Mackó levelei, Nyuszi álmos és Malacbújócska. Eddig is imádtam Julia Donaldson könyveit, de most már nemcsak szeretem, de hálás is vagyok neki, ugyanis sikerült megszelidítenie Pöttömöt és bevonni az olvasás bűvkörébe. Ez nem egyszerű feladat, ő egy cselekvő jellem, mindig azt várja, hogy mit csinálunk, hova megyünk, mikor kúszhat-mászhat, nem egy megfigyelő típus. Ennek megfelelően eddig a könyvekkel nem igazán tudott mit kezdeni, csak az ujjbábos változatokat lehetett neki olvasni, azt is csak eszeveszett bábozás közepette, több síkon értelmezve a történetet: a mese egyik síkján volt a sztori, a másik síkján pedig a főhős próbált elmenekülni Pöttöm harapása elől... Aztán egy nap megvilágosodtam: hiszen nekünk vannak cselekvős könyveink! És elővettem a Tölgyerdő meséi sorozatot, amiben minden oldalon ablakot lehet nyitogatni. Pöttöm az első perctől el volt bűvölve, imádta az ötletet, lelkesen nyitogatott, lapozott és nyitogatott. Kezdetben ÉN nem voltam annyira lelkes, ugyanis láttam, hogy csak a nyitás öröméért veszi elő a könyvet, a tartalom - a történet vagy az ajót mögötti kép - nem érdekli. Aztán kiderült, hogy ez nem igaz, egy hét se telt el és már nem nyitogat l'art pour l'art, várja hozzá a mesét, megfigyeli a feltáruló képet és megbecsüli magát a könyvet is. Pont tegnap reggel például megkaparintotta az egyik kötetet, felmászott Picur ágyára* és szépen elkezdte lapozgatni és nézegetni a könyvet. Szépen. Óvatosan. Finoman. Alig hittem a szememnek! Na jó, megpróbálta megrágni is, de ezt Picur is csinálta, ebben semmi rosszaság nincs, mert egyrészt ebben az életkorban az ízlelés még ugyanolyan fontos információt hordoz mint a tapintás, a szaglás és a látás, másrészt meg jön a foga, egyszerűen MUSZÁJ rágnia. Szóval a kóstolgatáson kívül nagyon szépen bánt a könyvvel és láthatóan érdekelték a képek és a történet. Ma meg már egyenesen hozta utánam a könyveket, hogy olvassunk, olvassunk, simán végigolvastuk mind a négy kötetet, végig nyugton volt és bőszen nyitogatott. Azt hiszem nem tudom leírni, hogy mennyire örülök ennek, óriási sikerélmény, én hiszek a szocializáció és a nevelés erejében és abban, hogy mindenkit meg tudnak szólítani a könyvek, még az ilyen kis vadócokat is mint az én kicsi lányom. Ráadásul hiszek a mese és az irodalom terápiás erejében, éppen ma este T. Szabó Annát olvastam és tényleg, tényleg annyira jól ír az anyaságról (is) verset, prózát, interjú-választ, mindent, én teljesen magamba szálltam, tök jó, tök jó**.

Egyébként is nyílik a világ felé a pici lány, már hallja és élvezi a zenét, táncol ezerrel és vigyorog, itt is megtaláltuk a cselekvést, imádja a höcögtetős-simogatós-gyúrogatós mondokákat, tudjátok a "hoc-hoc katona", "kerekecske-gombocska", "én kis kertet kerteltem", de az abszolút kedvenc a "csip-csip-csóka", alig várja a hessegetést, teljes erőbedobással lengeti a karjait és próbál hess-t mondani (nem sikerül). És igen, ez a hatás is továbbgyűrűzik, mióta többet mondókázunk, jobban figyel az énekre, mióta jobban figyel az énekre, a cd-ről szóló zene is jobban érdekli és jobban élvezi. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy vajon mi az ok és az okozat, hogy én kezdtem később az olvasást és a mondókázást, ezért fedezi fel ezeket később magának, vagy inkább automatikusan alkalmazkodtam a gyerek igényeihez és ezért kapott előbb lenkerekes autót, építőkockát és labdát és csak később verset és mondókát. Nem tudom. Gondolom, mind a kettőben van igazság.

Biztosan az is segít, hogy már nem mindig ész-nélkül tevékenykedik, sőt! Engem nagyon meglep, hogy mennyire bír koncentrálni, szinte érezni a levegőben ahogy figyel, aktívan figyel, a lábujja hegyétől a feje búbjáig minden gondolata egy dologra fókuszál. Ügyes is sok dologban: egészen sok mindent össze tud már illeszteni, meg tud építeni és el tud kapni. Eszméletlen például, ahogy szétszedi a hercegnőjét, majd nagyon óvatosan visszarakja mini hercegnő mini fejét a mini lyukba. Figyel, figyel, nagyon koncentrál, próbálkozik, próbálkozik - majd hirtelen földhözcsap mindent!!!! Nem igazán bír elvont dolgokra figyelni (például a zenére), de ha valami a kezébe kerül, azt nagyon erősen megnézi, felméri és kategórizálja (nem kell vagy kell). Tudom, hogy nem ér összehasonlítani a gyekekeket, dehát eddig csak Picuros tapasztalatom van, muszáj ahhoz viszonyítanom, szóval ez a nagy figyelem főleg a nővéréhez képest újdonság, aki mintha fél lábbal mindig egy álomvilágban lenne, érzékenyen elmerülve a világ láthatatlan áramlásában, mindig úgy kell küzdenem a figyelméért.

Egy dologban viszont ugyanolyanok: a pozitív visszacsatolás nagyon működik Pöttömnél is, ha sikerül neki valami, azt rögtön megmutatja/bemutatja és várja a dícséretet és a tapsot, olyankor elégedetten vigyorog és általában még tizenötször bemutatja tudományát - ma például huszonötször kellett a pelenkázón azt mondanom, hogy "csücs!", mire ő leült, én bókokkal halmoztam el, mire  ő elégedetten kuncogott, majd felkelt and go back to step one.

*Imád felmászni Picur ágyára, amíg ő oviban van, minden számára igazán fontos dolgot, mint például a dudut, a cumiját és a Picurtól elcsórt kutyust oda visz fel.

** összeszorul a szívem, úgy olvasom, mégis olvasom, nem tudom hányadszorra, ez tényleg terápia: Szabó T. Anna: Elhagy