Picurt nevelem vagyis inkább kiosztom, hogy nem lehet így hisztizni, tessék rendesen beszélni, micsoda dolog, hogy mindig ellenkezik és egyáltalán. Nem hagyom magam, próbál magyarázkodni, de kitartok, ennek a hegyibeszédnek nem lesz vége addig, amíg nem látom, hogy elfogadta, amit mondok. Mondom, mondom, mondom, ő néha visít, néha kiabál, néha még csipkedni is megpróbál, de aztán erről letesz. Lassanként megadja magát, már csak azt szeretné, hogy ne haragudjak. A téma egyébként a szoknya: összekente körömlakkal a szoknyáját, amit én levettem róla és most nem kap újat (tanulságok: megkérdezzük, hogy lehet-e körömlakkot használni, asztalnál használjuk, vigyázunk magunkra és nem ordítunk, ha anyu ki akarja mosni a foltos ruhánkat, ugyanis csak úgy lehet majd újra felvenni + általában nem ordítunk és visítunk, hanem rendesen elmondjuk, hogy mit akarunk). Különösen a rendes hangnemet várom el, ezért újra elővezetem az elmúlt hetek fő üzenetét:
- Állj fel, Kicsim, nyeld le szépen a könnyeid és mondd el rendesen, hogy mit szeretnél!
Erre az én, kicsi tündér, kékszemű lánykám szótfogadóan feláll, nagyon-nagyon szomorúan rám néz és kicsi ujjaival elkezdi összeszedni az arcáról a krokodilkönnyeit, amiket aztán szépen, egyenként a szájába rak és megpróbál lenyelni!
Szerintetetek? Felkapom, összepuszilom, itt a vita vége, fuss el véle!
