Hajnali ötkor arra ébredtem mély (és igen rövid) álmomból, hogy kisebbik gyermekem szemrehányó tekintettel áll az ágyam mellett és nagyon határozottan elküld melegebb éghajlatra, mert, idézem: "És Ti etettek Apával olyan finomat ebédre, és nekem nem adtatok és nem is hagytatok, pedig én nagyon éhes voltam!". Egy pillanat alatt átszaladt a fejemben életem filmje, a tegnapi napunk, de semmi hasonló incidenst nem tudtam felidézni, meg egyébként is elkéstem volna vele, ugyanis Lányom határozottan odébbtolt, bemászott az ágyba mellém és már aludt is tovább. Sőt, úgy tűnt, eleve fel se ébredt. OK
Másnap reggel már mosolygósan kelt∗ jobban indult a nap, így öltözködés közben óvatosan előhozakodtam a kérdésemmel, hogy milyen finom ebédet nem hagytunk mi neki? Hiba volt. A gyerekben azonnal felment a pumba és szinte szórul-szóra rám zúdította a hajnali panaszáradatát, aminek a lényege továbbra is az volt, hogy nem adtunk neki enni, amikor éhes volt! Bár nagyon szégyeltem magam, azért rámutattam, hogy egyenlőre még reggelizni, se reggeliztünk, tengap meg a mamánál ettünk, szóval átgondolhatnánk a problémát. El is gondolkodott rajta, majd felderült arccal közölte, hogy "Ja, akkor álmodtam!" és öltözött tovább.
Én meg megkönnyebbültem. És nem, nem akarom tudni, hogy hogyan árulkodnak a gyerek lelkivilágáról az ilyen álmok...
∗Nálunk soha, senki sem ébred mosolygósan manapság. Ja, de! Hétvégén hajnali 6-kor Pöttöm. De ő az egyetlen és csak a hétvégén. Ebből is látszik, hogy lehet negatívan is szocializálni a gyerekeket, akik baba korukban még imádták a reggeleket. Legalábbis nekünk sikerült, mert ennyire szuper jó szülők vagyunk!
