Picur a hétvégén néptánc-táborban volt, ottalvósban, nagyon várta, nagyon élvezte, nagyon elfáradt. Háromra ért be velük a vonat, leszállt, megállás nélkül beszélt húsz percig, majd egyik percről a másikra elhagyta magát, kiszállt belőle a stressz, az izgalom, az élmény és úgy bealudt a kocsiban, hogy tettünk pár kört vele a városban. Majd Pöttöm felébresztette (neki borzasztóan hiányzott a nővére), összeszedte magát, megírta az összes leckéjét (!), rendesen megvacsorázott, mesélt még egy kicsit arról, hogy mennyire nagyon jó volt minden, kivéve az első este, amikor nem bírt elaludni, de nem baj, nem sírt és második este már aludt, meg arról, hogy kaptak jégkrémet is, meg tanultak trükkös lépést is, majd... összeomlott.
Konkrétan. Fürödni akartuk vinni, de már levetkőztetni sem tudtam, csak vinnyogott, mondjuk tudtuk, hogy fáradt, így bekísértem a szobájába és megpróbáltam átöltöztetni pizsamába, ami nem volt egyszerű, pedig közben minimál-programra váltottunk. Nemhogy a hajmosás, de még a zuhanyozás és fogmosás is elmaradt. Gyorsan leengedtem a redőnyt és bebújtam mellé, akkor már sírt és abba se hagyta az elkövetkező másfél órában. Néha megszakította a sírást, hogy elmondja milyen fáradt. Énekeltem, verseltem, ölelgettem és közben néha rászóltam, hogy legalább halkabban sírjon, mert a húga közben lefeküdt és elaludt (ez van, a kétgyerekes lét erősen pragmatikus). Volt egy pillanat (úgy egy óra elteltével), ahol cseréltem Maczkóval, aki a következő órában lenyugtatta és majdnem elaltatta, de csak úgy mint a nyuszit - ha csak megmozdult Maczkó, megébredt és rájött, hogy sírni akar. Egy ilyen félig-ébredés alkalmával váltottunk újra és húsz perc mozdulatlanság eredményeképpen elég mélyen bealudt ahhoz, hogy a pár hónapos korában elsajátított szabadulóművész attrakciómmal kivarázsoljam a kezem az arca alól, ahova két kézzel szorította, majd egy besurranó tolvaj művelettel elhagyjam a szobát is.
Tanulság - szokás szerint - nincs, táborba egy ideig nem megy, ottalvós buli csak a nagyszülöknél lesz maximum és az se belátható időn belül, szóval a közvetlen tervünk, hogy addig szeretjük tovább, míg megalapozzuk a biztonságérzetét, oldjuk szorongásait míg már álmában is elhiszi, hogy tényleg és mindig érte megyünk bárhova.
De addig is együtt emlékszünk majd arra, hogy milyen jó is volt ez a tábor és mekkora buli volt az ottalvás! Csak haza ne kellett volna jönni...
