Nem mintha lenne már nagy gyerekem, de mégis kezdem kapisgálni, hogy még egy hülye mondás, ami igaz. Nem, most sem fogom elmesélni a hidegzuhanyt (éppen elég volt a gyerekkel átbeszélni százmilliószor), az rossz volt, de legalább tudtam, hogy mit csinálok és miért. Ez egyébként szinte mindig igaz volt, visszanézve a világegyetem viszonylag világos szabályaival volt dolgunk eddig, úgymint "a kistesómat/nagytesómat nem fojtom meg", "a kutya farkát nem rángatom", "a mosószer nem megfelelő vacsora", "ételt nem dobálunk az etetőszékből", "Herendi porcelánt nem (sem?) vágunk földhöz teljes erőből" és társai... Az eszközök terén már voltak kétségeim, de szerintem Maczkóval egész jól menedzseltük a lányokat, viszonylag civilizáltaknak és abszolút kiegyensúlyozottnak tűnnek.
Akkor mi a gond? Hát, ami ezután jön. Mert ugye tudjuk, hogy kortárs hitvallás szerint az igazán jó szülő úgy szereti a gyerekét ahogy van (nem csak Bridget Jonesnak van erre igénye, ugyanis), a feladata, hogy megismerje a kis jövevényt és ne megváltoztatni akarja, csak segítse szárnyai bontogatását. Szép mi? Az old school nevelés sokkal poroszosabb, ott a cél nagyjából az, hogy beilleszekdjen a gyerek a társadalomba, szót fogadjon, csendben legyen, szorgalmas legyen, jól tanuljon, okosan válasszon és szépen kiszámíthatóan éljen. Végül is így is lehet. A valóság pedig nagyjából az (legalábbis errefelé), hogy toljuk a gyereket ezerrel, hogy sikeres legyen, bármi is legyen az, de az biztos, hogy ehhez szemfülesnek, merésznek, talpraesettnek, kicsit törtetőnek, egyáltalán nem izgulósnak és mindenképpen extrovertáltnak kell lennie.
Szóval ebben a mátrixban kellene elhelyezni a magunkat és a gyerekeket, "nehezítve" azzal, hogy mind a ketten tök jó nevelést kaptunk (amit persze kritizálunk néha, de nincsenek illúzióim, ezt mi is megkapjuk majd, bármit is csinálunk), méghozzá poroszos iskolában, régivágású szülőktől, akik a szigorúság mellett a maximális bizalmat is megszavazták nekünk. A saját tapasztalaink mellett meg ugye ott van maga a gyerek is, ami jelenleg a legnagyobb fejtörést okozza nekem. Mert annyira más mint én.
Hiszen ismeritek Picurt, okos, kedves, empatikus, manipulatív, szép, bájos, hízelgős, hisztis tündérlány, aki egy kicsit mindig a föld felett jár. Nem is a föld felett, inkább csak úgy kint meg fent, minden helyzetben megfigyel mindent, feloldódik a hangulatban, figyeli a többieket, rácsodálkozik a színekre és illatokra, figyeli fákat meg a madarakat... csak mondjuk az óvó nénit nem. Anyák napi ünnepségen vagyunk, a gyerekek együtt adnak elő mindent, de van egy kis táncos rész, ahol körben állnak és két-három pár a körben táncol. Egy dal alatt többször cserélnek. Picurról tudom, hogy szeretne bent táncolni, lámpaláza nincs, bármikor szívesen szerepel sok ember előtt is. Mégse kerül be a körbe, egyszer sem. Ugyanis az óvó néni is a körben áll, onnan figyeli a gyerekeket, szépen kihúzza azt, akinek lejár a táncos ideje és szemmel int a következőknek, hogy menjenek. Az én lányom meg egyszer sem néz rá, óvó néninek esélye sincs, hogy jelezzen neki, hogy mehet, hát másnak int, én is ezt csinálnám. Picur nem szól semmit, napokkal később derül ki, hogy "látod Anya, én is tudok úgy táncolni és szeretek is", nézem, elámulok, megpuszilgatom. Kolompos koncerten vagyunk, napok, sőt hetek óta készül rá, hogy ő is a színpadra megy majd, mert kiválasztják, mert falubeli lány lesz. Megy a zene, zajlik a mese, Picur ámul és bámul, minden sejtjével a huszárokkal együtt él, kérdezik, hogy ki akar falubeli lány lenni és... és nem jelentkezik. Meg sem hallotta a kérdést, mert éppen mondjuk a lányok szalagját nézi, milyen szépen repül. Máskor mellette vagyok, szólok, hogy ha akar menni, most kell jelentkezni (kifejezetten igyekszem nem "nyomni", ne miattam menjen, csak ha tényleg akar), jelentkezik is és élvezi a szereplést nagyon, napokig meséli. De ha nincs mellette egy horgony, aki két lábbal a földön van, akkor folynak a percek a keze közül, az óvodában képes fél óráig bámulni, ahogy a többiek felöltöznek, miközben ő nem öltözik és lemarad és utolsónak készül el/eszi meg az ebédet/veszi fel a cipőjét, pedig mindebben ügyes, nagyon is, és bár tényleg nem gyors, ügyetlennek nem ügyetlen.
Ilyenkor mit csinálsz? Az elfogadva szeretés az szép LENNE, de az az igazság, hogy ha még elméletben egyet is értenék azzal, hogy meglássam az értékeit - például azt a képességét, hogy mindenben észreveszi a szépséget, amihez biztosan kell ez az elmélyült átlényegülés - a gyakorlatban nem lennék túl hiteles, ugyanis én két perc alatt kapok idegrohamot azon, hogy ha 1. akar valamit, 2. lehetősége nyílik rá, 3. de nem tesz érte, mert éppen másra figyel, 4. ettől később szomorú. A hagyományos enyhe nyomás "Jelentkezz szépen fiam, úgy-úgy, menjél és csináld a feladatot" is elég távol áll tőlem, ne megfelelni próbáljon, csak próbálja meg megvalósítani azt, amit ő maga szeretne. Azt pedig már nem is kommentálom, amit tényleg sokat látok az óvodában, a koncerteken és a nyuszi-simogatásokon is, hogy "menjél, menjél, előre, ott jelentkezz, magasra a kezed, mosolygj, kiabálj be nyugodtan, nem baj, ha ráléptél öt másik kislányra, menj fel a színpadra, akár választottak, akár nem, lekergetni már csak nem fognak, hiszen ők is messziről látják, hogy Te vagy a legszebb és legtehetségesebb gyerek az egész teremben".
Marad a helyzetgyakorlat (sok olyan helyzetbe rakni a gyereket, ahol tanulhatja, hogyan lehet megvalósítani valamit), a helyzetértékelés (tudjátok, olyan kérdezve-rávezetős módon: "és szerinted miért nem Téged választottak?") és a remény, hogy ha néha mégis leugatom szegény gyerek, attól még tudja, hogy én úgy szeretem, ahogy van.
