Pöttöm egyfolytában nyaral, minden nap, órákon keresztül a Nagyapjával. A szobában játszanak horvátországi nyaralást, teljesen valósághűen, minden részletre kiterjedve: a bőröndökbe pakolással kezdődik ("Nagypapa, én hét bugyit viszek, hogy ne kelljen mosni"), az út megtervezésével folytatódik - Pöttöm már egy igazi térképen is szépen meg tudja mutatni, hogy merre kell menni és pontosan hol fogunk megállni benzint venni (és pisilni!) - majd jön a legjobb rész, a megérkezés. Apukám isten tudja honnan előbányászott egy régi, műbőr kötéses, napi lebontású naptárat, aminek segítségével Pöttömből profi recepciós lesz: a könyvből keresi ki a foglalásunkat, adja ki a szobakulcsot, jegyzi fel a kéréseket (félpanzió vagy ebéd is lesz?) és ajánl fakultatív utakat. Három napja játszák, de ha jól értem, még a partra nem jutottak ki, mert még csak a megérkezésre és az első vacsorára jutott idő. Pöttömmel meg nem lehet bírni, alig várja, hogy játszanak, nagyjából a cuccai felét leköltöztette Apukámhoz, várom, hogy mikor akar majd lent aludni.
Apukám nagyon félt ám attól, hogy milyen rossz lesz majd egyedül, abban az üres szobában... de se egyedüllét, se üresség nincs, van viszont egy megállás nélkül csicsergő unoka/utas/recepciós, aki ragyogó pofikával instruálja őt. A jó Isten áldja meg érte, de tényleg.
