ágyba, akkor a holnap sem lesz jobb, mert mindenki hullafáradt lesz ugyanúgy. Nagy elhatározást levegőt veszek és eldörrentem magam, hogy:

- Picur, irány fürödni!

Ha eddig nem volt zombiapokalipszis, akkor majd most megérkezik, mert MIÉRT ÉN MEGYEK, EZ NEM IGAZSÁG, TEGNAP IS ÉN KEZDTEM A FÜRDÉST! Míg a másik oldalon azonnal felharsan az DE ÉN MÉG ESZEM, NEM LÁÁTOD???? ÉN NEM AKAROK FÜRDENI MENNI, ÉN KEZDTEM TEGNAP, SOHA NEM JÁTSZOM VELETEK!

A választható stratégiák közül a fizikai erőszakot viszonylag gyorsan kizárom, mert az nem PC, a lelencházba szerintem ilyen későn este már nem vesznek be gyereket, elmenni nem lehet, mert nincs itt Maczkó, hogy tökmindegymitcsináljon velük, más meg hirtelen nem is jut eszembe, mígnem egyszer csak Oravecz Nórás fény gyúl a fejemben és rájövök, hogy akkor én most ezt elengedem. ELENGEDEM. Mármint csak képletesen, mert a két kiskorú este hét után már csak velem mehetne bárhova is, de nincs az az Isten, hogy én bárhol is publikusan felvállaljam ezeket a majmocskákat, szóval marad az ilyen lelki elengedés, a felülemelkedés és a nem fontos szabályok leszarása felismerése és kiiktatása, így megdicsőülten közlöm, hogy

- Gyerekek, akkor  ma nem fürdünk!

khmm... gyermekeim ledöbbennek.

- Kész, vége, akkor nem fürdünk, ha senki sem akar kezdeni, megyünk aludni és ennyi. - mondom határozottan.

Picur azon nyomban sírva fakad, hogy akkor ő büdös marad, és hogy megy iskolába és egyáltalán, de igazán és végletesen a rendmániás Pöttöm borul ki, aki zokogva elfekszik a fürdőszoba padlóján és üvöltve sikítja, hogy

- De Anya, akkor hogyan fekszünk le, én így nem is tudok lefeküdni, így nem fogok tudni elaludni, hát nem érted? Zuhanyozni kell, mert este van, addig nem is mesélhetsz és ha nem mesélsz, akkor szomorú leszek. ÉS HOGY FOGOM EGYÁLTALÁN FELVENNI A PIZSAMÁMAT?

Ezzel sikeresen ki is borítja nálam a bilit, valami olyasmi fut át az agyamon, hogy ------------------ (síphang), de hogy nem fürdetek, az tuti. Ezt kissé finomabban hangosan is megfogalmazom, jelezve, hogy nemcsak ők fáradtak, de én is és most ezt ne akarjuk (avagy engedjük el). Az estét persze Picur menti meg, aki mindig a legváratlanabb pillanatokban képes úrrá lenni a hisztijén és átlépni saját határait, mert azt mondja, hogy

- Akkor holnap majd sokkal alaposabban mosakszunk, jó? - és közben viccesen mutatja, hogy mennyire nagyon meg fogja dörzsölni a bőrét, Pöttöm erre elröhögi magát és tíz perc múlva alszanak. Én is.

De persze nem tanulok az esetből (mondtam már, hogy napkitörések vannak) és még Maczkó sem érkezett vissza, szóval, amikor ma egy meglepően békés délután után (amikor anyósom árasztotta a csit nálunk, de tényleg!), váratlanul kitör a hiszti azon, hogy Pöttöm és Picur nem kap ma vacsorát, akkor először ellentartok, majd megpróbálom elengedni a helyzetet. Pöttöm egyszerűbb, ő ugyanis csak hatvanszor áll fel az asztal mellől, ahelyett, hogy vacsorázna, így előle egyszerűen elveszem a vacsorát, legalább tiszta sor, hogy min üvölt. Picur komlpexebb helyzetet teremt, ugyanis ő előzetes kérdéseimre azt válaszolja, hogy nem, nem kér vacsorát, de most éppen éhen akar halni és bár én mondom neki, hogy akkor természetesen kap, nem bír megnyugodni és elkezd azon rugózni, hogy de MIT kap. Fáradt vagyok, nem akarok vitázni, elengedem az "egyen a gyerekek egészségeset/meleget/zöldséget vacsorára" és mondom neki, hogy válasszon a hűtőből. Erre ő azt üvölti, hogy nem, mert vállasszak én. Ő valamit kér. Rámutatok, hogy sajnos, valami pont nincs itthon, de végül elengedem és  elérakom Pöttöm vacsorájának a felét, a másikat meg visszarakom a még mindig a vacsoráját sirató kicsi elé, hogy na jó, a felét visszakaphatod. De ja, az Picurnak nem kell. Mert neki MÁS kell. M.Á.S Nem az. Itt futólag eszembe jutnak olyan érvek, minthogy nem vagyok én büfésnéni, de ezt elengedem és megismétlem, hogy akkor menjen és nézze meg a hűtőben, hogy mit akar enni. Erre végképp begurul és azt üvölti, hogy

- NEEEM!!!! Mert az a Te feladatod, hogy tudd, hogy mi van a hűtőben!!!! Azt mindig TE mondod meg, a reggelinél is!!!!

És tényleg. Egy anyuka nem engedi el. Egy anyuka tudja, megmondja, megeteti, megfürdeti, elmeséli, így, pont ebben a sorrendben. És nem máshogy. Mert csak akkor érdemes fejjel nekimenni a falnak, ha tudjuk, hogy biztosan áll és nem omlik ránk. Ők tologatják a határokat, én meg ellentartok.

Úgyhogy kötelességtudóan megcsinálom a szalámis kenyeret vacsorára, elküldöm őket fogat mosni, figyelmeztetem őket, hogy siessenek, majd mind a kettőt lezuhanyoztatom. Eközben lábon kihordok egy infarktust, amikor Pöttöm a zuhanyzás végén hirtelen elhatározásból elzárja a hideg vizet és majdnem leforrázza magát, de nem, mert ott vagyok és elkapom a zuhanyt és két ütemnyi késéssel a forró vizet is elzárom. Majd leordítom a fejét és megtiltom neki, hogy a vizet tekergesse (eddig se volt szabad), és felszólítom, hogy ne bőgjön, mert most tényleg mérges vagyok. Erre ő szipogva a lehető legnagyobb büntetés rója ki magára:

- Anya, akkor nekem ma nem lesz mese, mert nem érdemlem meg.

De szerencsére én eddigre már megtanulom, hogy az ilyesmivel nem lehet büntetni, a mesét nem lehet csak úgy kivenni a napirendből, ezért azt mondom, hogy szerintem inkább bújjunk össze az egyik ágyban és meséljünk el hármasban egy hosszabb mesét, hogy ne veszekedve menjünk aludni és így is teszünk. Pöttöm mondjuk így se tud elaludni és egy órával fektetés után kiszökik az ágyból és bemászik apaágyába, apatakarójával, apapárnáján aludni. De nem baj, a "gyerek aludjon a saját ágyában" szabályt néha el tudom engedni.

Tanulunk. Picur mormolja a feladatot, Pöttöm alulról dünnyögi a választ, én meg tépem a hajamat*.

*Ha Picurral tanulok, Pöttöm kiborul, mert CSAK Picurral foglalkozom órákig. Ha Pöttömmel játszom egy kicsit közben (mondjuk, amíg Picur matek leckét ír, mert az egyedül is megy neki), akkor Picur kiborul, hogy neki tanulnia kell, míg Pöttöm játszik VELEM.

Én megszültem őket. A szolmizálás Maczkó feladata.

- Öltözz fel, légy szíves, utána rakd be a pizsamádat az ágyba, a bugyidat pedig a szennyesbe!

- Már ilyen nagy vagyok? - kérdezi elkerekedett szemmel, kicsit hitetlenkedve Pöttöm.