Mindig, amikor a lányok egymással kiabálnak, vagy veszekednek, vagy megpróbálják kirúgni a másikat az ölemből, megpróbálom felidézni a következő pillanatokat:
- A legutóbbi Kolompos koncertet, amikor szépen együtt előrementek a szőnyegre a többi gyerek közé és leültek egymás mellé, de Pöttöm bizonytalan volt és inkább elindult minket megkeresni és Picur ezt csak akkor vette észre, amikor Pöttöm már eltűnt melőle és azonnal keresni kezdte, felállt, körbejárt, szólongatta, nagyon megörült, amikor szóltunk, hogy velünk van, visszajött érte, újra visszakísérte, fél szeme mindig rajta volt, magával vitte a színpadra is, utána meg lekísérte, szépen leültette maga mellé és egyáltalán nagyon vigyázott rá. Pedig senki se kérte rá, sőt, kifejezetten kerüljük ezt a felelősség-átadást, elvégre bulizzon csak nyugodtan, ne a tesójára figyeljen. De figyel, mert a tesója és felelősnek érzi magát, mert mégiscsak ő a nagyobb.
- Pöttömöt, amikor kétségbeesve jön ki utánam a konyhába és mutatja, hogy fáj a feje, de mondja, hogy nem az övé, hanem Picuré, mert jaj, elesett és siessek és én sietek, de addigra ő már ott van, ölelgeti a nővérét és próbál a fejére puszit adni, ami nem kicsit bonyolult feladat, tekintve, hogy Picur sokkal magasabb, de ő annyira akarja, hogy egy perc múlva már a nővére is röhög az igyekezetén és már nem fáj neki semmi.
- Picurt, amikor az ugrálóvár legtetejére mászik a húga után, aki felmászott, de nem mer lejönni (önmagában is történelmi pillanat, jegyezzük meg nagyon), és kitalálja, hogy ha Pöttöm fél lecsúszni, akkor másszanak le úgy, ahogy felmentek és minden szinten előre megy, magyarázza, hogy hogyan kell lejönni és próbálja tartani az óvatosan ereszkedő Pöttöm popsiját, támaszt mondjuk nem nyújt, de bátorságot igen.
- Pöttömöt, amikor reggel kedvesen ébreszgeti Picurt, majd nagyon megörül, amikor a nővére kinyitja a szemét és gyorsan bemászik mellé az ágyba, beverekszi magát a takaró alá, majd kiverekszi magát, átmegy a kutyájáért és a dudujáért, majd visszamegy, lehúzza a nővéréről a paplant, diszkréten arrébb rugdossa, elhelyezkedik belül és angyali mosollyal azt mondja: "Szia! Dódeggelt!" és odadugja Picurhoz az orrát ilyen, nagyon kedvesen.
- a mai délutánt, amikor Picur rájött, hogy Pöttöm nincs itthon, hanem Vácon van és ott alszik.. "Egyedül? Anya, Pöttöm egyedül alszik? De akkor félni fog, ha nem alszom mellette! Anya, az nem szabályos! Mi együtt alszunk mindig, érted, Anya? Én sem alszom egyedül! Soha nem is bírok már sohase! Még én is félek egyedül! Anya!" Végül mondjuk beleegyezett, hogy "na, jó, akkor szomorúan pihenek egy kicsit". (FYI: és aludt másfél órát).
Ezekért megéri. Megéri naponta ötvenötször szétválasztani őket, megvigasztalni őket, nézni, ahogy ölik egymást, hallgatni, ahogy visítoznak egymással, inkább visszafordulni a gyerekszoba ajtajából a vita hallatára és egyáltalán féltékeny felügyelet mellett osztani a szeretetet, nehogy valamelyiknek több jusson. Mert úgy tűnik, hogy a végén mégis mindenkinek jut elég.
