Ha valaki az előző poszt alapján azt gondolná, hogy a téli szünetben végig itthon punnyadtunk és néha egyáltalán nem öltöztünk át az egyenpizsamánkból rendes ruhákba, azt megnyugtatom, hogy igaza van. Általában még vagy már pizsamában lebzseltünk itthon és még a karácsonyra kapott játékokkal se játszottunk. A napnak azonban mindig volt egy rövid szakasza, amikor felülkerekedett Picuron a tettvágy és kivert mindenkit az ágyból/házból és olyankor elmentünk korcsolyázni. Így aztán a látszat ellenére sportos szünetünk kerekedett, úgyanis ha a lányok rászabadultak a jégre, akkor az alaphangon 1,5 óra korcsolyázást jelentett, nekik és nekünk is, ugyanis a családban vannak, akik tudnak korcsolyázni és vannak, akik csak úgy gondolják, hogy tudnak.
Ez utóbbi kategória természetesen Pöttömöt takarja, aki viharos lendülettel indul a jégen, amire általában egy forgásokkal tarkított jégtánccal érkezik meg (ami messziről egészen úgy tűnik, mintha egyensúlyát vesztett kismajom próbálna megállni valahogy a jégen), majd minimál csúszás után óriásit esik, nagyon röhög és azt kiabálja: "Látjátok, milyen jól pörögtem?". Hasztalanul próbáljuk meggyőzni arról, hogy előbb csúszni kellene megtanulni, ő vagy a segítő kaput markolva ROHAN a jégen vagy nagy lendülettel elbassza a francba eltolja magától azt a kapu-szerű izét és pörögve és/vagy rohanva és /vagy seggencsúszva ugrik utána. Ez a magánszám különösen azért veszélyes, mert miután a fizikai törvényeit megszegve elkapja, a lendülettől még hosszan csúszik a jégen, minden kontroll nélkül, ámde gyorsan. Én meg nyakam kitörve rohanok utána, próbálom elkapni vagy legalábbis a kaput elkobozni tőle, ami nem sokat segít a helyzeten, mert ő mindenféle támasz nélkül is halad, méghozzá gyorsan, de hogy hogyan, azt máig nem értem, mert hogy nem korizik, az tuti. De legalább mi edzésben vagyunk Maczkóval.∗
Picur szerencsére már tud korcsolyázni és szeret is, ugyanis ő a jégen nemcsak sportol, hanem aktív szociális életet is él, mindig talál magának barátokat, iskolatársakat vagy ha nem, hát ismerkedik ott (#tisztáramintazanyám). Elképesztő, szerintem az egész iskolát ismeri, engem mindig borzasztóan zavarba hoz, mert látom, hogy dumál egy gyerekkel, akit jó esetben felismerek (ez idén egyszer sikerült) és szülőt is társítok hozzá (bingo), rosszabb esetben viszont még azt se tudom, hogy milyen intézményhez, helyszínhez kapcsoljam az életünkben a gyereket (ez az összes többi esetben így volt idén). Egyébként se vagyok ebben túl jó, a saját osztályunkon kívül nem barátkozom, ellenben Picurral, aki halk kérdésemre értetlenül közli, hogy "dehát, ő a játszótéri Lili húgának a csoporttársa, tudod!" vagy hogy "szolfézsra járunk együtt" vagy "hittanra járunk együtt" vagy "melletünk van az osztályterme" esetleg "szoktam látni az udvaron". Én ilyenkor egy félszeg sziasztokot megeresztek a palánknál álló szülők csoportja felé, valószínűségszámításaim alapján ott a legnagyobb a sikerráta a szülők köszöntésében. Ez nem feltétlenül csak udvariassági kérdés, ugyanis a jég elhagyásának az egyik járható útja, ha más ismerős is akkor hagyja abba a sportolást és nem csak a mi gyermekeinket űzik el a gonosz szüleik a földi Paradicsomból. A másik járható út egyébként a Starbucks forró csoki ígérete, amit én magam sem kommentelnék és hát, a (szak)irodalom szerint van még egy harmadik út is, amikor a szülő azt mondja, hogy ideje indulni és a gyerek elindul, de erről többet nem tudok mondani, mert nem olvasok sci-fit.
A kétkedők kedvéért még elmondanám, hogy három nap múlva indulunk síelni is, szóval tényleg aktív életet élünk, igaz ez már jövőre lesz, de sebaj, számítsuk azért ide, jó?
∗Itt találtok egy nagyon visszafogott videót is erről. A valóság sokkal meredekebb...
