Az van, hogy jól vagyunk. Mármint ez relatív, amikor NEM gondolok a munkámra, akkor jól vagyok és ezért igyekszem NEM gondolni a munkámra, így amikor kinyitom este az e-mailem, akkor szívbajt kapok és ingerem van nagyon gyorsan becsukni, de ezt általában nem teszem meg. Inkább random szerűen megválaszolgatok néhány emailt, általában nem a legfontosabb és/vagy legsürgősebbeket, hanem, ami elől van a listán és átnavigálok a moodle-ra. Nekem bejön, hogy így szétválasztottuk az oktatást az egyébtől, mert így a Teams és a moodle felületen tudom követni a diákokat, amit rendesen meg is teszek, sőt igyekszem velük sokat foglalkozni, hogy érezzék a törődést (és megtanulják az anyagot).
A hallgatók házi feladatait pedig még napközben igyekszem kijavítani, ez mondjuk nem olyan egyszerű, mert ez úgy néz ki, hogy felrakom a laptopot a konyhapultra és szimultán instruálom Pöttömöt (hangosan számolj! Miért 2+4-re bontod a hatot?), próbálom követni a receptet (amit a telefonomról olvasok) és releváns, korrekt, informatív visszajelzéseket adni a feladatokra a hallgatóimnak. Ez néha könnyű ("rosszul számoltál, nézd meg újra"), néha meg nem, most éppen a radikális feministákról tanítok, ami fakanállal a kezemben, szótagoló gyerekkel a fülemben néha kicsit irónikus. Vágyakozva olvasom a kiáltványokat mindenféle női elnyomásról és végtelen szolidaritást érzek a tanár nénik iránt, akiknek ugyanúgy van családjuk és mégis naponta ötször annyit foglalkoznak a kis mamókáimmal mint én a hallgatóimmal.
Mindeközben a gyerekeim meg tényleg jól vannak, persze hiányzik nekik a társaság és a suli, de én úgy látom, hogy nem annyira, borzasztó jól elvannak velünk, itthon. Sőt, ha eltűnök a szemük elől, kb 5 perc múlva keresnek, beszélgetni akarnak, meg játszani velünk, megmutatják a házi feladataikat és kíváncsian várják, hogy mit rajzolok nekik a táblára. Pöttömnek például két "óra" között szünetet tartok, ugye, de az úgy néz ki, hogy elővesszük Agócs Írisz illusztrátor rajz-iskoláját és rajzolunk. Együtt. Egy és ugyanazon noteszbe, én az egyik oldalra, ő a másikra. És ragyog a kis pofija, hogy "Ugye, milyen jó így együtt rajzolni, Anya?" De még Picuron sem látom a végtelen vágyat a függetlenségre és az önállóságra, kiválóan elcsámborog itt köztünk és például hiába mondom, hogy ha körülnéz, egyedül is átmehet az úttesten, mindig bevár. MINDIG. Érdekli, hogy mi lesz az ebéd, hogy mit akarok vásárolni, hogy mit akarok olvasni, sőt figyeli is, hogy olvasok-e. Tegnap nem olvastam, ezt meg is kaptam: így nem fogod soha befejezni az Időfutárt, Anya! És tényleg nem.
Még Apukám is jól van, úgy látszik, náluk a házban eldöntötték, hogy ők igazából nem egy HÁZBAN, hanem egy HÁZTARTÁSBAN élnek és jönnek-mennek egymás lakásai között, ez mondjuk három külön lakást jelent csak, de nekem még ez is sok, nem vagyok egy hálózatkutató, de ha a többiek mondjuk eljárnak néha boltba, akkor ez nagyon sok kontakt. Persze értem én, hogy a társas interakció is fontos, apukámnak ez most életmentő, az biztos. Ma még a vízszerelő is volt nála, szerencsére akkor, amikor én, úgyhogy utána lemostam mindent (remélem), amihez hozzáért.
