Picur beteg, lázas, nyűgös és így a szokásosnál is nehezebben tűri, ha nem vele, hanem Pöttömmel foglalkozom. Ilyenkor önuralomból sem áll túl jól (ez egyébként sem a kétévesek legfőbb erénye), ezért elcsattan egy-két pofon szegény Kistesón (akit egyébként ez nem nagyon izgat, feltéve, hogy közben folytathatja a táplálkozást). Ebben persze szigorúság van, Picurra mérgeskedem ilyenkor, ami nagyon-nagyon bántja és szipogva bújik oda hozzám ("Anya, ne mérgeskedj rám!"), majd könnyes szemmel osztja meg, ami a lelkét nyomja:
- De Anya, én szeretném ütni a Kistesót!
Végül kiegyezünk abban, hogy ő is felmászhat mellénk és hozzám bújva megsimogathatja Pöttömöt, ha akarja. Akarja, óvatosan simogatja, miközben még mindig szipogva azt mondja: "Anya, Te meg simogass engem, jó?".
Nehéz dolog ám Nagytestvérnek lenni....
