Vége, nem járunk többet óvodába. Senki se már. Egyenlőre nem tudom elképzelni, pedig így van, hazahoztunk mindent, kimostam az ovis zsákot és kipakoltuk az ovis hátizsákot is. Meg néztünk iskolatáskát. Pöttömnek. Iskolatáskát. Én sem értem.
Pöttöm érti és teljes érzelembedobással meg is éli, két hete¹ nonstop sóhajtozik, hogy már csak 8 nap van az óvodából, már csak 7, ma van az utolsó torna, ma van az utolsó logopédia..stb. "Anya, nagyon szomorú vagyok, hogy nem mehetek már óvodába." - mondja sokszor, aminek igazából örülök, mert eddig nem nagyon volt hajlandó beszélni arról, ami bántja. Most viszont kifejezetten igényli, felidéztük, hogy hova járt óvodába, kik voltak az óvó nénik, kik voltak az első barátai, mi volt a jele... búcsúzkodik, ahogy a nagy könyvben nem van írva.
Az utolsó naptól így persze féltem rendesen, vittem is napszemüveget és bőszen törölgettem a könnyeim mögötte, míg Pöttöm megölelgette az óvó nénit, megnyugtatta, hogy majd visszajön ősszel látogatóba és szépen kisétált az óvodából. Azt hiszem annyit kérdezett, hogy megyünk-e fagyizni. Úgy látszik, hogy már előre kiszomorkodta magát vagy egyszerűen csak nem akart belegondolni, hogy most elmegy. Én bezzeg! Úgy éreztem magam mint aki alól kihúzzák a talajt, eszembe jutott a régi óvodánk is. Picur óvó nénijei és Pöttöm két óvó nénije az utolsó két évből, velük óriási szerencsénk volt, nagyon szerették a lányokat és nagyon sokat foglalkoztak velük. Mondtam is Pöttömnek ,hogy az a jó, hogy fáj, mert az azt jelenti, hogy jó volt. Mondjuk nem igazán értékelte a bölcsességem, nem igazán Coelho-típus a gyerek, de mindegy is.
Érdekes módon a ballagás jobban megviselte, akkor egyrészt nagyon izgult (ő volt a mesében a bagoly!!!), másrészt pedig tudta, hogy ez az ő búcsúja az ovitól. Mondjuk, most ,amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy ovis barátja születésnapján van és a tornára is sok barátnője jár majd vele szeptembertől is, szóval, nem jelent akkora törést mint mondjuk Picurnak jelentett (aki viszont ezt annak idején el sem tudta képzelni, így nem is szomorkodott miatta).
Nekem mindenesetre nagyon furcsa. Pöttöm iskolába?? Dehát ő az én Kicsi Lányom, aki kicsi. Vele még lehet babázni, belefér az ölembe és ezerrel rágja Párna kutya fülét, amiközben az apja szálkát operál ki a talpából. Duduval alszik - mondjuk pont egy hete kérdezte aggódva, hogy iskolás nagylányok alszanak-e még duduval, de mondtam neki, hogy igen, persze, nyugodtan. Az kellene még, hogy a duduk is eltűnjenek a háztartásunkból! Így se tudom, hogy mit csináljak az ovis zsákokkal, személyre szabott, kézzel varrott darabok, meg az ovis váltócipővel, nem is beszélve az ovis hátizsákkal, ami végtelenül praktikus darabnak bizonyult. Nem vagyok én erre felkészülve, na! Gondolom, szeptemberben meg majd sokkot kapok, amikor pakoljuk az iskolatáskáját.
Addig szerencsére még itt a nyár, letudjuk a kötelező köröket itthon (néptánc fellépés, születésnapok, nyári ruhák varratása, ilyesmik), és vasárnap irány Gárdony, utána meg Almádi. Lesz két hónapom, hogy hozzászokjak az iskola gondolatához (újra). Meg, hogy végre tényleg átválogassam a játékokat, átrendezzük Pöttöm szobáját, vegyünk neki íróasztalt és lámpát és elajándékozzuk a kis asztalát és kis székét... jaaaajjjj!!!!!
¹Sőt, már a farsang ünnepségen is mondta, hogy sajnálja, hogy ez az utolsó ovis farsangja!
