Miután tegnap megtárgyaltuk a reformáció és vallás kérdéskörét, ma érzékenyítő nap volt az óvodában, aminek keretében mozgássérült emberek látogatták meg Pöttöméket. Ami alapvetően tök jó ötlet, tényleg és fontos is. Főleg, hogy Pöttöm egy kis barátjának van egy súlyosan sérült húga, akiről sose mert mesélni, eddig. Sajnos, most is csak a hivatalos program után, az udvaron, amitől Pöttöm nagyon félni kezdett és persze nem is igazán tudta mitől. Ráadásul az óvó nénik nagyon jól átbeszélték a sérült emberekhez kapcsolódó érzéseket, gondolatokat, itt viszont Pöttöm nem magával a sérült gyerekkel szembesült, hanem a tesójával érzett együtt vagy legalábbis próbált, ami a felnőtteknek is sokszor nehezen megoldható helyzet. Szóval a mai témánk a sérült emberek és családjuk volt, aminek egy része nekik már valamennyire ismert élmény (mert volt sérült csoporttársuk táncon), másik része viszont ijjesztő és valljuk be, hogy nehezen érthető (különös tekintettel a miért kérdéskörére). Rajtam kívül viszont itt a nagy család is terápiás hatású volt, mert Pöttöm ezt megbeszélte velem, aztán átmentünk a szüleimhez, ahol megbeszélte a nagyapjával, majd hazajött Maczkó és csak vele, este a sötétben is megosztotta az élményeit. Most meg már nyugodtan alszik, szóval, remélem, hogy már nem fél.
Én meg magamban visszacsatoltam a tegnapi beszélgetésre és igazi, mély hálát adtam érte, hogy két egészséges kislányom született.
(Majd ittam egy Unicumot, mert baromira megérdemeltem.)
