Volt egyszer egy Kanada.. nem is tudom, már annyira régen volt, lehet, hogy nem is emlékszem vagy csak a szépre emlékszem, de amikor a lányok két hét ovi/bölcsi után itthon ragadnak tíz napra egy undorító vírus miatt, akkor valahogy nem bírom azt gondolni, hogy rossz volt, amikor csak velünk voltak*. Persze, az idő mindent megszépít, mert tényleg szar egy nagy kihívás volt az első pár hét, meg borzasztó nehéz mindenféle rutin nélkül élni, hogy nem tudod hol a buszmegálló (ez kint egyébként is mysterious, nem sikerült megfejteni a rendszert), hol a közért, hol lehet tápszert venni, merre van észak és dél és egyáltalán, még éjjel is gondolkozni kell, amikor felébredsz, hogy pontosan hol is vagy, melyik lakás is ez és akkor ehhez képest hol a mosdó... szóval, nehéz volt, de belejöttünk és utána tök jó lett. Sütött a nap, kedvesek voltak az emberek, jó volt a játszótér és tökéletes volt az egyetem. De tényleg. Tökéletes. Szép. Nyugis. Mosolygós. Profi. Ígértem képeket, ma újranéztem őket, nézzétek Ti is:
Nagyon szerettem itt dolgozni, reggel köszönni a buszvezetőnek (felszálláskor köszönünk, leszálláskor megköszönjük az utat), besétálni, kávézni (a végén már Hortons kávét, hogy azért ne legyen minden annyira túl tökéletes), felmenni az irodámba, nyugodtan dolgozni (NAPPAL!!), ebédelni a kollégákkal, délután még dolgozni (itthon, a gyerekek mellett, már el is felejtettem, milyen is az elejétől a végéig megszakítás nélkül végigcsinálni a feladatokat), majd időben hazamenni, nem idegeskedni, nem túlszervezni, nem túladminisztrálni - nagy sóhaj.
Hosszú távon persze unalmas lett volna és egészen biztosan stresszesebb, csak hát én rövid ideig voltam, így ragaszkodom az illúzióimhoz. Na, nem mindegyikhez, a pezsgő diákéletről szóló első benyomásomat simán felülírta a Homecoming hétvége, ahol kiderült, hogy az egyetemi bulik azok mindenhol olyan... egyetemiek. Még akkor is, ha a Homecoming tipikus angolszász ünnep, mert elvileg ugye arról szól, hogy az Alumni, azaz a régi egyetemi diákok "hazajönnek", hiszen akik ezen az egyetemen végeztek, azok otthonuknak érzik a Westernt és ugyanúgy ahogy a családjukat meglátogatják, ide is hazajönnek. És nem mellékesen egy csomót adakoznak az egyetem, főleg az egyetemi focicsapat javára**, hiszen az esemény legfontosabb része a focimeccs, amit a hazaiak a legnagyobb rivális torontoi csapattal játszanak. A szurkolókon nem múlott a siker, a campuson mindenki Moustang színekbe öltözött, még Picur is kapott egy lila pillangót az arcára:
Szép volt, jó volt, igaz se volt. Megyek és megnézem gyorsan a Magyar Ösztöndíjbizottság honlapját, hátha van valami kihagyhatatlan lehetőség újra.
*Na jó, anyuval voltak.
** Ettől az összes kolléganőm ki volt borulva, "A focicsapat, érted, a focicsapat kapja a pénzt, nem a szociálisan rászoruló diákok vagy az agykutató központ, hanem a focisták, basszus!", mondogatták egész nap, miközben férjeik bent szurkoltak...
