Komolyan, két gyerek után is néha hajlamos vagyok akkora marhaságokat csinálni....
Például ma is, online jegyet vettem Bécsbe. Durva, nem? Mármint úgy, hogy a Kicsi szabadon volt engedve a lakásban, én meg leültem megvenni a jegyemet Bécsbe (amit már kinéztem, kiválasztottam, kijelöltem, szóval tényleg csak be kellet lépni a MÁV startba és bankártyával megvenni a jegyet). Mentségemre legyen mondva, muszáj volt, felhívtak a Fontos Nemzetközi Szervezettől, hogy akkor most már döntsem el, hogy mikor jövök-megyek, kell-e a szállás és mennyibe kerül nekik mindez, mert ha most nem intézkedem, akkor Vége a Világnak, mert ők Nagyon Fontos Nemzetközi Szervezet, amit a 26 eurós vonatjegyemmel is szabotálni tudok, ha nem küldöm időben. Uff, ők szóltak. Mivel akarok még Nagyon Gazdag Fontos Szakértő lenni, válaszoltam, hogy akkor most megveszem a jegyet. Szóval, leültem, elővettem a kiválasztott jegyet, megnyomtam a fizetés gombot és kimentem a konyhába, hogy a konyhaasztalon folytassam a tevékenységet (ahol a gyerek nem éri el a laptopot). A feladatot uszkve öt perc alatt abszolváltam, a jegyemet elmentettem és egy rövid (3 sor) email kíséretében kiküldtem Fontoséknak.
Majd körülnéztem a lakásban. Első reakcióm az volt, hogy akkor most ülök vissza a gép elé és azonnal veszek egy jegyet Pápua Új Guineába vagy Alaszkába, holnapi indulással, retúr nem kell, köszönöm. Végül győzött bennem az anyai ösztön és inkább gyorsan visszapakoltam a szemetesbe a müzlis tasakokat és a mandarinhéjat, visszavittem a fürdőszobába a kézitükröt, kihoztam a konyhába a kuglófos formákat, megbeszéltem magammal, hogy azok a megrágott szakdolgozatok úgyse képviseltek túl nagy szakmai értéket és elindultam megkeresni a gyerek másik cipőjét, mert gyanúsan sántának láttam periférikus látásommal. Igen, éppen csak elsuhanóban láttam a kis malacot, ugyanis a nagy pakolás láttán gyanút fogott és gyorsan kiment megnézni, hogy a nehezen előkukázott müzlis tasakok vajon hova tűntek. Megbántva vette tudomásul, hogy vissza a kukába, de szerencsére nem egy könnyen feladós típus, így újra kikukázta őket. Én meg visszaraktam, miközben hangosan kifejtettem a véleményemet azokról a gyerekekről, akik tudják, hogy rosszat csinálnak, mégis megteszik. Erre a gyerek hucut mosolyával levett a lábamról kiborult és üvölteni kezdett és újra elővette a müzlis tasakokat. Én se vagyok az a feladós típus, úgyhogy erőteljesen kivettem a kezéből a kincseket, kidobtam a szemétbe és rábasztam bezártam a szemetes fedelét. Pöttömkém erre huncut mosollyal rámnézett baromira megbántódott és megijjedt, ezért teljesen elkeseredten ledőlt a földre zokogni (akik nagy képzelőerővel bírnak, azok most egy drámai jelenetet képzeljenek el, ahol a főhősnő válla előrecsuklik, lábai felmondják a szolgálatot, lerogy a földre, kezével eltakarja a szemeit!! és fejét arccal előre a földre hajtva kitör belőle a zokogás). Mire én felvettem, elmondtam neki, hogy kukázni akkor sem lehet, ő meg átölelt és így álltunk ott vagy tíz percig. Végül rám nézett és a nagy könnycseppek mögöt elmosolyodott, én meg eldöntöttem, hogy mégse megyek Pápua Új Guineába.
Csak Bécsbe, de oda retúr jegyet vettem legalább.
