Nagylány

"Anya, nem érek rá!" mondta nekem ma reggel, amikor játszani hívtam, ugyanis sürgősen el kellett rendeznie a duplo emberkéit, ezt látjátok a képen: az emberkék reggel kimentek a ház elé beszélgetni és táncolni (ezért vannak párokban elrendezve), most meg indultak vissza a házba reggelizni. Hosszasan játszik velük, régóta a kedvencei, és igazából nem is az változik mostanában, hogy mivel játszik, hanem hogy hogyan. Sokkal több mindent tudnak már a babák, nemcsak a napközben történteket reprodukálja, hanem új sztorikat rak össze. Látszik, hogy mi érdekli: a babák egy része ugyanis már óvodába jár, míg a kisebbek maradtak a bölcsödében. Az óvodásoknak pedig már barátaik vannak, tanulnak főzni (?) és jön értük az anyukájuk. Ehhez kapcsolódva pénteken egy monológot is előadott a kocsiban, Pöttömnek címezve. Alapszituáció: Pöttöm ordít mint a sakál, éhes ugyanis. Picur ezt nehezen bírja, szokás szerint elénekli neki a repertoárját és győzködi, hogy ne sírjon, mert nincs semmi baj és "itt vagyok, ne félj, itt vagyok, figyelj, ne sírj!". Egyszer csak meglátja a bölcsöde épületét: "Figyelj, ott a bölcsöde! Jaj, az nagyon jó, ott a sok-sok gyerek. A kis barátaim. Ne sírj, majd Te is járhatsz bölcsödébe!... (gondolkodik)... Én már óvodába fogok járni. De Te is fogsz járni óvodába. Majd együtt járunk óvodába, jó? És fogom a kezedet, jó? De le ne lépj az autókhoz, mert azt nem szabad, érted*? Ne félj, majd fogom a kezed! És mehetsz bölcsibe!" Pöttöm persze bőg tovább, nem hatja meg, hogy majd bölcsödébe járhat. Picur aggódva fordul hozzám: "Anya, azt hiszem, nem tetszik neki a bölcsi!".

Máskor meg kérdez valamit az apjától, én válaszolok, mire megkapom, hogy "Anya, nem téged kérdeztelek!". Már arra is nagyon oda kell figyelni, hogy mit beszélünk előtte, ma este például Maczkó kérdezte, hogy este meg akarom-e nézni az Ördög Pradát visel című filmet, mire öt perc múlva Picur kifejtette a konyhában: "akkor én most bemegyek a kanapéra, ott lefekszem és onnan nézem az Ördögös Prádát, jó?". Az őrületbe tud kergetni az akarnokságával, visítva követeli a figyelmem, klasszikusan rángatja a kezem és jön utánam mint egy kiscsibe. De be kell látnom, hogy azért az esetek többségében szótfogadó, nagyon sokszor megkérdezi, hogy "Ezt szabad?" mielőtt hozzányúlna valamihez és óvatosan, ügyesen próbál mindenben segíteni. Egyébként is a legjobb módszer nála a munkaterápia, ma reggel is követelt valamit, de mondtam neki, hogy most feladat van, pakolja ki a mosogatógépből a tiszta evőeszközöket: kinyitottam neki a fiókot, ő meg nagyon odafigyelve szépen helyrerakott minden villát,  kést (csak a vajazós késeket, of course), nagykanalat és kiskanalat. Persze bepakolni már sosem segít, mert "olyanos" lesz a keze - továbbra sem bírja, ha nem tiszta a keze vagy a ruhája, rohan és megtörli/lemossa/átveszi. Különösen a ruhájára kényes, továbbra is eldobom az agyam tőle néha: "Anya, nézd én ezzel a babával játszom, mert olyan színű mint a pólom." Fontos szempont. Máskor meg reggel fél hétkor, félálomban így ébred: "Anya, ma majd az új cipőmet vesszük fel, ugye?". Jó reggelt Neked is, Kicsim.

Szerencsére szívesen részt vesz mindenféle kreatív munkában, rajzolunk, színezünk, kivágunk dolgokat és hát, várjuk a nyuszit ezerrel, ez a Húsvét ilyen szempontból jó ünnep, lehet mindenfélét készíteni hozzá. Itt éppen egy óriás barka-csokrot díszitettünk fel, ez egy másfél órás projekt volt, ami alatt végig odafigyelve akaszgatta fel a díszeket az ágakra. Utána meg hosszasan magyarázta Pöttömnek, hogy mit hova akasztott és örömmel nyugtázta, hogy Kistesó mindenre élénk kurjongatással reagál - szegényt a barka alá ültettem, nem győzte csodálni ezt a nagy színes izét :-) Picur meg nagyon büszke a végeredményre, a képen a PR mosolya látható.

*mút heti konliktusunk ugyanis a járdáról való lelépés volt, jöttünk haza  a bölcsödéből és engedély nélkül lelépett a járdáról. Rákiabáltam, visszahúztam, elmagyaráztam, megértette, továbbmentünk. Másnap újra jöttünk haza, fáradt volt és rosszalkodni akart, hát lelépett a járdáról. Ennek fele se tréfa, megfogtam és bizony elvertem a popsiját. Persze teljesen kiakadt, nem is a fájdalom (akkorát nem bírtam ráütni), hanem a tény, hogy az ő fenekét elverik, mondta is, hogy "Anya, ezt nem teheted!" - de én bizony tehettem és megmondtam neki, hogy ez nem vitatéma, egész egyszerűen tilos lelépni a járdáról és kész. Amikor lecsillapodtak a kedélyek (mindkét félnél), akkor újra megbeszéltük a helyzetet, elmondtam, hogy szeretem és féltem és ezért nagyon fontos, hogy ne lépjen le, mert kicsi és nem látják a kocsik és gyorsan jönnek és nagyon nagy baj lehet belőle. Meg is szeppent rendesen, érezte, hogy ezt most teljesen komolyan gondolom, szerintem sikerült a kérdést megoldanunk egy időre.