Az van, hogy nincs minden játékból két teljesen egyforma példány a birtokunkban. Be kell vallanom, hogy a legtöbb játékból csak egyetlen, igen értékes és felettébb nagy becsben tartott példányunk van.
Van viszont két lányunk. Ők is igen értékesek és nagy becsben tartottak.
Még akkor is, amikor őrjöngve húzzák ugyanazt a piros babakocsit kétfelé, a maximális erőkifejtésért mindent bevetve, Pöttöm hasravágódva (maximális nehezék), Picur elképesztő hangerőn üvöltve (maximális elrettentés). "Én láttam meg előbb!" hangzik a klasszik óvodai érvelés, "ÁÁÁÁÁÁ!" jön a válasz és a shar-pei nézés.
Nem látják, hogy látom. Úgy teszek mint aki most érkezik a szobába: "Mi történik itt?" kérdezem szigorú arccal.
"Nem én voltam!" - válaszol reflexből Picur, míg Pöttöm gyorsan földhöz bassza vágja a babakocsit és a háta mögé dugja mind a két kezét.
Kérdően felvonom a szemöldököm.
"Tudod, mi játszunk, csak Pöttöm nem tudja a szabályt" - magyarázza a Nagy, míg a hátérben a Kicsi halkan meglóg a babakocsival...
Együtt játszanak a kiságyban. Balhé van. "Megmondalak anyának!" - hallom a fenyegetést. Két perc múlva bemegyek, amikor már tényleg nagyon hangosak. "Mi van itt?"- kérdezem. "Semmi!" - vágja rá Picur, míg mind a ketten ártatlan arcot vágnak.
"Ki a Nagyi szeme fénye, tündércsillaga?" - kérdezi anyukám. "Én!" - jön rá a gyors válasz, majd egy kis várakozás után a kiegészítés: "Meg Pöttömke".
Pöttömöt minden érzelem óriási hullámokban kap el, így aztán napi háromszor nekifutásból odarohan Picurhoz és nagyon erősen átöleli a derekét és nagyon-nagyon-nagyon kedvesen vigyorogva néz fel rá, miközben a mellkasához dől. "Jól van, na!"- dörmögi a Nagy és vagy visszaöleli vagy megsimogatja a haját.
