Hű, Maczkóval nagyon vagányak vagyunk, a semmiből hirtelen háromgyerekesek lettünk, bevállaltuk ugyanis Picur Lovagját pár napra (pontosabban másfélre, de így jobban hangzik) a Balatonon, vagyis nem csak, hogy három gyerekünk lett, hanem még egy fiú is, most mondja valaki, hogy nem vagyunk nyitottak az újdonságokra. Remélem, ez most tiszta önfényezésnek tűnik, mert az is, ugyanis hárommal egyenlőre sokkal könnyebb mint kettővel. A két nagy ugyanis kiválóan lefoglalja és kifárasztja egymást, ráadásul még szórakoztatóak is, de nagyon, meg lehet rajtuk tanulmányozni a Mars és Vénusz különbségeit, imádom. Teljesen tipikus NŐ és FÉRFI ugyanis mind a kettő, tegnap például lementek a hintaágyra, ahol a Pasi tanította a Csajt különböző akrobatikus mutatványokra. Picur leginkább csak nézte, néha úgy tett, mintha utánozná, de inkább csak arra figyelt, hogy ne legyen sáros a cipője, meg esetleg arra, hogy ha Lovagja odanéz, akkor mászásnak látszó dolgot produkáljon. Aztán feljöttek a teraszra, ahol Picur kitalálta, hogy boltost játszanak és fogta a kosárkáját, belerakta az almákat (Pasi: „de hát ezek nem almák, hanem Pöttöm játékai”), aztán elment fizetni (Pasi: „de hát nincs is nálunk pénz?!?!"), majd hazament megfőzni a vacsorát. A Lovagja arcán konstans módon egy nagyon jellemző WTF?!?! kifejezés ült, de azért próbált helytállni (bár fogalma nem volt róla, hogy mi a feladat és mi a követendő viselkedés), mert ugye, ahogy azt a hétvégén a bölcs apja is megmondta: „nem kell nekem mindent érteni”. A különbségek ellenére azért nagyon egyformák, eszükbe nem jutna például bármi hülyeséget csinálni, veszélyeset meg pláne nem, ha valami gyanús új dologba akarnak kezdeni, akkor felkiabálnak a teraszra, hogy „Babek, ezt szabad?” és akkor én jól megmondom, hogy igen vagy nem. Meg kedvesek is egymással és próbálják kerülni a konfliktusokat, legalábbis a Lovag, így eshetett meg ma reggel, hogy ő szaladt elől, utána meg Picur egy teli locsolókannával, hogy „DE AKKOR IS HAJAT KELL MOSNI!”. Amikor meg nem viccesek, akkor csendben vannak, ma például legalább tíz percig ültek a medencében, az árnyékba húzódva és beszélgettek vagy fogalmunk sincs mit csináltak, de azt elmélyülten. Persze néha meghülyülnek, de akkor vagy megetetjük vagy lefektetjük őket, az segít. Tök tuti, Lovagot máskor is elkérjük.
A hab a tortán egyébként Pöttöm, aki egyáltalán nem tudja, hogy ő még pici és védetlen, ezért félelmet nem ismerve teker a nagyok után és megpróbálja megszerezni a játékukat, elvenni a lepedőjüket, felvenni a kalapjukat, megrágni a legójukat, elképesztő. Ha csak meghallja a gyerekek hangját, már keresi is, hogy hol vannak és indul a hang irányába, legyen az bárhol (hosszú lépcső alján, medencén túl, hintaágy alatt). Persze így mindig leesik, beszorul, felborul, amit vagy megold, vagy segítségért kiált üvölt és megy tovább. Ha meg esetleg egyedül van (mint most, mert a nagyok alszanak), akkor odamászik hozzám és szó szerint rángatja a szoknyám vagy a nadrágom, hogy vegyem fel, de azonnal.
Egyébként ez a három gyerek most tiszta zen, mert a hétvégén egy napig öt volt, 8 hónap – 4,5 év között, na, az húzós volt, főleg a fiúknak, mert mi lányok leléptünk chippendale showra a Bergmann cukrászdába. Azért együtt már bírtak vagánykodni, de csak sikerült összehoznunk őket egy közös kép erejéig, nézzétek (és értékeljétek, nem kis munka volt, hangosan skandáltuk az „Éliás, Tóbiás..” című versikét a kamera mögött, nagy tapssal kísérve).
A hétvége persze megint tök jól sikerült, de mivel ez egy gyerek-blog és sok olvasóval közös ismerőseinkről van szó, nem is mesélnék többet.
