Mármint Picur Maczkóval, mert Pöttöm még kicsi, én meg utálok. Picur elvben szeret, ezért nagyon várta az indulást:
végig arról álmodozott, hogy ő hogyan fog korcsolyázni, tudni akarta, hogy én korcsolyáztam-e, mennyi idő alatt lehet megtanulni korcsolyázni, ragaszkodott hozzá, hogy Maczkó korcsolyázzon vele és egyáltalán, a monológjában kb. ötpercenként tízmilliószor elhangzott a korcsolya szó különböző változata.
Arra persze nem számolt, hogy a JÉG CSÚSZIK!
(olyan kép, amin elesik csak azért nincs, mert az apja vigyázott rá mint a szeme fényére)
De hősiesen kitartott, fél óra alatt mentek két kört, az elején még a fő utasítás az volt, hogy "találd meg a lábaidat", ami nem volt túl egyszerűen végrehajtható, a végén pedig "mutasd anyának, hogyan kell lépkedni a jégen". A fő korlátot egyébként nem a gyerek képességei jelentették, hanem az, hogy minden másra figyelt csak a korcsolyázásra nem. Azt hiszem, Maczkó ott adta fel, amikor Picur lelkesen ecsetelte a kocsiban, hogy "Anya, korcsolyázni úgy kell, hogy hátra dőlsz..." ("Előre, előre, hogy megérezd a súlyodat" - dörmögte Maczkó az anyósülésről, kezében a jól megérdemelt forralt borral).
Mindeközben persze a korcsolyapálya mellett is buli volt:
A kisebbik csajszi egyébként ma reggelre eldöntötte, hogy ő bizony tud járni, úgyhogy ma már vizes macskakövön gyakorolta tudományát, teljes magabiztossággal.
Azt hiszem, ma az egyensúly-érzék fejlesztést kipipálhatjuk mind a két gyereknél.
