Lányok a Nagymamánál megőrzésen, ott alszanak pár napot, a mai naptól kezdődően. Kint játszanak a teraszon, amikor Pöttömnek elege lesz: "Megyünk haza!" - mondja. Mire Picur: "Hát hogy mennénk már haza? Nincs, aki vigyázzon ránk! Ki pelenkázna be? Nem megyünk mi sehova, mostt itt kényeztetnek a nagyiék.". "Jóóóóó!" - hangzik a lelkes válasz :-)
Azt tudjuk, hogy nekünk néha nem egyszerű Pöttömmel, de őszintén szólva azt gondolom, hogy néha neki sem egyszerű velünk élni. Főleg így nyáron, amikor már reggel hatkor csodálatos fények ragyogják be a gyerekszobát, énekelnek a madarak, az ablak előtt futkos a mókus... mi meg alszunk, mélyen begubózva az ágyunkba és nem osztjuk Pöttöm végtelen örömét amivel az új napnak neki indul. Óriási mosollyal az arcán trappog át hozzánk és végtelen kedves "Anya, dódeggelt! Ana! Anaaa! Teletlek, Ana!" próbál felébreszteni, miközben a dudujával és néhány alvóállatkájával felszerelkezve próbál felmászni az ágyunkra és bemászni a paplan alá egyszerre, úgy hogy közben meg is ölelget, ezért majdnem leesik, de nem baj, mert a hajamban pont meg tud kapaszkodni és már kacag is a helyzeten, a szoba megtelik energiával, miközben diszkréten nyitogatja a szemeimet és szólongat, hogy "Ana, Ana, Anaa!". És közben néz. De úgy néz, hogy már attól felébredek, teljes figyelmével felém fordul, eszméletlenül rám koncentrál, érzem az energia hullámokat és miután nagy nehezen kinyitom a szemem, a világ legboldogabb mosolyával fogad, "ANA!" kiált fel, azt hiszem, még soha senki sem örült ennyire nekem reggel hatkor. Egy percre elfelejtem, hogy álmos vagyok és visszamosolygok, de a pillanat már elszállt, Pöttöm a dudujával és alvósállatkáival felszerelkezve már mászik is át a fejemen és kiadja az utasítást, hogy "Dóra!" és közben kicsit leesik az ágyról, nyútja is a kezét, amit beütött puszira, majd indul kifelé, épp csak annyi időre megállva, hogy ellenőrizze, hogy követem-e. Ha nem, akkor nyomatékosan újra rámszól ("ANA!") és már mászik is vissza, duduval és alvóállattal, hogy újra belehajoljon az arcomba és szóljon, hogy "Ana, Dóra!", majd még lendületből induljon vissza, le az ágyról, ki a szobából, én meg megadom magam és megyek utána. Boldogan trappol át a nappaliba, felvázolva a napi programot, "Ana, Dóra, enni, én, Ana, szomjas vagyok, Ana télek inni! Ana! Nem ez, Ana, Dóra, Ana, télek inni, inni, Ana!", míg én próbálom felfogni, hogy hol vagyunk és mit is kell csinálnom és egyáltalán. Szerencsére ő ezalatt megtalálja a távirányítót, diszkréten a kezembe tuszkolja ("Dóra!" - mondja figyelmeztetőleg), elhelyezkedik a kanapén, összepakolja az állatait, széttúrja a takarót, félig alábújik, igazgatja, kimászik, felveszi az egyik játékát, elhelyezi maga mellett, visszamászik és várakozóan rám néz: "Inni!" mondja egy kedves mosollyal, míg én elindulok a konyhába biztosítva Pöttömöt arról, hogy hozok inni, csak előbb iszom egy kávét. Vagy kettőt. Elvégre még csak most indul ez a gyönyörű nap...
Sose értettem, amikor valaki a facebookon valmilyen érzelmet posztolt - az egyik leggyakoribb a "feeling blessed" vagyis amikor valaki nagyon boldognak, szerencsésnek (szó szerint áldottnak) érzi magát. Hát komolyan, mikor gondolja azt valaki, hogy egy ilyen személyes érzést meg kell osztania másokkal?
Hát most. Pont most. Amikor Maczkó mögöttem éppen a lányok csillám tetkóját készíti. Mondom, a CSILLÁM tetkót. Maczkó. A rózsaszín csillagokat és kék csillogó muffinokat.
Teljes odafigyeléssel. Gyönyörűre. Csillogóra.
Hivatalosan is: I am feeling blessed.
- Anya! Nekem mit csinál az apukám? Amikor dolgozik. Mit csinál? Orvos? Vagy mi? - elgondolkozik - Tibi apukája orvos, a másik meg fogorvos. ... De Apa nem orvos, szerintem.
- Anya? Élünk azután, hogy meghaltunk?
- Nem, ha meghalunk, akkor nem élünk.
- Nem úgy értem. Miután meghalunk, utána élünk újra?
- .... Nem tudom...
- Akkor megkérdezem Apát, ő biztos tudja.
- Ő biztos.
- Anyu, kitaláltam! Lesz az évzárónk, amin előadunk egy mesét. És jöhettek. És tudod mit? Szerintem most a nagypapák jöjjenek, jó?*
* mert anyák napján a nagymamák voltak jelen
Az email fiókomat telepakolták a bölcsis anyukák "mit és mennyiért vegyünk ajándékba a gondozónéniknek" témában. Nem bánom, tényleg a munkájukon messze túlmutatóan foglalkoznak a gyerekekkel, a Kicsi konkrétan rohan reggel a bölcsödébe és volt már olyan, hogy nem akart eljönni, szóval legyen, nem is igazán törődtem a vitával, megírtam, hogy csak szóljanak, hogy kinek és mennyi pénzt adjak.
Aztán amikor a hatvanadik levelet kaptam a témában, mégis beleolvastam a részletes vitába. Kiderült, hogy a kérdés a következő, idézem: "Kapjon-e a Hajni is valami kisebb ajándékot, hiszen annyit és olyan nagy szeretettel foglalkozik a gyerekeinkkel?"
Hmmm...
Hát, bocsánat a vulgáris fogalmazásért, de KI A FASZOM AZ A HAJNI?
Persze nem mertem a kérdést köremailben feltenni. Majd kiderítem, így nyolc hónap után. Vagy nem. Vagy megkérdezem a Kicsit, ő biztos tudja. Huh, néha felmerül bennem a kétség, hogy mennyire vagyok jó anya...
Ha még egy celeb/sikeres anyukát meghallok arról nyilatkozni, hogy a siker titka az, hogy megtanulták "okosan beosztani az idejüket", meg a gyerek igazán hatékonnyá és jól szervezetté tette őket, akkor sikítok. Sokáig és hangosan. Bakker, én már szuperhatékonyan osztom be a saját + a nagyszülők életét is, lassan ők kérnek bocsánatot, ha néha orvoshoz mennek (a ráérő nyugdíjasok, ugye). Komolyan, szerintem hat óra alatt, tíz értelmes oldalt írni, szimpla szóközzel, fontos témáról, az extra hatékony. Előtte, utána etetni/itatni/ringatni/lázat csillapítani néha már emberfeletti. Egy támogató férjjel, négy nagyszülővel, óvodával és bölcsödével együtt (kutya, nagyobb betegség, óriási anyagi gondok nélkül). Nem vagyok ezzel egyedül, a környezetemben szinte mindenki ezt csinálja, aki úgy döntött, hogy a karrier és az anyaság összeegyeztethető. Összeegyeztethető egyébként valóban, a titka a flow: csinálni kell, amit éppen kell, megállni nem igazán szabad, ébren van - orrot fújsz, alszik - táblázatot csinálsz, teletubbiest néz - blogot írsz és néha, hirtelen felindulásból felporszivózol. Non-stop, mókuskerékben. Néha megállsz, konstatálod, hogy a gyerekeid okosak és szépek, a férjednek még mindig szép a szeme, a barátaid támogatnak, a családod pedig szeret. Ezt a szép gondolatot vagy két percig is ízlelgeted, mielőtt századszorra is kirakod a dórás kirakót és kiszínezed Vendelt. Nincs is ezzel semmi gond.
Egészen addig, míg egy politikusnő felmegy az észosztó pódiumra és kijelenti, hogy "háromgyerekes anyaként" (egy pont oda), "vidéki nagyszülők" mellett (két pont oda), a" gyerekek egészséges fejlődését" szem előtt tartva (három) is örült, hogy visszamehetett dolgozni, hiszen OKOS SZERVEZÉSSEL mindenre jut idő. Na, ne már!
Nem kell több nő a politikába.
de tényleg pont így, mintha Pöttömöt látnám:
persze, aki olvassa az Indexet, annak semmi újat nem mondtam, bocs
A gyereknevelésről alkotott gondolataim jelenleg nem minősülnek politikailag korrektnek.
(Így azokat megtartom magamnak. Bocs.)
Ma teljesen önszántamból beraktam a gyereknek a Teletubbies-t, hogy nyerjek 40 egész nyugodt percet.
Hát, így vagyunk.
Pöttöm már két éjszakája nem alszik, igen beteg, vírusos torokgyulladás, ilyen még nem volt, a doktor néni egyébként rögtön két igazolást is írt, hátha Picur is elkapja... na, szóval szarul van, éjszaka dobálta magát, 20 percenként nyüsszögött, így én írtam két sort, ringattam tizenöt percet, írtam három sort, vittem inni üzemmódban működtem. Úgy fél négy felé hajnalban egyszer csak hallom, hogy izeg-mozog, megint megébredt, de nem engem hív, a tesóját szólongatja, gondoltam álmodik, Picur meg úgyis jól alszik, hát egyszer élünk, befejezem az adott szakaszt és csak utána nézek be hozzá. Így is tettem. És mit találtam? Szépen áthurcolkodott a nővére ágyába, aki fel is ébredt erre és meglepődve érdeklődte tőlem, hogy "Pöttöm mit keres itt?",. majd gyorsan hozzátette, hogy "Ha itt jobban érzi magát, maradhat." De nem maradt, mindenki bekerült a saját ágyába és fél ötkör már aludtunk is, egészen fél hétig.
Jó volt, szép emlékek fűznek ehhez a két órához...
Ma viszonylag sokat autóztunk, ez mindig érdekes, sokat beszélgetünk közben. Például a huzatról:
- Anyu, lehúzom egy kicsit az ablakot, jó? - mondja Picur és már tekeri is.
- Jó - egyezem bele megadóan - de ne nagyon, azért még nincs meleg.
Csak egy kicsit húzza le, de a Kicsi ezt is kiszúrja: - Én is, én is! - és már teker - Anya, nézd! Nézd! Nézd!
- Lányok, ez így nem jó, bejön a huzat!
- Pöttöm!! Azonnal húzd fel! Jön a huzat! Anya, én félek, mikor jön a huzat?
- Nem kell félni, a huzat az csak egy erős szél, amikor így mind a ketten lehúzzátok az ablakot, akkor átsüvít a szél a kocsin, ha felrakjátok a kezeteket a szél útjába, érzitek.
Engedelmesen felrakják a kezüket, nem éreznek semmit, kapálóznak, keresik a huzatot.
- Anya, a huzat az a szél? És bejön? És akkor tele lesz a kocsi felhővel? És akkor olyan köd lesz, hogy nem látunk?
- Nem kicsim, a felhő magasabban van, az nem jön be, csak a szél, a levegő fúj át a kocsin.
(Pöttöm hátulról: - Fúúúúúú! - fúj.)
- De Anya, akkor jó levegő lesz a kocsiban. Anya, az jó!
- Nem jó, mert megfájdul a fülünk tőle.
- Miért a szélben bacik vannak?
(Pöttöm hátulról: - Jaj, baci, jaj, jaj, jaj!)
- Nem egészen.
- Akkor ezt most nem értem, Anya magyarázd el a huzatot! Azt mondtad, hogy a fülünk a baciktól fáj.
(A Kicsi pantomimezi, hogy fáj a füle.)
- Igen, a fülünk a baciktól és a huzattól is fájhat. Ha megfázunk, mert nagyon süvít a szél a kocsiban, akkor fájni fog a fülünk, ha meg bemászik egy baci és rosszalkodik a fülünkbe, akkor begyullad és akkor is fáj.
- Anya, akkor én értem! A huzattól fülfájásunk lesz, a baciktól meg fülgyulladásunk.
- Igen, pontosan így van.
- Anya, most milyen év van?
- Mármint, hogy milyen évszak? Tavasz.
- Jó, de milyen év?
- Milyen év? Nem értem, mit kérdezel.
- Hát, hogy milyen év van.
- 2015 van és tavasz.... március .... meg kedd.
- Ez mind ma van? Anya, ez egy sűrű nap!
- Anya, nekem nagyon tetszett, amikor tavaly az Operában voltunk (az ovival, a szerk.).
- Biztos jó lehetett.
- Aannyira szééép volt! Anya, annyira szép volt, hogy én majdnem elaludtam!
- Anya, én rollert szeretnék a születésnapomra!
- Én is, én is, én is! Rolllert!
- Jó, de az nagy ajándék, kaphatsz majd egy rollert, de gondoljuk át, mert akkor tőlünk mást nem kapsz.
- Rollert ÉN! ÉN! Picur nem! Én!
- Pöttöm, Te kicsi vagy!
- Neeem, Picur neeem!! Én rollert! Gyorsan! - és mutatja, hogy fog rollerezni.
- Anya, én is gyorsan fogok menni. Nem kell majd tanítanod, mert nagyon sokáig néztem, hogyan rollereznek a többi gyerekek, már én is fogom tudni. Pöttöm még nem tudja.
- Tudom! Én!
- Pöttöm, majd születésnapodra Te is kaphatsz rollert. De előbb Picur születésnapja lesz és ő kap rollert, ha azt szeretne.
- Igen, Anya. És ha nem veszitek meg a hercegnős ruhát nekem, amit a Jézuska nem hozott, az sem baj, ha kapok rollert. De ha nem, akkor muszáj hercegnős ruhát kapnom. Azt sem fogom bánni. Csak akkor majd sokat emlegetem továbbra is a rollert.... Pöttöm meg kapjon biciklit, jó?
- Fúj.
- Anya, ha a születésnapomra kapok rollert, nem fogok nyáron a Balatonon rollerezni. De nem baj.
- De fogsz, a nyár elején van a születésnapod, akkor megkaphatod és utána még sokáig rollerezel a Balatonon majd.
(- Roller, én! Én!)
- Miért? Mert a nyár a leghosszabb? Hogy az emberek örüljenek, mert szeretik a nyarat?
- Igen.
....
- Anya, szerintem a legboldogabb emberek a Balatonon laknak! - majd egy kis gondolkozás után hozzáteszi, hogy - de azért a legszebb évszak a Karácsony!
NemGarfield van ma reggel, ez a hétfő jól indul, ugyanis most, röpke másfél év után rájöttem, hogy hova töltik fel a kedves ovistársak az óvó nénik által készített képeket. És megnéztem őket és meg kell állapítanom, hogy TÖK JÓ FEJ ÓVÓ NÉNIEI
NK VANNAK! Képzeljétek, minden bulin és minden eseményen fotóznak, sok képet csinálnak, jó képeket csinálnak és figyelnek arra, hogy minden gyerek rajta legyen! A múlt félévi Opera látogatásnál például minden párt végigfotóztak a buszban, aztán volt csoportkép az Opera karácsonyfája előtt, aztán szépen lefotóztak mindenkit a székében. Farsangról vannak egyéni képek, mint az itt látható, meg vannak páros képek a táncversenyről, meg csoportosak, meg egyéni asztalon éneklős képek... Fotóznak néha csak simán az udvaron is, meg amikor kirándulni mennek, jaj nagyon jó!
A legjobb, hogy látom, hogy tényleg jó neki ott, az óvodában, tök sok élmény éri, odafigyelés van, meg vidámság. Sajnos, több képet nem nagyon mutatok itt, mert kérik, hogy ne hozzuk nyilvánosságra azokat, amin nagyon látszanak más gyerekek is.
És persze rögtön beindul bennem az aggodalom, hogy mi lesz Pöttömmel, mert KedvencÓvóNénink nyugdíjba megy PIcurék után, van egy alsós kisunokája, aki állítólag már nagyon várja (hát még a szülei, gondolom). Másik óvó néni meg szülni akar, és hát elvileg az óvoda szellemisége is elég lehet, de praktikusan csupa rosszat hallok a jövő évi nagycsoportról. Jaj.
Mindig, amikor a lányok egymással kiabálnak, vagy veszekednek, vagy megpróbálják kirúgni a másikat az ölemből, megpróbálom felidézni a következő pillanatokat:
- A legutóbbi Kolompos koncertet, amikor szépen együtt előrementek a szőnyegre a többi gyerek közé és leültek egymás mellé, de Pöttöm bizonytalan volt és inkább elindult minket megkeresni és Picur ezt csak akkor vette észre, amikor Pöttöm már eltűnt melőle és azonnal keresni kezdte, felállt, körbejárt, szólongatta, nagyon megörült, amikor szóltunk, hogy velünk van, visszajött érte, újra visszakísérte, fél szeme mindig rajta volt, magával vitte a színpadra is, utána meg lekísérte, szépen leültette maga mellé és egyáltalán nagyon vigyázott rá. Pedig senki se kérte rá, sőt, kifejezetten kerüljük ezt a felelősség-átadást, elvégre bulizzon csak nyugodtan, ne a tesójára figyeljen. De figyel, mert a tesója és felelősnek érzi magát, mert mégiscsak ő a nagyobb.
- Pöttömöt, amikor kétségbeesve jön ki utánam a konyhába és mutatja, hogy fáj a feje, de mondja, hogy nem az övé, hanem Picuré, mert jaj, elesett és siessek és én sietek, de addigra ő már ott van, ölelgeti a nővérét és próbál a fejére puszit adni, ami nem kicsit bonyolult feladat, tekintve, hogy Picur sokkal magasabb, de ő annyira akarja, hogy egy perc múlva már a nővére is röhög az igyekezetén és már nem fáj neki semmi.
- Picurt, amikor az ugrálóvár legtetejére mászik a húga után, aki felmászott, de nem mer lejönni (önmagában is történelmi pillanat, jegyezzük meg nagyon), és kitalálja, hogy ha Pöttöm fél lecsúszni, akkor másszanak le úgy, ahogy felmentek és minden szinten előre megy, magyarázza, hogy hogyan kell lejönni és próbálja tartani az óvatosan ereszkedő Pöttöm popsiját, támaszt mondjuk nem nyújt, de bátorságot igen.
- Pöttömöt, amikor reggel kedvesen ébreszgeti Picurt, majd nagyon megörül, amikor a nővére kinyitja a szemét és gyorsan bemászik mellé az ágyba, beverekszi magát a takaró alá, majd kiverekszi magát, átmegy a kutyájáért és a dudujáért, majd visszamegy, lehúzza a nővéréről a paplant, diszkréten arrébb rugdossa, elhelyezkedik belül és angyali mosollyal azt mondja: "Szia! Dódeggelt!" és odadugja Picurhoz az orrát ilyen, nagyon kedvesen.
- a mai délutánt, amikor Picur rájött, hogy Pöttöm nincs itthon, hanem Vácon van és ott alszik.. "Egyedül? Anya, Pöttöm egyedül alszik? De akkor félni fog, ha nem alszom mellette! Anya, az nem szabályos! Mi együtt alszunk mindig, érted, Anya? Én sem alszom egyedül! Soha nem is bírok már sohase! Még én is félek egyedül! Anya!" Végül mondjuk beleegyezett, hogy "na, jó, akkor szomorúan pihenek egy kicsit". (FYI: és aludt másfél órát).
Ezekért megéri. Megéri naponta ötvenötször szétválasztani őket, megvigasztalni őket, nézni, ahogy ölik egymást, hallgatni, ahogy visítoznak egymással, inkább visszafordulni a gyerekszoba ajtajából a vita hallatára és egyáltalán féltékeny felügyelet mellett osztani a szeretetet, nehogy valamelyiknek több jusson. Mert úgy tűnik, hogy a végén mégis mindenkinek jut elég.
avagy egy kis betekintő a tini-korszakba, ma reggel 10 óra magasságában, a kocsiban, egy nagyobb vita után, hisztis gyerekkel és nagyon morcos anyával:
- Anya, túl sokat kiabálsz!
- Te meg túl kritikus vagy.
... (hosszú csend)...
- Anya, mikor érünk már oda?
-...
- Anya, ez nem kritika, de ha ilyen lassan vezetsz, akkor tuti nem fogunk odaérni időben!
avagy anyja lánya....
Este van, nekem lemerültek az elemeim, Maczkó mesél, én elvonulok a fürdőszobába berakni a mosást avagy egyedül lenni, de Pöttöm utánam jön és segít bepakolni. Utána terelgetem ki a fürdőszobából, mondom, hogy menjen mesét hallgatni, ő tiltakozik, bent akar maradni, türelmem nem sok, így rövidre zárom a kérdést, kimegyek a fürdőből és lekapcsolom a villanyt.
- ANYUUUUU! - kiabál feháborodottan, majd hallom, hogy matat és... MEGJELENIK A NAPPALIBAN A FELLÉPŐKÉJÉVEL, ODAMEGY A VILLANYKAPCSOLÓHOZ ÉS LEKAPCSOLJA RÁM A VILLANYT!!!!
Se köpni, se nyelni nem tudok, csak halkan motyogom, hogy "Azanyádúristenit!"...
Fecske Csaba: Félreértés
és akkor azt mondta ő
hogy azt mondtam én
de megmondtam én
hogy ő mondta csak
és visszaütöttem
és ő is visszaütött
erre ő azt mondta
hogy azt hitte
hogy azt mondtam
mert azt mondták
de már késő volt
most már micsináljunk
avval a sok pofonttal
meg nyaklevessel
Büszke vagyok az ízlésére :-)
- Anya, nagyon fáj a torkod?
- Igen, Kicsim.
- Szerintem akkor igyál egy teát. Főzzél egy finom meleg teát, tegyél bele mézet és idd meg és akkor holnap már tudsz mesélni, jó?
- Jó, megfogadom a tanácsot, így lesz.
- Nagyon beteg vagy?
- Annyira nem, csak rosszul érzem magam.
- Akkor miért dolgozol?
- Nem dolgozom, most itthon maradok.
- De ma dolgoztál, ki vagy festve!
- Igen, ma igen, de elmentem a doktor nénihez, aki azt mondta, hogy ne menjek dolgozni.
- Akkor maradj itthon, reggel majd nézem, hogy biztosan ne fesd ki magad.
Logikus, egy igazi nő smink nélkül még azt ucára sem lép ki, nem?
Kb. egy hete mysterious kiírás jelent meg az óvodai öltözőnk falán: "Kedves Szülők! Kérem, minden gyerek hozzon be egy fél literes tejes dobozt, tiszta kimosott állapotban. Az óvó nénik.". Láttam, el is olvastam és mivel éppen aznap nem rohantam dolgozni, hanem az egyetem előtt még hazamentem összerakni a cuccaimat, egy lendülettel már a kért fél literes tejfölös dobozt és naptárt (ez egy másik kiírás tárgya volt) is bevittem az óvodába. Az óvó nénink egy kicsit furcsálló arckifejezéssel, de átvette a szajrét, megköszönte, én meg úgy éreztem, hogy végre valamit időben teljesítettem. Aha...
Az elkövetkező napokban mindig valahogy zavart a felirat, olyan Miss Marple-s, "valami nem stimmel ebben a történetben" érzéssel néztem rá néhányszor, de mivel a fejem tele volt náthával egyéb feladatokkal, ennek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. Aztán meg lebetegedtem, így a család más tagjai öltöztették a kiírás árnyékában a gyerekemet, rám már nem hatottak a szuggeszív, tudatalatti üzenetek. A család más tagjainak meg megvan az a csodálatos tulajdonsága, hogy kiválóan ignorálják a különböző kiírásokat: Maczkó azért, mert reggel sose olvasunk feliratot, egyrészt rohanunk, másrészt felesleges, az információ úgyis megváltozik délutánig, meg általában a délután érkező személy döntés- és cselekvőképes, meg egyébként is elég nagy feladat reggel két lányt megfelelő öltözetben és hajviseletben, időre bejutattni a megfelelő csoportszobába, nemhogy még az ember tejtermékes dobozokkal is idegesítse magát. Nagypapa meg azért, mert teljesen a gyerekre hagyatkozik ("Na, gyere és vedd fel, amit anya mondott, hogy vegyél fel!"), ő kivülállóként figyeli az eseményeket és a legjobban azt várja, hogy odaadhassa a zsebéből meglepetést az unokáinak (ennek egyébként külön koreográfiája van, hogy hogyan és mikor varázsolódik elő a - tadaaam! meglepetés! - csoki a nagypapa zsebéből), nincs az az üzenet, ami elérné az ingerküszöbüket. Szerencsére van egy Mamánk is, aki viszont lelkiismeretesen elolvassa a feliratokat, megnézi a mintát (ugyanis az óvó nénik időközben kiraktak egy prototípust, ennek később jelentősége lesz), sőt (!) ha tudja, meg is oldja a kiadott feladatokat, így aztán óvoda után el is sétált a gyerekekkel a közértbe és vett egy három decis kefírt. Emlékszem, hogy amikor hazaértem, akkor lelkiismeretesen el is mesélte, hogy elolvasta a kiírást a fél literes tejről, meg hogy volt a közértben, meg hogy valami nem volt, de most a hűtőben van a kefíres doboz. Nem tudom pontosan felidézni, akkor már tényleg nagyon beteg voltam, meg másnap farsang is volt és én nem készültem előre és kiderült, hogy a gyereknek ágyneműje sincs bent az óvodában, a másik meg összesározta az overallját, amit ki kell mosni és másnapra visszavinni, mert minden nap mennek ki a kertbe.. szóval igyekeztem a fennmaradó problémákra koncentrálni, a jelmezt pár próbálkozás után összeraktam, az overállt kimostam és nem felejtettem el a szárítóra felrakni (amit nem felejtettem el bekapcsolni előtte), a farsangi kekszet kikészítettem az asztalra, az ágyneműt meg a vasalódeszkára. Végül pedig szóltam a hazaérkező Maczkónak, hogy igya meg a kefírt, mert holnapra kell a fél literes tejesdoboz a gyereknek.
És még mindig nem láttam a lényeget...
Maczkó bezzeg rögtön észlelte az ellentmondást és miután teljesítette a feladatot (mert egy aranyember) megérdeklődte, hogy miért is kellett pontosan HÁROM DECI KEFÍRT meginnia egy dobozból, ha FÉL LITERES TEJESDOBOZRA van szükség az óvodában????
Ööööö... valami tényleg nem stimmel, ezt már én is éreztem, de sajnos nem volt annyi szabad agykapacitásom, hogy rendet vágjak a kérdésben, ezért hárítottam, hogy "hívd fel anyukád, ő látta ma, hogy mi volt kiírva és ő vette a kefírt!". Maczkó ekkor már enyhén feszültem felhívta anyukáját, aki (feltételezem) elmondta neki, hogy valóban fél literes tejes doboz kell, de mivel az nem volt, hát vett egy három decis kefírest, mert az nagyon hasonlít, és talán ez is jó lesz madáretetőnek (mert ő már azt is tudta, hogy annak kell), majd itthon minderre felhívta a figyelmem (ezt tudom, tényleg sok minden ilyesmiről beszélt), ne izguljunk, jó lesz a kefíres. Maczkó azért mégiscsak ideges lett*, mert az Ő lánya ne vigyen már mást mint ami kell, nehogy már csak neki legyen kisebb doboza, mert mi lesz, ha abba nem lehet olyan jól vágni és egyáltalán sose lehet tudni, hogy miért olyat kértek, amilyet, így éjnek évadján elindult fél literes tejes dobozt keresni a környéken nyitva tartó boltokban. Nem talált.
Reggel már készültünk válság stábot alkotni, amikor a gyerek kibökte, hogy nem ám mára kell a doboz, mert farsang van, hanem holnapra, szóval van 24 óránk a feladat teljesítésére. Megkönnyebbültünk és elindultunk doboz nélkül, farsangi jelmezzel, ágyneművel az óvodába, overallal a bölcsödébe (a gyerkeket se felejtettük otthon, nincs karácsony). Mert alapvetően mégiscsak jó szülők vagyunk.
Mint ahogy a többi, másodikerületisokdiplomásjólfésült szülő is biztos, hogy az. És szerintem is az óvó néni lőtt túl a célon, amikor a farsangi öltözködés közepette kilépett az öltözőbe és nyomatékosan felhívta a jelenlevő szülők figyelmét arra, hogy mintahogyeztmáregyhetekiírta" (!!!!) FÉL LITERES TEJES DOBOZRA van szükségük HOLNAP és ő megérti, hogy ez egy komplex probléma és a többségünk még sose látottt ilyet, hogy azt se tudtuk, hogy ilyen létezik, sőt tejet sem ittunk soha, de éppen ezért pár napja egy mintát is kihelyezett, hogy vizuális segítséget nyújtson a vásárláshoz, sőt mára azt is kiderítette, hogy a terméket a sarki Sparban lehet beszerezni, szóval vagy visz a gyerek ilyen dobozt vagy nem csinál holnap madáretetőt. Pont. Enyhén hitetlenkedő fejrázással kísérve.**
Mindannynian behúztunk a fülünket, nem mertünk szólni (mégiscsak ő az óvó néni!), de fél szemmel láttam, hogy egy anyuka óvatosan visszacsúsztat egy kefires dobozt a táskájába, egy apuka meg gondosan lefényképezi a mobiljával a mintapéldányt... Én már nem mertem kockáztatni, óvoda után egyenesen a Sparba mentem, megtaláltam és megvettem a DOBOZT, sőt kettőt is vettem, hátha szüksége lesz rá egy másik, szövegértési nehéségekkel küzdő szülőkkel rendelkező ovisnak (mert ilyen fejlett a szociális érzékem).
Mission accomplished.***
*pedig azt nem is tudta, hogy én már vittem fél literes teljfölöst dobozt, ami mégcsak távolról és hunyorítva sem hasonlít a tejes/kefíres dobozokra...
**A vicc kedvéért képzeljük el, hogy milyen blogbejegyzést írna erről a problémáról az óvó néni maga...
***Csak holnap ne felejtsük itthon a dobozokat.
Picur már egészséges, még pecsétes igazolása is van erről, így úgy gondoltuk, hogy ő ma már óvodában kezdi a hetet. Pöttöm pedig szerdán csatlakozik, mármint akkor megy bölcsödébe.
Aztán persze szülő tervez, gyerek végez...
Reggel nyolckor ugyanis Picur kifejtette, hogy :"Anyu, én ANNYIRA szeretem Pöttömöt, hogy nem mehetek el nélküle óvodába, mert szomorú lenne és én is, mert nekem az a kedvencem, amikor először Pöttömért mész a bölcsödébe és utána értem az óvodába és ma egyedül jönnél és akkor szomorú lennék." Így itthon maradt.
Pöttöm kevésbé cizelláltan, de ugyanilyen meggyőzően jelezte egyet nem értését, amikor délután háromtól ötig szünet nélkül hányt, majd belázasodott, majd elegánsan összefosta magát (+az apját és a szőnyeget).
Hát, így maradtunk mindannyian itthon egy újabb pizsamás napra (immár a harmadik egymást követő héten).
Kérlek, menj el és vegyél Te cipőt Picurnak, Picurral.
Köszönöm.
Kifejtsem?
Nem tudom. Nincsenek racionális érveim, jól körülírható érzelmeim, meghatározó emlékeim, negatív benyomásaim. Egyszerűen csak nem szeretnék elmenni cipőt venni. Mert nem. Mert mondjuk azért, mert az óvoda után már késő van és csúcsforgalom és mert sose tudom, hogy jó-e a cipő és hogy kihasználható-e, drága-e vagy sem és nem szeretek fél pár cipővel gyereket kergetni a boltban és hallgatni a nyavalygást, hogy neki mi tetszik, meg nekem mindig Pöttömmel együtt kell mennem és az már gáz, mert akkor neki is kell venni, pedig neki nem is kell venni. és... és ... és...
És tudjátok mit? Baromira soha nem kell senkinek sem megindokolni, hogy miért én viszem úszni/balettra/zsúrra/vérvételre/játékboltba/ovis körversenyre a gyereket, hát most akkor azt se kell megindokolnom, hogy miért NEM én viszem cipőt venni. Mondjuk azért, mert pont akkor, amikor mennénk, dolgoznom kell. Ez az adu ász, nem?
Kiegészítés 1.: Ez a poszt kicsit sem és egyáltalán nem Maczkóról szól. Ő vitte/viszi a gyerekeket óvodába, orvoshoz, balettra, ovis ünnepségre, úszni, bárhova, ahova kell. Munkaidő alatt is akár, ha úgy hozza a szükség. Szóval ez poszt nem Maczkóról szól, hanem a világ rendjéről, basszus.
