az Apa.
Picur nagyon apás lett mostanában, apával például hajlandó úszni is, meg mélyben forogni a vízben, meg ... meg bármit csinálni. Így aztán vasárnap délután nagyon megrázta, amikor rájött, hogy most bizony Apa haza fog menni! De igazi Picuros megoldással úgy döntött, hogy nem vesz tudomást arról, hogy apja pakol, hanem inkább itt tartja valahogy. És mi lehetne jobb marasztaló mese mint egy Panka és Csiribí? Fogta a mesekönyvét és kitartóan vitte pakoló apja után és mesélte és mutogatta neki a rajzokat ("Látod milyen szép, Apa? Itt fog repülni Panka, látod? Nézd meg, itt!") és megígértette vele, hogy ha visszajön sok-sok Panka és Csiribít mesél majd neki.
A nagy felfordulásra Pöttöm is felfigyelt és megérezte, hogy őt itthon akarjuk hagyni (Picur és én akartunk csak az állomásra menni), de ő se hagyta magát: szünet nélkül követett és azt akarta, hogy vegyem fel az ölembe, biztos, ami biztos.
Így aztán hárman csajok kísértük Apát az állomásra, ahol szokás szerint izgalmakban bővelkedő negyed órát töltöttünk (hangosbemondó! vonat! állomásfőnök!), majd Apa felszállt, az ajtó becsukódott, mi integettünk és a vonat elindult... Amikor is Pöttöm ráébredt, hogy Apa bizony elment, így a vigyorgást felváltotta a kétségbeesett "Apa, Apa, Apa!" zokogás. Picur megpróbálta megvigasztalni ugyan ("Ne félj, Apa azt mondta, hogy csak három napra megy el és jön vissza és mesél nekem sok Csiribít!") , de nem sikerült, így végül ő is megállapította a Nagy Igazságot:
"Bárcsak Apa is velünk lehetne minden nap!"
Bárcsak.
