Empatikus, okos, akaratos, gyönyörű, nagylány. Már két éves. Elképesztő! Nagyon fejlett a helyzetelemző képessége, meg a szociális képessége: ma reggel például bejött utánam a hálószobába, ahol éppen a reggeli injekciót adtam be magamnak. Még sose látta, mert igyekszem nem előtte intézni a szurizást, ezért most meglepődött, majd nagyon aggódó arcot vágott és azt mondta nekem: „Anya, nagyon óvatosan! Nagyon óvatosan!” Én már ettől is meghatódtam, de miután beadtam és megnyugtattam, hogy óvatos voltam, odajött hozzám, megsimogatott és azt mondta: „Semmi baj, Anya!” Teljesen meghatódtam.

Sejthettem volna, hogy egy ilyen felütés után már csak lefelé vezet az út, mert amikor egy igen hosszú és fárasztó délelőtti vásárlás után hazajöttünk, elkezdődött a délutáni játszmánk, azaz az alszunk vagy sem és miért nem társasjáték. A betegség egy pár hétre megoldotta ezt a problémát, de úgy tűnik, hogy mára Picur gyógyultnak nyilvánította magát és délután többször is kifejtette, hogy nem akar aludni. Kipróbáltam több taktikát is: először mondtam neki, hogy csak pihenni kell, mire azt válaszolta, hogy a PIcur a szobában (=nappali) pihen... Aztán megpróbáltam vele lefeküdni, ami egyébként tök jó lett volna, mert én öt perc alatt elaludtam, de ez Picurt erősen sértette, így kétszer is felébresztett... Végül már annyira kiborultunk mind a ketten, hogy beraktam a kiságyába visítani, hátha... Hátha,de nem, ő bírta tovább (azt kiabálta, hogy „Picur szomorú!”, de nem öt percig, inkább húszig), kivettem és most itt randalírozik a szobában és látszik, hogy tök nem álmos (majd estefelé bezzeg!).

Szerencsére, megértő nagylányom van (lásd fent), mert miután kivettem az ágyból és felöltöztettem, végigfeküdtem a díványon és bekapcsoltam a tévét (egy anyuka is lázadhat néha!) és mondtam neki, hogy akkor lehet egyedül játszani. Erre ő szépen elővette a doktor bácsis babáját, odahozta hozzám és elmagyarázta neki: „Anya, szegény. Beteg! Pihen. Jobb lesz. Szegény, Anya! Gyere, baba!”és elvitte a babát, beültek a fotelbe, most mesél neki és néha aggódva rám néz, hogy vajon jobban vagyok-e. Még a laptopba sem akar most belenyúlni, szegény, beteg anyját hagyja blogot írni. Két éves és egyértelműen ő az okosabb. Ha odafigyelek, még sokat tanulhatok tőle...