Ma elkövettem azt a hibát, hogy nemet mondtam Pöttömnek. Az én olvasatomban megtiltottam neki, hogy még egy ezeregyszázhuszonhat darabos játékot szétszórjon, az ő olvasatában ellehetetlenítettem az életét és korlátoztam szabadságjogait. Mivel a szinpadias földön fetrengés (értsd: körültekintő vizsgálódás után nagyon óvatos lefekvés, újabb körültekintés, majd világfájdalmas arccal keserves nyervákolás) nem hozta meg a kellő eredményt, Pöttöm úgy döntött, hogy nyomatékot ad a mondanivalójának és elkezdte szétszedni a lakást. Ahogy mondom, miszlikbe akart aprítani mindent. Dühös, de egyben igen elszánt arckifejezéssel járkált körbe és közben mindent, amit talált a földhöz vágott, lerántott, kukába dobott illetve néhány dolgot ötletszerűen széttépett. Közben meg mondta a magáét, hanghordozásából ítélve nem éppen pozitív megítélés alá estem.

Először csak ámuldoztam, de aztán hamar rájöttem, hogy itt gyors reagálásra van szükség és beraktam az ágyába. Dühöngjön ott. Még az ajtót is rázártam És mi történt? Na, mi? Semmi. Megtalálta a pónikat és szépen sorbarendezte őket az ágyán, édes gügyögéssel kísérve a folyamatot.

Whatever.