Mind a ketten betegek vagyunk, Picur kicsit, én nagyon. Estére nyűgösek vagyunk mind a ketten, Picur nem akar aludni és engem hív („Any, Any!”). Bemegyek, altatom, de nem megy, közben meg érzem, hogy ráz a hideg, jön a láz, nem fogom sokáig bírni. Végül felnyalábolom a gyereket és minden meggyőzödésem ellenére beviszem a franciaágyba, ahol én bebújok a paplan alá, ő meg apja takarójában mellém térdel ("Apa?" kérdezi - "Dolgozik" és ebbe belenyugszik és gyorsan belebújik az ágyába). Demonstratív céllal becsukom a szemem, hogy lássa mi a feladat.
Látja és értelmezi a helyzetet: Anya aludni akar. Nagyon óvatosan elkezd simogatni, majd cérnahangon (a kedveskedésre fenntartott hangján), egész szókincsét felhasználva elkezd énekelni ( a Háp, háp, háp, jönnek a kacsák dallamára): „Háp, háp, háp, kaka, kaka, ka. Kaka, kaka, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem”. Itt megáll, nem jut eszébe, hogy hogyan tovább, halandzsázik egy kicsit, végül kiböki: „Mú!”. De nem elégedett, ezt mondja is, „NEM!” és újrakezdi a dalt: „Háp, háp, háp, kaka, kaka, ka...”. Én persze alig bírom visszafojtani a nevetést, meg vagyok hatódva, kinyitom a szemem, mire Picur, apukám horkolását tökéletesen leutánozva rámszól: „Hrrgg!”, azaz anya inkább tessék aludni és horkolni! Hiába, a balatoni napok nem múltak el nyomtalanul... Fél óra múlva már mind a ketten horkolunk.
