Végre! Végre! Átköltöztünk...
Sose gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz ennek az útnak az operatív része, pedig gyanakodhattam volna, mert június óta próbáltam intézkedni teljesen sikertelenül és végül a végén illetve itt szakadt minden a nyakunkba. Aki nem lenne képben, annak mondom, hogy már otthonról is próbáltam szállást találni, de vagy nem adták ki ilyen rövid időre a hirdetett házakat/lakásokat, vagy bútorozatlanok voltak, vagy teljesen hülyének néztek (értsd értelmezhetetlenül drága árat mondtak) vagy foglaltak voltak... Végül lett egy ígéretünk, amit próbáltunk véglegesíteni még New Yorkban, de bonyolódott a dolog: kiderült, hogy az a lakás, amit kinéztünk magunknak csak szeptember 8-tól lesz elérhető, mi meg ugye elsején jövünk és Maczkó hetedikén megy haza... Na, mindegy, itt gyorsan kiderült, hogy nincs nagyon más lehetőségünk és mivel a tulajnak volt egy kisebb lakása a külvárosban, gondoltuk addig ott elleszünk valahogy. El is voltunk, egészen tegnapig, ugyanis a költözés folyamatosan húzódott, de tényleg folyamatosan, minden nap jött a hír, hogy nem holnap, hanem holnapután mehetünk, vagy mégsem inkább szerdán, csütörtökön, pénteken... egészen addig míg már elegünk volt az egészből. Nem volt túl jó lakásunk, a nyolcadikon laktunk egy külvárosi toronyházban, de volt egy kis park a házak között, a mi erkélyünk alatt volt a játszótér, a gyerekek megszokták, közel volt a közért, anyu már egyedül is elment vásárolni a gyerekkel és már nem kapott szívbajt attól, hogy a nyolcadikról kell lelifteznie cigizni (szigorúan akkor, amikor én is otthon vagyok, különben ugye ki van a gyerekekkel). Szóval, már ott tartottunk, hogy maradunk, nem költözünk, ez úgyis olcsóbb lakás, ha meg tudunk egyezni a pénzről a főbérlővel, akkor mindenkinek jobb, ha nem mozgunk. Persze, hamar kiderült, hogy ez nem opció, menni kell, mert ide új ember jön, meg egyáltalán pénzt senki se szeret visszaadni. Szóval hívtam egy taxit, na, az vicces volt, mondtam, hogy két felnőtt és két gyerek + eszméletlen sok csomag van (előtte bevásároltunk, mert nem tudtuk, hogy hol lesz az új helyen bolt + hétvége volt), hát mondták, hogy küldenek egy trunc-ot (? vagy valami hasonlót mondtak), az elég lesz-e, mondtam fogalmam sincs, mert nem tudom mi az, de nagyot küldjenek. Hát küldtek egy elég átlagos kocsit, a sofőr majdnem szívbajt kapott a csomagok láttán, végül Pöttömöt Anyu ölébe ültette és mivel ez szigorúan tilos, megkérte, hogy dugja el az ülés alá... Na, így utaztunk, de a lelkiállapotunkat jól jelzi, hogy Pöttöm elaludt a sofőr ülés mögött eldugva, Picur utálta a költözés gondolatát is, mert ugye az új barátai, én izgultam és magamban megkérdőjeleztem az egész út létjogosultságát (hogy miattam mindenki küzd és szenved),anyu meg már nem akart semmi új kihívással szembesülni...
Majd megérkeztünk. És körülnéztünk. Annyira más volt minden!! Egy szép környéken lakunk, a belvárostól nem túl messze, régi házak között. Nagyon szép, barátságos lakásunk van, ami igazán jól felszerelt - eddig például nem tudtuk sütőben sütni, mert nem volt miben. Kényelmes ágyak, pamut (vasalt!) ágynemű, meleg takaró. Nagy ablakok, világosság. Kedves, mosolygós szomszédok.
Nem hiszitek el, de a gyerekekkel már az első délután nem lehetett bírni, rohangáltak a lakásban, fülig ért a szájuk, ökörködtek, röhögtek, Picur az ablakban várta az iskolásokat, Pötöm sikongatott, mi meg fellélegeztünk. A gyerekek meg először Kanadában átaludták az éjszakát! Basszus, hogy mennyit számít a környezet! Elmentünk sétálni és kiderült, hogy tényleg van a közelben játszótér (képzeljétek, itt az iskolák belső udvarán levő játszótereket használják a környékbeli gyerekek - én ezt nem akartam elhinni, rákerestem a google-ban a szabályozásra és de, tényleg), sőt van a közelben tök jól felszerelt bolt (na, jó buszozni kell, de úgy tíz perc) és sok-sok mókus, meg kedves babaházak, gyönyörű előkertekkel. Ma csináltam is gyorsan néhány képet a környékről, nézzétek:
A környéken sétálgattunk egész hétvégén, megismerkedtünk néhány új emberrel, gyerekkel, kutyával (a szerkesztőségbe várom a tippeket, hogy édesanyám hány nap alatt találja meg itt is a magyarokat), meg elterveztük, hogy mi mindent csinálunk még ebben a két hétben. Mert már csak két hét van. CSAK.
