Vasárnap este, amikor a Lányok már elaludtak, elővettük a karácsonyi gömböket. Szokás szerint a szép, nagy, csillogó gömböket a csillárra raktam fel, -horgászdamillal kötöttem fel őket egyenként. Szerintem nagyon szép lett, alig vártam, hogy reggel mit szólnak majd a lányok.
Picur ébredt elsőnek, reggel félálomban kibotorkált a nappaliba, az ölembe kuporodott és nézelődött egy kicsit. Majd felnézett a csillárra. És meglátta a gömböket. Hosszan nézte őket. Egyre szigorúbban nézte őket. Nézte, nézte, nagyon komolyan nézte. Majd hozzám fordult:
- Anya, ez nem ér hozzá! Ez nem jó, nem ér hozzá!
Nem látta ugyanis a damilt. Ezzel meg is rendült koherens világképe, a gravitációba vetett bizalma és megkérdőjeleződtek a tapasztalatai.
Csak akkor nyugodott meg, amikor megfoghatta a damilt. De azóta is bizalmatlanul méregeti a gömböket és inkább a tündérfényeket nézi az ablakban.
Pöttöm ennél sokkal pragmatikusabban közelíti meg a karácsonyi diszítés kérdését: odaáll a csillár alá, megfogja az asztal szélét, feláll, elengedi az asztalt, nagyon-nagyon óvatosan felemeli a kezét (ehhez kell ám az egyensúlyérzék), majd felmutat és elkezd visítozni. Hogy azonnal szedjük le neki azokat az izéket, majd ő megszakérti, hogy mire jók.... A karácsonyfát valószínűleg elkerítjük majd...
