Elballagott, hatéveslett, biciklit kapott, kerti partit tartott a legjobb barátnőinek, nagyon ügyesen néptáncolt, többször is fellépett, de ma felnyalta a betont az óvodában és lehorzsolta az orrát, a homlokát, a könyökét és a térdét is (!), iskolaelőkészítő tornára járt, végtelenül sokat szemtelenkedett, nagyon sokat nevetett, két hétig minden reggel sírt*, nagyon sokat megtanult a test működéséről**, ma megette a csípős Pad Thait is***, de két hétig minden reggel az ölemben reggelizett. Mert már Kicsinek nagy, de Nagynak még kicsi.

 

* Aki meg meri kérdezni, hogy miért sírt, azt megütöm, azt átirányítom Vekerdyhez. Hát honnan tudjam??? Picur szerint azért sírt, mert sírni volt kedve. Most mit csodálkoztok, ő is nőből van.

**Különösen arról, hogy hogyan fognak össze a vérlemezkék egy-egy sérülésnél a seb megóvására. Lásd "felnyalta a betont az óvodában" részt.

*** Bár láthatóan nem élvezte, de megette, hiába akartunk neki mást rendelni, nyelte közben a vizet (tudom én is, hogy nem segít, de ő még nem hiszi el), majd a végén kijelentette, hogy finom volt és hogy ő pont azért választott szép ruhát reggel, mert étteremben akart vacsorázni. Random gardrob choices on a Monday.

Egymást Nagyon Szerető Testvérek

és igen, igen, ő az óvodai KisHerceg

Pöttöm óvodát vált, kicsit izgulok, hosszan beszélek az óvoda vezetőjével, aki azt javasolja, hogy abba a csoportba kerüljön Pöttöm, ahol már tavalyról bent marad hat kiscsoportos, így nem ő lesz az egyedüli "évismétlő". Ez a csoport az úgynevezett CSIGA csoport. Hazamegyek és elújságolom a lányoknak, hogy Pöttöm Csiga csoportos lesz. Pöttöm örül: "Picur, képzeld a... a... LASSÚ csoportba fogok járni!". Picur ránéz, elgondolkozik, majd a fejét csóválva azt mondja: "Hát, az nem lesz túl jó pont Neked.".

Megjött a tavasz (meg a nyár), kint kertészkedünk az előkertben, Maczkó a füvet nyírja, én az orgonabokrot metszem, Picur nagy sóhajtozva gereblyézik, Pöttöm meg a levágott füvet tuszkolja az óriási komposztos zsákba. Picur nyavalyog, nem megy neki, nagy a gereblye, sok a fű, nagy a bucka, süt a nap, míg végül a szomszéd bácsink megsajnálja és elhívja, hogy "segítsen neki" összetekerni a friss fű körül kifeszített fonalat. Picur örömmel megy, nagyon odafigyelve teker az elkövetkező negyven percben. Ezalatt Pöttöm behordja a levágott orgonaágak nagy részét, megpróbálja összetörni őket, összeszedi és bezsákolja a levágott füvet, teljes erőbedobással dolgozik és láthatóan élvezi. Szomszéd bácsink meg is kérdezi: "Pöttömke, Te kertész leszel, ha nagy leszel?". Pöttöm elgondolkozik a válaszon, "lehet" mondja és zsákol tovább. "Én nem leszek kertész, az biztos!" - tisztázza Picur gyorsan, mire a Kicsi, nyakig a zsákba, egy kissé morcosan, az orra alá dörmögi, hogy: "Picur ha nagy lesz, hercegnő lesz".

Első szülői értekezleten voltam az iskolában. A saját volt iskolámban. Ahol még ugyanaz az igazgató. Huh...

Összeszartam  magam rendesen Össze kell kapnom magam rendesen. Ugyanis reggel 7.50-ig kell beérni, addig áll kint (minden áldott nap) az iskola előtt az Igazgató Úr és köszönti a szülőket és gyerekeket. Akiket a szülők nem "csak úgy kidobnak a kapu előtt a kocsiból, utánuk hajítva a tornazsákot", hanem elkísérnek a kapuig és rendesen elköszönnek tőle. Persze csak miután köszöntek az Igazgatónak is, a két kötelezően választható köszöntés közül az egyikkel: "Csókolom!" vagy "Jó reggelt kívánok!". Ugyanis a "Jó reggelt!" az nem köszönés, hanem max. időjárásjelentés. Ezek után be lehet menni a portáig. Ott a gyerek jobbra el, a szülő meg indul dolgozni. És nem jön vissza napközben, mert semmit sem lehet a gyerek után beküldeni a suliba, hiába maradt otthon a felszerelés* vagy az uzsonna. Ha otthon maradt, akkor majd jön a következmény, kivéve az uzsonnánál, mert azt kerítenek az éhes gyereknek. Éhesen ugyanis nem lehet tanulni, márpedig ide csupa okos, tehetséges gyerek jön, ezért ne is aggódjunk a gyerek ún. teljesítményén alsó tagozatban vagy a jegyein. Egyedül a magatartás jegyet nézzük meg, mert azt igazából a szülő kapja, nem a gyerek.

Persze azért figyelni kell, meg tanulni a gyerekkel, a szülő feladata elengedhetetlen: szeretni kell a gyereket és meghallgatni és bátorítani és tanulni vele. Otthon. Az iskola ugyanis a pedagógus szakterülete, így bár meg lehet beszélni mindenfélét a tanárokkal, módszertani tanácsokat az oktatásra vonatkozóan nem várnak, illetve nagyobb reformokat sem tartanak szükségesnek. Így aztán nincs se papírgyűjtés, se italautomata, se iskolabüfé. És nem is lesz. De azért az iskolát ne képzeljük valami szigorú kolostornak, mert például egyenruha nincs. Csak ne öltözön a gyerek feltűnően, neonszínekbe vagy úgy mintha a strandra készülne és minden rendben lesz. Ha meg mégis gond van, akkor nyugodtan keressük meg a pedagógust vagy az igazgatót. Ha egyszerű a probléma, írhatunk is, A4-es papíron, ugyanis nem papírfecniken üzengetünk egymásnak. Vagy be is mehetünk bármikor. Nem is beszélve a reggeli találkozókról az iskolakapuban.** Amiket ő már nagyon vár, hát ja, én is...

Aztán kiderült, hogy Picur a vágyott osztályba került, fiatal osztályfőnökkel + öreg róka, tök jó fej matematika tanár nénivel, aki egyenlőre minden szülőin és fogadón és programon ott lesz. Augusztusban is, amikor megyünk családi piknikre a Gellérthegyre. Nagyon szimpatikusak mind a ketten, igyekszem azért sem neheztelni rájuk, hogy elvárják, hogy a betűkészlet minden egyes betűjére írjam rá Picur nevét/monogramját. Ez egyébként is olyan apa-feladatnak hangzik, nem? Meg szülőkkel is haverkodtam, konkrétan egy anyukával, aki mellettem ült a padban :-) és ugyanúgy be volt tojva mint én, hogy nem a megfelelő logikai készletet veszi majd meg a gyereknek. Mondjuk már most látom, hogy van olyan anyuka, aki kiemelte, hogy a piknikre ő MINDIG többféle süteményt süt otthon, mert ugye vannak az ilyen, meg olyan allergiás gyerekek és ő MINDENKIRE gondol, de szerencsére a másik oldalamon egy nagyon vagány apuka volt, aki rögtön jelezte, hogy hű, ez tök jó, de akkor tisztázzuk már, hogy van-e egyáltalán bármilyen allergiás gyerek a csoportban, hogy ez ne legyen gond és nem volt. Mármint allergiás. Szerintem ez tök jó hír, de hiperaktív anyuka nem tűnt boldognak. Ezért megkérdezte, hogy lesz-e szülői munkaközösség. Az osztályfőnök meg mondta, hogy hogyne lenne és körbemutatott az osztályon, hogy itt ülünk ni, nem kell ezt túlbonyolítani, de ha akarja, akkor kezelje a levlistánkat. Persze akarta, készülök is a végtelenített spam folyamra.

De előtte még készülök a nyárra, van pár hónapom arra, hogy összekapjam magam és rendezett, strukturált anyukává fejlődjek***. Ami rám is férne, de tényleg, mert én ma este megvilágosodtam, hogy honnan is hoztam azt a szuper jó munkamorált, fegyelmet és koncentrációt, amivel végig csináltam a gimit és az egyetemet. A suliból és otthonról. A suli része úgy tűnik, hogy most is megvan....

 

*A felszerelés egyébként a szülő dolga, neki kell megtanítania a gyereket arra, hogy átgondoltan és szisztematikusan készüljön a másnapra, ez a suli szerint az első négy év feladata, annyi idő kell, amíg ezt átveszi a gyerek, az átgondolt és szisztematikus felnőttől. Javasolom Maczkónak, hogy húzzunk és akié a rövidebb gyufa, az lesz az átgondolt és szisztematikus szülő, az, aki nem késik soha és Jó reggelt kívánokkal köszön.

** Ez többször is előkerült, így én már az első szülőin, délután ötkor azon izgultam, hogy elkéstem-e., pedig tudtam, hogy nem. Valószínűleg a többiek is, ugyanis, amikor 16.55-kor megérkeztem, már a szülők 90% ott volt (szinte leghátul volt csak hely) és azt az egy szegény apukát, aki késett, meg is említette az Igazgató, ugyanis a szülőire a meghívót ő írta és ha jól emlékszik öt órát írt és nem azt, hogy a "szülői öt óra körül kezdődik".

***Nem, ez nem álszerénység, inkább tapasztalat, mondjuk egészen friss, ma reggeli, amikor az ébredés után 15 percig tart bootolni a rendszert ("Milyen nap is van ma?), újabb tíz perc és egy kávé, amíg kitalálom, hogy ez mit is jelent ("Milyen különórája van és kinek?") és jobb esetben egy újabb kávé, amikor a többi információ is betöltődik ("Basszus, Pöttöm ágyneműjét be kell vinni!" .... "Bakker és még ki is kell vasalni előtte!"), aminek eredményeképpen csak egyszer kellett visszafordulnom a néptáncos cipőkért az udvarból...

Pöttöm vágyakozva néz ki az ablakon, majd nagyot sóhajt és azt mondja:

- Micoda cudálatos pocolyák lehetnek kint!

Anyu, képzeld, az oviban mi már készülünk megőrizni nemzeti hőseink emlékezetét!

Ez Pöttöm.

Veszekedés van itthon, én még a hangomat is felemelem. Picur persze rosszul van, "Anya, ne légy mérges senkire!" - kérlel.

Pöttöm is észleli a fennforgást, határozott léptekkel kidönget a gyerekszobából, megáll előttem, szigorúan rám néz és megkérdezi:

- Anya! RÁM haragszol?

- Nem kicsim, rád nem.

- Akkor jó - mondja, sarkon fordul és halál nyugodtan visszamegy a gyerekszobába játszani. Öljük csak egymást nyugodtan, mi többiek.

 

Nagyon idegesítő, SZMK-s anyukának még idegesítőbb, túláradó gyereke odament Pöttömhöz első óvodai napja után, hogy búcsúzóul megölelgesse. Pöttöm határozottan ránézett és azt mondta:

- Engem Te ne ölelgess. Soha.

Jaj, annyira szeretném, ha lenne elég bátorságom ugyanezt mondani az anyukájának....

 

Persze van, amit egyértelműen tőlem tanult a gyerek. Kettesben vagyunk a nagy bevásárlóközpontban este hatkor, még be kell mennünk a gyógyszertárba, ahol persze kismillióan vannak. Sorszámot húzunk, látom, hogy még legalább 15-en vannak előttünk, Pöttöm fáradt, jó móka lesz. Szerencsére megtalálja a krémeket (Richtofit család, műanyag tubus) és elkezdi pakolgatni őket a polcon. Óvatosan, szépen. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nyugodtság van, tudom, hogy Pöttöm rendmániás, ez jó lesz. Sajnos, a biztonsági őr nem osztja a lelkesedésem, egyre rondábban néz, hangosan nagyokat sóhajt, majd nem bírja tovább és odaszól:

- Nem kéne hagyni, hogy a gyerek szétpakoljon és rendetlenséget csináljon.

Meglepődöm, én viszonylag konzervatív anyuka vagyok, visszafogom a rohangálást, nem engedem, hogy termékeket fogdosson élelmiszerboltban, kiveszem a kezéből, ami törékeny... de most nem látom a problémát. Ezért azt válaszolom, hogy ha szétpakol, akkor természetesen visszapakolok majd és rászólok. De ez nem most van. Biztonsági őr extra idegbajos lesz, valamit visszamorog. Pöttöm érzékeli a helyzetet, de egy szót sem szól. Vagy egy percig. Amikor is odamegy a másik krémes polchoz és hangosan közli:

- Anya, nézd itt RENDETLENSÉG VAN! Én majd rendbe rakom, Szépen, jó?

- Jó, Kicsim.

Extra figyelmesen pakolgat, nem néz a biztonsági bácsira, aki egyre idegesebb, sem a többi vásárlóra, akik még vissza bírják tartani a mosolyukat.

- Látod, milyen szépen rendbe raktam? Óvatosan. Ott is rendetlenség van, ejnye.

Nem bírok válaszolni, tudom, hogy nem szabad(na) tovább szítani a helyzetet. Én nem is szítom, viszont megérkezik egy másik, Pöttöm korabeli gyerek az apukájával, babakocsiban. Apja kiveszi a kocsiból, a gyerek azonnal letámadja a dobozokat és elkezdi ütni velük az üvegpolcot. Pöttöm őszinte horrorral az arcán nézi.

- Anya, ezt nem szabad. ÉN ilyet nem csinálok!

- Nem, tényleg nem.

Biztonsági őr rászól apukára (FYI: szerintem jogosan), az leszidja a gyereket és fel akarja venni, de a gyerek elszalad. Hosszan kergetőznek a gyógyszertárban, míg apuka elkapja a gyereket, aki azon nyomban elkezd ordítani. Pöttöm siet közölni:

- Én ilyet nem csinálok soha. Én szépen játszom, óvatosan. Ugye, anya?

A biztonsági őr az idegösszeomlás szélére kerül, a többi vásárló már röhög, Pöttöm nyertes pozíciójának biztos tudatában mosolyog mindenkire. Majd minket szólítanak.

Kifelé menet azért még hangosan és udvariasan köszön a bácsinak. Mert ő ilyen jól nevelt, rendes gyerek.

 

Picur tudományt tanul az óvodában (ne kérdezzétek), ma az emlősökről mesél hosszan, meg is nevez néhányat. Pöttöm hallgatja, de nem szól. Egészen estig. Akkor csintalanul rám néz és közli:

- Anya én emlős vagyok.

- ?????

- Nem tojással szaporodom! - és rötyög, az emlősön, magán, a meglepettségemen és a világon, ahol ennyi sületlenséget van.

A lányok CSÖNDBEN együtt játszanak a Barbiekkal. Pöttöm választ ruhát, Picur meg hozzá illő cipőt.

Le kellett írnom, mert nem mindig tudok emlékezni arra, hogy vannak ilyen pillanatok...

Mindenki, de MINDENKI azt kérdezgeti tőlem ÉS a gyerektől, hogy megy-e szeptembertől iskolába. Ő persze szeretne, de elfogadta, hogy ez még bizonytalan. Mert még bizonytalan.

Mert honnan a fenéből tudjam, hogy menjen-e iskolába a gyerek????? De tényleg! Ez nem ér.

Picur ugyanis szép, magas, fejlett kislány. Már most is iskolaérettnek nézik.

De nem igazán ér le a két lába a földre, még mesevilágban él és nagyon érzékeny.

Meg nagyon okos is. Meg érdeklődő. Kedvenc könyve a test működéséről szól, meg akar tanulni írni és érdeklik a tények: ezt mikor építették, az mire való, miért van itt, ki rakta ide, ki építette, miből készült és hogyan.

Mindent megért és mindent mérlegel. Aztán meg nem tud dönteni. Utál választani. Sztenderd válasza arra a kérdésre, hogy mit kérsz X vagy Y kekszet az, hogy "amit Pöttöm". Könnyen megszeppen, ha ki kell állnia magáért és szerintem nem is igazán tudja, hogy hogy kell.

Ha viszont eszébe jut, hogy mit is akarna mondani, akkor választékosan, logikusan és okosan érvel, gond nélkül elmesél hosszú történeteket is, átlátja a viszonyokat. Tehát mesél...

... szépen terjengősen. "Miyen állat lakik erdőben?" - kérdezi az óvó néni. "Mókus, nyuszi, őzike" - kiabálják a gyerekek. "Az erdőben szerintem nagyon szép kis baglyok laknak." - mondja álmodozó szemmel Picur. Mert ő nemcsak a választ tudja, de a baglyokat is látja.

Le is rajzolja. Sokat rajzol, imád kézműveskedni, babrálni, türelmesen próbálkozik újra és újra, Szerintem ügyes is.

Mármint rajzban ügyes. A mozgása még mindig elég koordinálatlan, bár javul. A labdaérzéke pedig... nincs?

Biztos, hogy még sokat fejlődne egy év alatt és talán könnyebben venné az akadályokat.

Vagy halálra unná magát és még inkább fusztrálná, hogy mindig, de mindig iskolásnak nézik és MÉGSEM AZ.

Biztos, hogy helyt állna a suliban is, főleg, hogy szigorú, de nem versenyistálló típusú suliba megy (elvileg).

Vagy nem tudná igazán megmutatni magát, mert ahhoz egy kicsit több bátorság kellene, jobban bele kellene nőnie még a bőrébe.

 

Vagy nem tudom. Honnan tudom? Fogom tudni? Ki mondja meg?

Elvileg én mondom meg*. Hétfőn. Az óvó néni ugyanis szólt, hogy hétfőig nyilatkozzunk, hogy megy-e a gyerek iskolába szeptembertől**. Hétfőn.

Teljesen felkészületlen vagyok. Nem is tudom, hogy ki lesz az óvó néni. Nem néztem meg minden sulit a környéken. Nem voltam nyílt napokon.

Nem tudom elképzelni, hogy PIcur, az ÉN Picurom, tudjátok, az akit visított a malacnak és imádta az ölben lovagolós játékokat iskolába megy. Szeptembertől. Akár idén, akár jövőre.

Hétfőig jó sok vizualizációs gyakorlatot kell csinálnom. És jó sok mindent kell átgondolnom. És Maczkóval átbeszélnem.

Basszus, senki sem mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz! Jaj.

 

*Óvó nénik ugyanis rendesek és azt írják az ajánlásukba, amit a szülő kér.

**Az óvó nénik, idézem: "jó szívvel elengedik iskolába". A Pedagógiai Szakszolgálaton viszont fejlesztést írtak neki elő és felhívták a figyelmemet arra, hogy az egyik legfiatalabb gyerek lenne az osztályban, és ez a pár hónap ebben a korban még sokat jelent.

Nem kis büszkeséggel kell megállapítanom, hogy a jólneveltség és a társas interakció alapjait a gyermekeim kiválóan elsajátították. Mi más lehetne a magyarázat arra, hogy miután betegség miatt egy egész napra kivontam magam a gyerekek életéből, Pöttöm éjjel háromkor ezzel fogad a gyerekszobában:

 - ANA! Mondd, már jobban vagy?

Most jelenleg az autó. Az AUTÓ! El se hiszem... pedig az a helyzet, hogy abban a pillanatban, ahogy beszállnak az autóba, kitör a világháború és elkezdik ölni egymást a kis szörnyetegek. Ha van rá okuk, ha nincs. "De megmondtam, hogy NE csámcsogj, mert idegesít!" - ordítja a Nagy. "Nem cámcogok, ne mondjad!" - visít a Kicsi. "Megmondalak, hogy csámcsogsz, csámcsogni nem illik és I-DE-GE-SÍT!!!", "TE idegebesítesz!!!" és így tovább és így tovább. Néha persze van min összeveszni, például ha találnak a hátsó ülésen egy kallodó müzliszeletet, ezt legalább értem, mindenkinek kell, de senki se akar felet enni vagy legalábbis nem akarja, hogy a másik felezze el, így végül addig örjöngenek, amíg leesik a földre és senkié sem lesz. Mert van igazság a Földön.

 Legtöbb esetben azonban az égvilágon semmi okuk arra, hogy veszekdjenek, de tényleg, szól a zene, suhan a táj, béke van és nyugalom... egészen addig, míg Picur megfogja Pöttöm ülését. Ez valamiért óriási sértés a Kicsi világában, az autós ülés szorosan a személyes terében van, vagy az identitásának a része vagy a testvérmentes övezet védőfala, fogalmam sincs, mindesetre utálja, ha hozzányúlnak. Ergó (mint annyi minden más, ez is) kiválóan alkalmas Pöttöm felbőszítésére. Tehát Picur megfogja Pöttöm ülését, aki reflexből ordít, hogy "Azonnyal vedd el a kezed, ez az enyém! Nem akajom!!! NEEEEEM!", de mivel Picur csakazértis fogja - "Nem veszem el, nekem itt kényelmes, nem zavarlak téged, csak ide rakom kicsit" - Pöttöm erőszakhoz folyamodik és megpróbálja lefejteni a nővére kezét az ülésről, majd miután ez nem megy, ráüt. "Anyuuu, Pöttöm ráütött a kezemre" - hangzik rögtön a hátsó ülésről, "Nem ütöttem já, itt volt a keze, én csak nem akajtam." - magyarázza a másik és persze csak annyit akar mondani, hogy nem ok nélkül ütött rá, de már késő - "De ráütöttél, miért mondod, hogy nem, éreztem és fááájt!"

"Hagydbékénahugodat, tudodnemszereti, temegneverekedj, averekedésenmoldmegsemmit, ésegyáltalánmitkellordítani" - darálom le szinte reflexből, miközben azon gondolkozom, hogy vajon van-e értelme itt bárminek is és hogy vajon mekkora bunkóság lenne, ha csak egyszerűen hangosabbra venném a zenét. Vagy esetleg vennék egy NYC taxit és behúznám a kis ablakot.

Már a hangszigetelt teherautónál járnak a gondolataim, amikor megérkezünk, kiszállunk és a lányok nevetve futnak a szánkóért, közösen húzzák is fel a leejtőn és látom, hogy Picur gondosan eligazgatja Pöttömöt a szánkón, megnyugatja, hogy nem kell félni, míg Pöttöm szerelmetesen néz rá és azt mondja, hogy "jó, figyejek nadon" és csúszank és húznak és nevetnek és csúsznak és ölelkeznek és angyalkát csinálnak és boldogok....

... és beszállnak a kocsiba és...

"Nem igaz, hogy miért kell rádobni az övemre a táskádat!!! Vidd innen!" - "Nem viszem, ez itt van, ide való!!"

 

????????

 

Sose fogom megszokni valószínűleg, hogy ketten vannak, meg testvérek, meg hogy ez mire jó, de most már legalább nem is erőlködöm, csak hangosabbra veszem a zenét.

Van az a cukiság mennyiség, amit már én sem bírok magamban tartani, na ez most jött el, a Karácsonnyal és a Jézuskával ("Eljött, Apa, itt a Jézuska!" - mondogatja a Kicsi hitetlenkedve), a félelmetes csillagszórókkal* és a Gyönyörűekkel, akik néha leülnek a fa elé és azt játszák, hogy nézik, mert Karácsony van ("És még ma is, tudtad Pöttöm, HÁROM napig is van Karácsony!" - magyarázza a Nagy).

A Karácsony az nálunk tényleg a szeretet ünnepe, "Tudod, Anyu én ilyenkor azokra gondolok, akiket szeretek és a Jézuskára" - magyarázza Picur és tényleg, mindenkire gondolnak, nagyon odafigyelve, hogy senki se maradjon ki. "Én szejetlek, Anyu!" - mondja Pöttöm és én elolvadok - "És szejetem Aput, meg Nadit, meg Jenőt, meg Öci papát, meg Öci mamát, meg Petit, meg Katit, meg Barnuskát és Mesikét", ami nem is csoda, mert most minden és mindeki körölöttük forog, hiszen Karácsony van. Persze a sztárok a nagypapák - "Öci papa te nagyon vicces vagy!" - mondja Picur - "Jenő papa meg nagyon szórakoztató!".

A nagy szeretet mellett persze a Karácsonyban a legizgalmasabb rész mégiscsak az ajándékozás, ami nálunk két héttel előbb kezdődik, ugyanis egy délután észreveszik az erkélyen, hogy A JÉZUSKA HOZOTT NEKÜNK EGY KARÁCSONYFÁT!!!! Elképzelhetetlen, hogy mennyire örülnek, visítoznak, egymás nyakába ugranak, mindenkinek megmutatják és naponta többször megnézik. Bele vannak szerelmesedve a Karácsony gondolatába is, hiszik és hinni a akarják az angyalkákat és a Jézuskát, nincsenek kétkedő kérdések, sőt, ha felmerül valamilyen kétség, azt ők maguk megmagyarázzák - "Tudod, anyu, a Jézuska olyanoknak is hoz hozzánk ajándékot, akik nincsenek velünk pont most**, hogy mi is lássuk mennyire örülnek, amikor odaadjuk", nincs más dolgom mint bólogatni és hagyni, hogy építsék a saját meséjüket. Meséből és álmodozásból pedig sok van, már régóta mindenféle ajándékot várnak, többek között Muffin babát és egyéb, reklámokban látott hüyeségeket, míg megelégelem, és elviszem őket Amélie játékboltjába, hogy legalább szépeket kívánjanak, majd míg nézelődnek először elrakatom a kinézett ajándékokat, majd másnap visszamegyek ugyanoda velük és kb. a szemük előtt meg is veszem őket (na jó, adok az eladónak egy tornazsákot, hogy abba pakoljon bele), szerencsére még kicsik ahhoz, hogy gyanút fogjanak, amikor a kinézett tyúkos kártyáért több tízezer forintot fizetek. És bár 24-én este újra felemlegetik a muffin babát, az összes játéknak és könyvnek örülnek, Picur rögtön beleszeret a világ legaranyosabb gombvarrós játékába és ha tehetné ötször egymás után kiolvastatná velem a testünk működéséről szóló könyvet, míg Pöttöm csak ül és elragadtatva nézi az őzikés gömbjét, ami "Ana, ez a jegszebb a világon!", illetve nagyon óvatosan, régi családi szokás szerint a szőnyeg alá tuszkolja a világ legnagyobb kirakóját.

Persze a Jézuska hibázik is, mert bár nagyon előrelátóan minden ajándékra felírta, hogy kinek szánja, remélve, hogy a nagycsoportosok már tudnak olvasni, néha butaságot csinál:

PICUR

ÉS

PÖTTÖM

áll az egyik ajándékkísérőn, amit Picur hosszan nézeget, majd felolvassa: "Picuur...... ezt a Jézuska elrontotta.... Pöttöm" és nem érti, hogy mi min nevetünk annyira, hogy még a könnyünk is csorog.

Ráadásul mi ünnep halmozók vagyunk, a Kicsi névnapja is most van, amit nagyon rendesen még délelőtt megünnepelünk, kap virágot, amitől a kis Vadóc teljesen meghatódik, zavarba jön, hirtelen tőle szokatlan módon elkezdi a szoknyáját morzsolgatni és billegeti magát, nem is érti, hogy ő, rózsákat, csokrot, ráadásul Apától... Annyira tündéri, hogy a nővére szíve is túlcsordul és hirtelen elhatározásból a saját egy szál virágját is neki adja. A Kicsi persze hamar túllendül a meghatódottságon és aztán már az ajándék érdekli, délután pedig a harmadik csokrát már rutinosan fogadja. Az ajándék meg telitalálat, a legújabb Donaldson könyv***, Maczkó olvassa és szerintem én nevetek a leghangosabban.

Kettőjükre egyébként nagyon jellemző ez a dinamika, az esetek 50%-ban hülyére idegesítik egymást, ráadásul sokszor direkt froclizva a másikat, a leglehetetlenebb helyzetekben lesznek féltékenyek egymásra, de a meghatározó pillanatokban szinte érezni, ahogy elönti őket a szeretet és hirtelen felindulásból megölelik és megpuszilják egymást, odaadják egymásnak a kedvenc játékukat vagy megvédik egymást és kiállnak a másikért. Jellemző pillanat, hogy én minden türelmemet elvesztve éppen kiabálni kezdenék a háromévesvagyokcsakazértsemakaroksemmit kisasszonnyal, hogy de igen, kabátot ÉS sálat ÉS sapkát is kell venni, ha kimegyünk, amikor Picur óvatosan kiveszi a kezemből a fenyegtő ruhadarabokat és azt mondja halkan: "majd én beszélek vele". És tényleg. Odalép a Kicsihez, aki hüppögve panaszkodik neki, halkan a fülébe sutyorog, átöleli és halkan tovább magyaráz, én meg szinte látom, ahogy kiszáll az akarás a Kicsiből, elengedi a megfeszített izmait és végül szépen, mosolyogva belebújik a kabátba. Visszafelé persze ez egy kicsit másképpen néz ki, amikor Picur bőg kétségbeesve azon, hogy ő bizony nem akar fürdeni, akkor Pöttöm odamegy hozzá, végtelenül kedvesen, simogatva megnyugtatja, hogy "ninc semmi baj, Picur!", majd elém áll és konkrétan leordítja a fejemet, hogy "NEM AKAR FÜJDENI, NEM ÉJTED? NEEEM FÜJDIK!", miközben közénk áll, jelezve, hogy a nővérét csak a testén keresztül tudom erőszakkal a fürdőszobába vonszolni. Én meg csak állok, bambán, aztán meg persze megfürdünk.

Azért a mi Karácsonyunk sem a képeskönyvekből lépett ki, bár közel tökéletes (már függönyünk is van, khm, khm), mégis a ma délutáni rosszullétet, a betegséget, náthát és fülfájást kihagytam volna. És inkább ki is hagyom. Folyt. köv., becsszó!

 

 * Mióta az óvodában tűzriadó volt, retteg minden tűztől és néha megkér, hogy beszéljük meg, hogy mi a veszélyes (tűz, mélyvíz, lelépni a járdáról és az idegenek). Illetve örül, hogy Magyarországon lakunk, mert itt nincs tűzhányó, földrengés és hurrikán.

**Jelen esetben az unokatesóknak.

*** Olvassatok Julia Donaldsont! Sokat, mindet, Papp Gábor Zsigmond zseniálisan fordította mindet, zseniálisat alkotott.

- Nem! - mondom határozottan és szigorúan is nézek  - Nem viheted el magaddal a poharad, Pöttöm, nagyon tele van, kiöntöd magadra és a szép pólódra. Igyál le belőle először.

A gyermek rám néz, felmér, majd szót fogad. Iszik egy kortyot a pohárból. De nem nyeli le. Inkább lenéz magára és óvatosan, szépen célozva LEKÖPI MAGÁT AZ ÜDÍTŐJÉVEL!!!!

.... nem jutok szóhoz....

- Mi a baj, Nagyi?-

- Semmi Kicsim, csak egy kicsit fáj a karom.

- Nem baj, Nagyi, ha meghalsz, már semmi sem fog fájni.

- Hát hol laksz, Picur? - kérdezi lelkesen az egyik ovis társ anyukája, egyértelműen a költözésünkre célozva.

- Hát attól függ, hogy mikor.... - feleli Picur elgondolkodva - általában Budapesten, de nyáron a Balatonon, az elején meg a végén Gárdonyban. De laktam Kanadában is. Pöttöm pedig amikor kicsi volt a Nagyiéknál lakott.*

.....ööööö.....

 

*Nem, én sem értem. Rákérdeztem, a magyarázat a következő volt: "Azért gondolom, hogy Pöttöm a Nagyiéknál lakott, mert amikor a Papa értem jött az óvodába és átvitt a Nagyihoz, Pöttöm már ott volt."

vagy kommandós, élsportoló, a lehetőségek végtelenek...

 

(ha a videó zölden indul el, újra kell próbálkozni, én sem tudom miért)

Vacsorázunk, négyen az asztalnál, Pöttöm ütemesen tolja be a kiflijét/kenyerét, Picur mesél... mesél... megfogja a kiflijét, a szájához emeli, majd lerakja és mesél tovább... és mesél...

- Picur, közben egyél vacsorát is! - szól rá az Apja.

- Jaj, elfelejtettem! - mondja tündéri mosollyal és meglepődve nézi a tányérján a félig megrágott (!!) kiflit.

- Elfelejtetted, de hát hogy tudtad elfelejteni, ha ott van az orrod előtt? - kérdezi az apja rezignáltan, kicsit hitetlenkedve és enyhén bosszúsan.

- Hát úgy, hogy nem néztem le Apa! - jön a teljesen logikus magyarázat...

- Nem, TE nem! - osztja ki a család random tagjait a kétéves, aki a hisztikorszak közepén, a balatoni nappaliban akar rendet vágni a családi káoszban, mert nem bírja a hebehurgyaságot és az összevisszasságot, így aztán - Nem, TE nem, majd ANYA! - üvölti naphosszat, a mutatóujját felmelve, szigorú tekintettel, hiszen a rabszolgamunkára (bili behozása/kivivése, zokni felhúzása, papucs megkeresése) csak ANYA jó. Csak és kizárólag.

A világ ugyanis kizárólagos, a bármilyen játék vagy enyém vagy senkié, mert földhözvágja Picuré, a közös fogalmát nem érti, az valami szülői misztérium vagy inkább átvágás, mert leginkább azt jelenti, hogy oda kell adnia valamit, amit nagy nehezen megkaparintott, ami az övé. Csak és kizárólag.

Mint ahogy nyertes is csak egy van, csak és kizárólag, és a kétévesek világában pont az adott kétévesek a nyertesek vagy itt a világvége, ezért futtában torka szakadtából kiabál a testvére utána, hogy "Állj! Nem, én nyejek! Éééén nyejek! Picur állj!" - majd ha látja, hogy nem nyer, mégsem, akkor azonnal befogja a két kicsi kezével, a két gyönyörű szemét és úgy zokog, hogy - "Anya, nem én nyejek, én akajok nyejni, nem Picur, Anya, één nyejek!". Mire én megvigasztalom, hogy azért még ügyes, és majd holnap és Picur már ovis, ilyenkor már ő is bólogat, hogy - "Anya, én bölcsis vadot!" - de azért a miheztartás végett még odamegy a nővéréhez és jól odacsap, mert Nyertes azért mégiscsak egy van. Csak és kizárólag.

Evésnél szerencsére nincs kizárólagosság, szinte mindent megeszik, ha és amennyiben ő választotta és azt kapja, de csak azt. "Cima lángost, télek!" - közli a strandon és amikor a Keresztapja megpróbál kedveskedni, hogy vesz neki rá tejfölt és sajtot is, akkor megint előveszi a tekintettemmel-ölni-tudnék arcát, felemeli a mutatóujját és nagyon fenyegető hangon közli, hogy - "Nem! Cima lángost! CIMÁT!" - és akkor senki nem mer röhögni, viszont Keresztapja magával viszi választani, mert meg lett félemlítve.

Kell és érdemes is tepereni a lánynál, ugyanis, ha a kedvében járnak, a legelbűvölőbb kétévessé változik, mosolyog, basajog, simogat, éneklő hangon sutyorog, hogy - "Apucikám" - miközben odadörgöli a buksiját az apja állához, majd felnyúl és lehúzza magához a fejét, puszit ad rá és félrebillentett fejjel mosolyog, majd átöleli és sóhajtozik.

Ugyanilyen filmbeli jelenet az, amikor Picur és Pöttöm néhány óra különválás után újra találkozik, futnak egymás felé, kinyitott karral, Pöttöm egyenesen nekifut Picurnak, nagyon szorosan átöleli és a nevét ismételgeti, el sem akarja engedni, ilyenkor tudom, hogy szeretik egymást, és az, hogy napi ötször választom szét őket és negyvenhatszor ignorálom, csak véletlen, a lényeg ezekeben a pillanatokban van.

Kellenek is ezek a pillanatok, hogy mindannyian felvértezzük magunkat az újabb napra és az újabb viharokra, dührohamokra, lépcsőrőlfejreesésekre, harapásokra, Oscardíjas hisztijelenetekre, mert Pöttöm egy hurrikán, ha nem állunk stabilan a lábunkon elsodor bennünket. Így legalább arra van energiánk, hogy észleljük és félreálljunk még időben...

Picur és Pöttöm repülőgépeset játszanak Nagypapával, ez a nyár egyik sláger játéka, a lényege, hogy a család egy  része felül a Lányok által felépített repülőre és elindul Kanadába. Jó játék, Picur a pilóta, Pöttöm a stewardess, a többiek az utasok, akik kapnak ételt (minden kicsi!), italt ("Kávét?"- kérdezi mindenttudó mosollyal Pöttöm), a gyerekeknek van játék és persze saját tévé. Szeretjük ezt játszani, csak ülni kell és követni az utasításokat. Nagypapa persze kreatív, így amikor leszáll a gép, beújít és azt javasolja:

- Lányok, menjünk és nézzük meg a szállodánkat!

Picur egy percre lefagy, nem tudja hova tenni a kérdést, majd meglepődve visszakérdez:

- Miért, MÁR LE VAN FOGLALVA? Jaj, de jó!

...

(úristenmibenőfelezagyerek)

- Szent Péter görgeti a hordókat! - mondom a lányoknak tegnap, a nagy vihar idején, mert anyukám is mindig ezt mondta és én nagyon szerettem hallani, főleg miután elolvastam a Szent Péter esernyőjét, nagyon el tudtam képzelni, hogy a felhők felett valaki hordókat görget, a vihar így mindig egy kicsit buli is lett, mert hát azok a hordók csak boros hordók lehetnek, olyat már kiskoromban is sokat láttam :-) mást meg nem ismertem. Szóval Szent Péter és görgeti.

- Szent Péter fiú?- kérdezi Picur elgondolkodva, ez most általában fontos kérdés, hogy ki a fiú és ki a lány, de nem bánom, a genderrel terhelt munkám ellenére erre a kérdésre általában tudok válaszolni.

- Fiú, hiszen Péter!

- És a Jézuska is fiú?

- Igen, ő is fiú.

- Az égben mindenki fiú?

- NEM! Vagyis... - basszus, a gyerek református, ott nincsenek szentek, Mária nem jó példa, a kilakikamennyben kérdést most hanyagolnám - ... sokan.

- A JóIsten is fiú?

-... .

Ööö, WTF? Hát mi vagyok én, hitoktató?

- Anya, a JóIsten is fiú?

(- Igen! - kiabálja a háttérből az anyósom, mert neki jó, ő biztos az ilyen dolgokban.).

- Azt hiszem. A legtöbben úgy gondolják, de ez nem biztos. Lehet lány is. De mindegy is, nem ez a fontos.

Nem kérdezi meg, hogy mi a fontos, ennek nagyon örülök, mert ezen még gondolkodnom kell. Meg azon is, hogy ez így milyen, nekem egészen sokáig nagyon stabil világképem volt, a család az egy anya meg egy apa, esetleg néhány testvér. a JóIsten fiú, az iskolában feleltetnek és reggel felkel a nap. Aztán már derengett, hogy ez csak általában van így, de minden kivételt sajnáltam, az nagy szomorúságnak tűnt, hogy ha valakinek mondjuk elváltak a szülei. Aztán kikerültem Amerikába, ahol a gyerekek többségének háromféle testvére volt (vérszerinti, fél- és mostoha), volt cölibátus klub és bölcsöde a gimi mellett a lányok gyerekeinek, meg hát ugye volt hippi családom, négy felnőttel, nem igazán stabil felállásban, meg rekord mennyiségű kisegyház (tényleg Sweet Homeban volt a legtöbb egyház bejegyezve akkor/lakos!), homeschoolinggal... A kulturális sokk, az nem a megfelelő kifejezés az első két hónapomra, de szerintem pont a stabil háttér segített mindent helyrerakni...

Aztán most itt vagyok és nem tudok ilyen egyszerű kérdésekre válaszolni, pedig nagyon akarok, azt hiszem eljött az ideje, hogy valami (viszonylag?) koherens világképet összerakjak, egy ötéves világában nem lehet minden relatív.

Látjátok, én mindig is mondtam, hogy a gyerek a legjobb önfejlesztő tréning, a kérdéseik simán verik a legjobb pszichológuséit is...

Még nem volt kilenc óra, amikor én már megnéztem öt rész Bogyó és Babócát, megcsináltam háromféle reggelit, két kakaót, feltöltöttem egy kismedencét, lekentem és felöltöztettem két gyereket, kimostam három bugyit és felmostam a fürdőszobát...

Summer is on.

- Pöttöm, itt a vizipisztoly, tudod használni? - kérdezem.

- Sajnos, már mindent tud... - mondja Picur nagy sóhajjal....

Itthon teljes az egyetértés a gyerekek között a vacsorát illetően: mind a ketten palacsintát szeretnénk. A konfliktus forrása az, hogy az egyik magyar, a másik meg angol palacsintát szeretne enni.

Itt az ideje bevezetni a crepe fogalmát...