Vagyis inkább Central Park, Central Park, ha a gyerekeket kérdezitek és Brooklyn, Brooklyn, ha meg engem. De azért összességében mégis csak New York, így együtt minden, a Staten Island ferry, a sarki kávézó (olasz kávéfőzővel, God Bless New York), a Macy’s, a BabyGap, az obszcén Times Square, meg a lepukkant Toys ’R’ Us, na és az Apple Store,  séták Mangóval, meg az Upper West Side-on lemenő napsugarak (ugye, Maczkó?), a sports bar és a nachos, meg az autentikus libanoni vacsora és a Cambells Apartment, az ’50-es évekből ittfelejtett pincér, meg persze a Carousel avagy körhinta - ó, jaj, mikor megyünk már vissza?

Szóval tök jó volt. Az elejétől féltem, merthogy úristen, mennyit repülünk majd és tényleg, eszméletlen sokat repültünk és a gyerekek alig aludtak, de csak az utolsó két óránál kezdődött el a mikorérünkmároda és miértmegyünkoda és hovamegyünk, anyaanyaanyaanyaanya…. azt meg kibírtuk. Aztán leszálltunk és egy kicsit elegünk volt, hogy akkor most jön az, hogy három bőrönddel, két gyerekkel és három táskával hogyan megyünk be Manhattanbe… de aztán kiderült, hogy könnyen, mert ott volt Mr. Big Fan személyesen, New Yorkból!!! Picurkám teljes extázisba esett, ugye ő már hónapok óta azt hallgatja, hogy megyünk Anya barátnőjéhez így, meg megyünk Anya barátnőjéhez úgy és akkor most … tádám!!!.. találkoztak. Mármint már máskor is találkoztak, de Picurnak erről még kevés emléke van, ezért most minden új volt neki és nem győzött mesélni. Egészen addig járt a szája, amíg be nem szálltunk a metró liftjébe egy igazi színes bőrű, néger frizurás nővel – szó szerint tátva maradt a szája, egészen addig bámulta a csajt, amíg ki nem szálltunk a liftből :-) Pöttömöt nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni, ő kitartóan vizsgálta Anya Barátnőjét, hogy eldönthesse mit is gondol róla, ami nála általában hosszadalmas és komoly feladat.
Ebben az esetben azonban ham
ar megszületett az ítélet,
ugyanis kiderült, hogy Barátnőnek VAN KUTYÁJA, az aktuális állás szerint kettő is, ezzel meg is tört a jég, Pöttöm hasra ereszkedett és gyorsan megtanult egy új szót: ’MANDÓ!!” – kiabálta megállás nélkül tíz napon keresztül, az egyszerűség kedvéért mind a két kutyát ugyanúgy szólítva. Csak, hogy át tudjátok érezni az örömét mondom, hogy mióta elhagytuk New Yorkot és kiderült, hogy Mandót ott hagytuk, engem konzekvensen Manyának hív, gondolom nosztalgiából.

Én azt hittem, hogy ezzel túl is vagyunk a nehezén, mármint a repülőút letudva, megérkeztünk, hurrá… de nem, mert utána jön csak a JET LAG, az átállás + az idegen helyen alvás. Hát… ezt inkább nem mesélem el. Szerintem öt nap kellett ahhoz, hogy igazán átálljanak, addig meg a szuper jó délelőttöket, a borzalmas délutánok követték (gyerekek eszméletlenül elfáradtak délelőtt, de valami fura okból kifolyólag nem bírtak aludni délután, így kb. használhatatlanok voltak, semmit se bírtak, semmit se akartak, semmire se figyeltek, semmit sem szerettek….
Szörnyű volt, de tényleg, mondjuk azt képzeljétek el, hogy állunk egy metrómegállóban, próbáljuk értelmezni a jeleket és épségben tartani a gyerekeket, amikor Picur inni akar, és mivel nem kap azonnal, kirángatja a zsák oldalából a vizet, közben rálép a lábamra, kinyitva a vizet, kiönti, sír, magára önti, elveszem, hisztizik, jön a metró felszállunk, nem akar leülni, a lábamra lép, Pöttöm meglátja a vizet, sír, ő is inni akar, kinyitom a vizet, ketten nyúlnak utána, az egyiknek adom, a másik sír, cserélünk, most az egyik sír, másik önti ki, leszállunk, liftet keresünk, ők akarják nyomni a gombot, nem tudják, sírnak, büdös van, Picur befogja az orrát, Pöttöm rágja a körmét, felmegyünk az utcaszintre és arra gondolunk, hogy inkább visszamegyünk és hazamegyünk.

Otthon ugyanis tök jó volt, Mr. Big Fan lakása csodás és Mandó igazán gyerekbarát, bár más esélye nem is volt, Pöttöm mindenhova bemászott utána, hogy barátkozzon. Picurt inkább az emberek érdekelték és nagyon zavarta, hogy nem tud kommunikálni, ezért már az első napon megtanulta, hogy "My name is Picur and I am four", amit minden érdeklődő jelenlevőnek elmondott, így megismertük New York egy új arcát, a kedves járókelőket, akik megálltak barátkozni a gyerekekkel. Tök jó volt, minden nap ötször megdicsérték őket, hogy milyen szépek és kedvesek és tényleg azok is voltak. Picur egyébként is mindent megtett és megtesz azért, hogy megértesse magát, mindenről megkérdezi hogy hogy hívják angolul vagy hogy mondják angolul, ismételgeti, próbálja használni. Az elején zavarta, hogy csak angolul nézhet mesét, most már felváltva emlegeti angolul és magyarul a karaktereket és tanulja a szövegeket. Szerintem ő az, akit simán el lehetne vinni itt óvodába, nagyon hamar megtanulna angolul. Persze a sztár a legtöbb helyen így is Pöttöm volt, aki szinte soha nem szólalt meg, de elköszönéskor mindenkinek a legbájosabb mosolyával integetett, hogy "bye-bye"! Volt is féltékenység rendesen, ebből is volt hiszti nem egy, és így tényleg minden délután felmerült, hogy akkor inkább otthon folytatjuk...

Végül persze egyszer se mentünk haza, hanem tök jó dolgokat csináltunk, amiket a gyerekek is élveztek és emlegetnek. Például elmentünk a Central Parkba, ahol lehetett hintázni, focizni, mókust kergetni, volt igazi vidámpark, meg persze körhinta. Igazi lazítás volt, nézzétek:

 Picurnak a körhinta jött be csak igazán, minden nap arról próbált meggyőzni bennünket, hogy menjünk a fel-le járó lovacskákra és bár ez elsőre bosszantónak tűnik, szerintem aki ült már körhintán, az tudja, hogy a gyereknek igaza van, ugyanis varázslatos élmény. Engem is teljesen elvarázsolt, olyan romantikus, régimódi, slow life élvezet. Nem úgy mint az óriáskerék, amit ugye már itthon reklámoztunk Picurnak, hogy akkor majd elmegyünk abba a játékboltba, amiben óriáskerék van! Mármint BENT! A játékboltban! Nézzétek mennyire élvezte:

Sokkal nagyobb élmény volt neki, hogy a játékbolt előtt, a Times Square-en állt néhány élelmes Disney figurának öltözött ember, akiket egy kis borravalóért cserébe le lehetett fényképezni a gyerekekkel. Egyébként a Times Square ilyen: fogyasztó társadalmi, tömött, csillogó-villogó, szinte már obszcén (főleg, hogy ottjártunkor egy hölgy meztelenül táncolva próbált pénzt kalapozni magának).

 Mindegy, a gyerekeknek persze minden ilyesmi bejön, például a három emeletes M&M boltból, szinte elszédülve jöttek ki, azóta is az ott összeválogatott csokit eszik. Ezen kívül persze nem élvezték annyira a turistáskodást, bár a Rockefeller Center Picurnak nagyon bejött, el kellene egyszer vinni télen is. Most akkor képzeljünk el együtt két gyereket Karácsony előtt New Yorkban! Nem tudom hány üres bőröndöt kellene vinnie a Jézuskának... Bár ez így talán mégsem igaz, szerintem egész jól meg tudtuk beszélni a gyerekekkel, hogy akkor most egyet lehet választani és nem hisztiztek másért a játékboltban, illetve de, Picur természetesen nagyon akart még egy hercegnős jelmezt, érdekes módon csak ez izgatta igazán, a babákat, legókat, Barbiekat le se tojta. De nem kapott, ennek beszerzésével megbíztuk a Jézuskát.

Azért ha a Jézuska komolyan venné magát, akkor venne nekem egy kőházat Brooklynban, "it is stone!"- mondja olyan hangsúllyal Maczkó brooklyni haverja, hogy érezzük, meg kell hajolnunk a világ szépsége előtt és tényleg. Egy élhető, vidám, fiatal, tiszta város ez, tudom, persze külváros, meg biztos ők is "bridge and tunnel", de azért lássuk már be, hogy csak ott többen laknak mint Budapesten :-) Meg persze nem láttam az egészet, csak a Prospect park környékét, ami az egyik legjobb rész, és aminek az értékéhez nagyon sokat hozzáadott, hogy egy olyan amerikai családnál jártunk, akik egyszerre nagyon amerikaiak és nagyon nem átlagosak és érdekes munkájuk van, meg véleményük a világról, meg kaotikus házuk és eszméletlenül kedves fiaik, akiknek az apjuk azt mondja, hogy "Hey Buddie!", ami annyira amerikai, de közben meg egy csomót van velük és megosztja, hogy milyen nehéz is az, ha az anyuka sokat dolgozik és a gyerekek keveset látják, ami szerintem Amerikában még forradalmi gondolat. Meg az is jó volt, hogy a gyerekek összebarátkoztak, a kicsik nagyon hamar, hiszen ott még nincs nyelvi akadály (legalábbis Pöttöm szerint, aki nagyon boldog volt attól a ténytől, hogy nem kell erőlködnie, hiszen úgyis mindenki csak halandzsázik körülötte és így egyszerűen csak mondta, mondta a magáét), a nagyok kicsit lassabban, de végül is a játék, az mindenhol játék.

 Mondjuk voltak még érdekes pillanatok, például amikor Picur olyan magasra mászott fel a Central Parkban egy sziklára, hogy nem mert lejönni, én meg ott álltam Pöttömmel és tudtam, hogy ha elindulok a Nagyért, akkor elvesztem a Kicsit, ha viszont fent hagyom, akkor leesik… (Maczkó éppen térképért ment el) Végül egy indiai pár mentett meg, akik odajöttek, hogy segítsenek. 

A másik necces élményünk a WTC volt, ugyanis Picur már nem olyan kicsi, pontosan érzékeli, hogy mi történik körülötte, így aztán el kellett neki mesélni az egész szeptember 11-ét. Persze egy gyerekbarát verziót gyártottunk, amiben a fő hangsúly a bátor tűzoltókon volt, de akkor is, aznap még tízszer megkért bennünket, hogy mondjuk el azt, amikor összedőlt a torony, megkérdezte, hogy voltak-e benne gyerekek és hazafelé szólt, hogy siessünk a felhőkarcolók alatt, nehogy ránk dőljenek. Azóta is többször akarja hallani a történetet, gondolom próbálja feldolgozni, hogy csúnya dolgok is történnek, előjött az is, hogy meghaltak-e emberek, de ebbe nem most akartam belemenni, így inkább maradtunk a "megsérült sok ember, de szerencsére a tűzoltók nekik is segítettek" gyáva-szülői verziónál.  Egyáltalán nagyon sok új dologgal, illetve inkább új gondolattal, koncepcióval találkozott ezen az úton, ami feladta neki a leckét: például, hogy az emberek, akik angolul beszélnek nem angolok, hanem amerikaiak. Sőt, mint mostanra kiderült, kanadaiak.
De van olyan kanadai, aki franciául beszél és nem francia. És van olyan amerikai, aki spanyolul. WTF? A világ bonyolult és nagy és szép és érdemes megismerni. Legalábbis remélem, hogy ez a tanulság idáig :-)