Na, az előző poszt azért helyreigazításra szorul, mert másnap reggelre Picuron kijött egy enyhe megfázás és nyűgös lett, de nagyon, nem igazán akart semmit sem csinálni és kifejezetten bosszantotta a tesója sírása... Szerencsére nagymamánál ebédeltünk és felajánlottuk Picurnak, hogy ott maradhat - a Kistesó-mentes övezetben - ebéd után rajzolni meg aludni, ő meg kapva-kapott az alkalmon és végül fél kettőtől hatig sikerült durmolnia :-) Mi pedig ezalatt nyugodtan rendet raktunk az új gyerekszobában, ami szerintem jobb lett mint a régi volt.
Minden jó, ha vége jó... vagy sem? Alvás után jött a neheze, Picur ugyanis kérdőre vont: "Már nagyon vártalak!" (ébredése után öt perccel érkeztem, a szerk.). "Otthon voltál?" - ezt háromszor kérdezte meg... "Elpakoltál? De én nem segítettem!!" - mondta enyhén felháborodva. Én meg magyaráztam a bizonyítványom, hogy azt akartuk, hogy tudjon játszani a játékokkal, meg estére legyenek rendben a könyvek az olvasáshoz, meg ha nem tetszik valami, átpakolhat, szóval mondtam én mindent, de Picur csak akkor nyugodott meg, amikor hazaértünk és konstatálta, hogy "Tetszik nekem.". Miután már elképzeltem, hogy fog Picur átpakolni, ez nagy megkönnyebbülés...
Azóta meg tart az érzelmi hullámvasút, Picur általában jókedvű és boldog mint azt a mellékelt ábra is mutatja :-) de néha előtör a féltékenység is agresszió vagy nyűgősség formájában. A második a könnyebb eset, ezt mesével-énekkel könnyen lehet orvosolni. Viszont amikor üti/ütni próbálja Pöttömöt azt már nehezebben kezelem. A szakkönyvek szerint türelem és szeretet kell, hogy vezéreljen, hát nem tudom, a kislapáttal hadonászó Picurral elég nehezemre esik türelmesen beszélni, főleg mert a türelem időt igényel, Pöttöm visítása alapján viszont gyorsan kell cselekedni. Egyenlőre a határozott tiltás+büntetés+megbeszélés+kibékülés (anya nem haragszik) kombinációt alkalmazzuk és arra gondolunk, milyen talpraesett lesz majd Pöttöm lányunk...
