Szóval a Nagy nagyon nagy (117cm négy évesen!!!, a védőnő azt hitte, hogy rosszul mérte - háromszor is ellenőrizte, de a gyerek nem ment össze mégsem) és nagyon okos és nagyon bújós és nagyon kedves és végtelenül idegesítő is egyben. Először is nagyon nagylányos, a négy év tényleg újabb vízválasztó, már nem kezdő ovis (középsős lesz szeptembertől, már nem ők lesznek a kicsik, erre nagyon büszke), tényleg nem baba már, barátnői vannak, szokásai, saját élete, amibe elég kevés beleszólásom van. Hiába mesél az óvodáról, ez elég szubjektív, azt mondja el, ami neki fontos volt aznap, ami általában valamilyen játék a barátnőivel, a rossz dolgok felett teljesen átsiklik és nem tudom, hogy ez azért van, mert nem akar ilyesmikről beszélni vagy egyszerűen nem érinti meg, hogy például az ebédnél folyamatosan b...tatják, hogy egyen. Erre egyébként akkor döbbentem rá, amikor egyszer délben mentem érte és hallottam, hogy az óvó néninek minden harmadik mondata Picurnak szól (kedvesen, de határozottan próbálta rávenni az evésre), de amikor kijött hozzám és kérdeztem, hogy ezt meg hogy, rám nézett és unottan mondta, hogy áá, ez csak az óvó néni dilije?!?! A nagy balhékról azért tudok, hogy például egyszer fellökték tornaórán vagy a kedvenc barátnője azt mondta, hogy nem lesz többet a barátnője, de ezek tényleg ritka pillanatok. Úgy látom, hogy valahogy kimagyarázza magának az élet nehézségeit, amikor például rájött, hogy nem hívták meg X bulijába, akkor megbeszélte vele, hogy azért, mert kicsi a lakásuk, de sebaj, mert neki szerencséje van, ő mindenkit meghívhat, hát micsoda mázlista is ő. Az optimizmusa töretlen vagyis inkább végtelenül derűs a lány, van benne egyfajta veleszületett bizonyosság arról, hogy a őt szereti a világ és hogy neki van igaza.
Na igen, abban is tényleg maximálisan biztos, hogy MINDIG neki van igaza. Elképesztő, hogy milyen nehéz például tisztességesen megszidni, amikor például ma este nem hagyta a húgát esti mesét hallgatni (egy mese a kicsinek, egy a nagynak, ez lenne a rendszer, de nem szereti, hogy a kicsinek interaktív meséje van - neki meg hosszabb, by the way - és mindig megpróbálja elvonni Pöttöm figyelmét, beleszól, ő akar ablakot nyitni...stb.), felvetettem, hogy akkor vége, nincs mese egyáltalán senkinek, semmi. Az egy dolog, hogy ettől behisztizett, ezt még értem. De hogy utána még hosszan magyarázza nekem, hogy "Nagyon elszomorítottál Anya, hogy ilyeneket mondasz, ez igazán nem szép, mert a mese a legjobb dolog a világon és én most nem tudok majd szépeket álmodni! És nagyon rossz estém lesz egy ilyen szép nap után! Ez nagyon nem szép tőled, de tényleg nem szép. Ez csúnya, hogy ilyet akarsz csinálni. Kedves Anyukák mindig mesélnek a gyerekeiknek. Most már tényleg szomorú vagyok." A végén már majdnem kezdtem is rosszul érezni magam, de szerencsére eszembe jutott, hogy igazam van és ez segített. De elképesztő, ahogy a nagy kék szemeivel és a nagy könnyeivel a hosszú szempillákon milyen hatást tud elérni a Nagyon Szomorú Lány. Végül felvette, hogy "Na, akkor inkább béküljünk ki!", amit maximálisan támogattam, de a mondat úgy folytatódott, hogy "és akkor mondjál inkább kettő hosszú mesét csak nekem, hogy már ne legyek szomorú miattad.". Esküszöm nem tudom, hogy honnan jön ez a módszer, én tényleg sokat fegyelmezem őket, de ilyen érzelmi zsarolást nem szoktam alkalmazni, nagyon ronda dolognak tartom és ha néha észreveszem, hogy ilyet mondok ("Anya szomorú lesz, ha ezt vagy azt nem csinálod meg"), akkor gyorsan megpróbálok racionalizálni ("mert akkor nekem kell majd többet pakolnom és csak később indulunk a játszótérre, szóval csináljuk inkább együtt"). De nemcsak zsarol, hanem parancsolgat is, ezt én bírom, Pöttöm rosszabb tud lenni, de a nagyszülei hülyét kapnak tőle itt a Balatonon, főleg mert állandóan delegálja a munkát és nem kér, hanem felszólít: "Naaagyiii, hozd le a papucsom!"- "Gyere fel érte!" - "Nem tudok, játszom." - "Nem tudom levinni, főzök." - "Nagypapa, nagypapa, hozd le a papucsom!" - nincs válasz, nagypapa nem hallja - "VALAKI HOZZA MÁR LE A PAPUCSOM!" Hát, ez sem túl szép dolog, de ez kevésbé bánt, mivel a család konzekvensen hanyagolja a kéréseit, illetve, ha nem (mert mondjuk azt kéri, hogy kössük be hátul a ruháját, amit fel kellett vennie), akkor felszólítjuk, hogy kérjen szépen. Hosszú távon ennek majd meglesz a hatása (na, kitől örökölte az optimizmust a gyerek?), addig is inkább arra próbálok figyelni, hogy én viszonylag szépen kérjem tőlük a dolgokat.
Azért írom, hogy viszonylag, mert azért el tud szakadni a cérna, amikor mondjuk el akarnánk indulni a strandra viszonylag gyorsan és három törölközőt nem tudok bepakolni, mert Picur mindig éppen nagyon akar valamit. "Anya, kérlek add ide a homokozólapátot!" - "Mindjárt Kicsim, csak összerakom a törölközőket!" - "De most add oda, mert nagy szükségem lesz rá a parton, tudod, ez nekem nagyon fontos." És ez hatvanféleképpen míg én pakolok. Ma konkrétan felszólítottam, hogy üljön le, ne akarjon semmit és maradjon csendben. És szegénykém akárhányszor csak kinyitotta a száját, lehurrogtam: "Anya, figyelj.." - "Nem, nem figyelek, most nem, csend legyen." - "Anya, de csak" - "NEM!" - "De csak..." - "Nem!" Persze, tudom én, hogy ez nem jó módszer, mert tök jó, hogy mindent megoszt és bevon és kommunikál, csak tudna már csendben is maradni egy kicsit.
Pedig tud. Nem is kicsit. Csak én nem értékelem, mert az ugye nem tűnik fel senkinek, ha a gyerek már több mint fél órája csendben elvan az állatkáival és kunyhót épít nekik és megeteti és sorba rendezi őket... vagy, hogy eszméletlenül koncentrálva ül a számítógép előtt, mert angolul nézi a mesét és meg akarja érteni (és félreértés ne essék, ő kéri angolul azt, amit először angolul látott, hiába ajánlom fel magyarul). Be kell látnom, hogy a csöndben maradásban is jó tud lenni, tök jól elvan egyedül is, vagyis nem egyedül, mert a fantáziavilága tele van barátokkal, herceggel és hercegnőkkel és hangyákkal, akik pont az ő bulijára jöttek fel a teraszra, és madarakkal, akik pont neki csivitelnek és láthatatlan játékszerekkel és tortákkal és ruhákkal... de tényleg, kb. egy szál magában eljátszik egy egész születésnapi zsúrt, vendégekkel, ajándékokkal, tortával, zenével (ő maga énekel ilyenkor magának és a többieknek)... és élvezi.
Meg elmeséli. Ma például palacsinta volt ebédre és ő azt akarta tudni, hogy a Nagyi és/vagy a Papa is fel tudja-e úgy dobni a palacsintát mint Apu (aki persze ezt is tökéletesen csinálja). Nagypapa erre azt válaszolta, hogy ő azért nem dobálja a palacsintát, mert akkor felragadna a plafonra, mire eszébe jutott az a Bogyós mese, ahol a csigafiú elbénázza a palacsintasütést és elnevette magát, majd elmondta az egész mesét a családnak, hogy mi is nevessünk. Imádja a meséket, a Panka és Csiribi sorozatból meglett az első kötet, már háromszor kiolvastuk két nap alatt. Még jó, hogy nekem is tetszik. A hangoskönyvet most újra hanyagoljuk, van helyette zene és ének, ezt is imádja továbbra is, dalol állandóan, ha van zene, ha nincs. Ha meg éppen népzene van, akkor eksztázisba esik, vasárnap este voltunk falunapon Almádi Napokon és folklór nap volt, a helyi néptáncosok léptek fel. Volt kb. tíz sor pad, azokon ültünk. Mi a harmadik sorban. Ahonnan Picur egyszer csak felállt és átült az első sorba. Onnan nézte megigézve a táncosokat, majd egyszer csak a műsor közepén felállt és odament a színpad elég és elkezdett tapsolni, teljesen átszellemülten. Ő volt az egyetlen, aki a színpad előtt állt, mindenki más a háta mögött ült, de ebből nem érzékelt semmit, csak a táncosokat nézte és teljesen belefeledkezett, egyszerűen odavonzotta a hang és a látvány. Elveszett benne.
Mondjuk csak addig volt elveszett, amíg szólt a zene, utána rögtön feléledt és beült a hercegnős vonatba, tündéri volt, nézelődött körbe és minden körnél, amikor hozzánk ért, felderült a kis arca, óriásit mosolygott és elkezdett integetni. Kb. hat körön át, mintha újra és újra rácsodálkozott volna, hogy ott vagyunk és őt nézzük. Majd leszállt és kibulizta, hogy Nagyapja a másik körhintára is befizesse, ahol egy tűzoltó kocsiban feszített és azt nézte, hogy ki nézi őt, hogy tudjon integetni. Ilyenkor nagyon nehezen lehet hazavinni, mert nemcsak a programok érdeklik, hanem az egész életérzés: hosszan válogat a ruhái között, hogy melyik szoknya igazán bulis, jól megfontolja, hogy ha egyféle enni- vagy innivalót kérhet, akkor az mi legyen ("Tudod mit, Anya, akkor ma igyunk egy finom limonádét, de holnap akkor perecet eszünk!"), megnézi, hogy mire akar felülni és mikor ("Majd ha a kislány is jön!"), szóval átgondol és megtervez mindent. És gondolom erről is álmodik.
Meg a csillagokról, amiket továbbra is imád, itt is az életérzés számít, hogy ő sötétben fent lehet és hogy összebújunk és beszélgetünk és hogy együtt megyünk aludni és hogy ilyenkor még odabújhat hozzám a franciaágyba (ahonnan egyébként minden este ő maga mászik át a saját ágyába aludni), vagyis hogy ilyenkor csak ő van Ő, Ő, Ő. Tényleg jó bulik ezek, bár az igazán jelentős beszélgetéseink a várakozásommal ellentétben nem ilyenkor folynak, hanem a leglehetetlenebb helyzetekben, például a postán sorban állás közben ("Anya, Apu miért adhat a szádra puszit?" - "Mert Apuval szerelmesek vagyunk egymásba." - "De Anyu, én is szerelmes vagyok beléd." - "Nem, Kicsim mi nagyon szeretjük egymást, de az más." - "Miért más?"... na, ez egy hosszú beszélgetés volt, aminek a végére azt a tanulságot sikerült leszűrnie, hogy ha következőre látja a Tibit, akkor szájon puszilja...). Szóval, a csillagnézésben inkább az együttlét a jó, a kettesben levés.
Ha meg nem kettesben, akkor élmény még a "Csak Csajok" felállás is, ezt én szoktam propagálni, hogy Pöttömöt is bevegyük a buliba, de már Picur is rájött az ízére, hogy mi, csak csajok igazán izgalmas dolgokat szoktunk csinálni a fiúk nélkül. Fürdőruhát veszünk. Fodrászhoz megyünk. Cukrászdában fagyizunk. Sminkelünk. Barbie-val játszunk. Hercegnőt rajzolunk. A többi titok. Ezt is ő találta ki, néha, ha nincs kedve mesélni, titkosítja az élményeit és kész. Erről a többiek nem tudhatnak, csak mi.
Csajok. A tesójának szerencséje, hogy csaj, ez a marketingfogás jelenleg sokat dob a megítélésén, ami egyébként elég gyatra, ugyanis Picur nehezen bírja Pöttöm hevességét és lendületét és energiáját. Ma a strandon fociztak és nagyon nehezményezte, hogy Pöttöm még akkor is vígan rohangászott a labda után, amikor ő már régen elfáradt vagy, hogy alig bírta elkapni a Kicsit, amikor az megszökött előle a labdával. Szintén nehezen tűri, hogy a Kicsi mindent ellopkod tőle, egyszerűen csak azért mert utánozni akarja veszettül, viszont nagyon nehezen ad oda neki bármit, ami az övé, főleg azért mert nagyon kevés dolog igazán csak az övé (ugyanis pontosan tudja, hogy valamit kifejezetten ő kapott vagy "csak" örökölt, esetleg játszhat vele). Próbál ugyan a lelkére beszélni, de ez kevésbé hatásos (mondhatjuk úgy is, hogy semennyire), ezért általában el- és visszaveszi amit akar, majd nem bírja hallgatni a Kicsi sírását és visszaadja. Esetleg sértődötten visít, ha a Kicsi megharapja. Mégis, ha bármilyen új helyzetbe kerülnek, azonnal kézen fogja és védelmezi, figyeli, hogy ki mit csinál vele, segít neki és beprotezsálja a nagyok játékba is (például a játszótéren). Szerintem összességében nagyon jó testvér, meg is szoktam dicsérni ezért, de azért a legjobban annak örül, amikor Pöttöm odarohan hozzá és megölelgeti vagy ha ébredéskor őt keresi és rá vigyorog, vagy ha megy utána mint egy kiscsibe... ilyenkor felnéz rám és büszke mosollyal mondja: "Látod, hogy szeret engem! a Kistestvérem?". Látom, persze, hogy látom.
Nagylány már, azt is látom. Biciklizni tanul (amolyan szőke módra, lelkesen hajtja a biciklit, de nem kormányoz, néha viszont kormányoz, de nem bír pedálozni, néha meg kormányoz és pedáloz is és halad és ennek annyira megörül, hogy elkezdi nézni, hogy ki látja, hogy milyen ügyes és go back to step one), úszni tanul (erről Nagypapát kérdezzétek én annyit tudok, hogy az edzés nagyon mókás bármit is jelentsen ez), ügyesen rajzol, sokat mesél, táncol, zenél, álmodozik, Balatonban fürdik, nyaral... meg cseresznyét eszik :-)
