Legbarátnőm a múltkori levelében írta, hogy mennyire jó, hogy a babázásnak nemcsak a sunshine oldaláról írok, mert ő eddig sem hitte el, hogy ilyenkor minden csodaszép és most már legalább tudja is... és rájöttem, hogy igaza van, ez a blog is már milyen félrevezető, mert ide mindig jókat írok. Persze a félrevezetés öncélú, ilyenkor leginkább magamat próbálom félrevezetni, dehát ha az ember ilyen komoly helyeken publikál, akkor kell, hogy legyen felelősségérzete az olvasók irányában, így most jönnek az őszinteség percei:
Szóval a mizéria az etetéssel már a kórházban elkezdődött: a második napon szépen elmondta a dokinéni, hogy most két nehéz éjszaka jön, mert a babák tudják, hogy ilyenkor szopizni kell, ezért állandóan, de állandóan szopizni akarnak majd, és nem lehet őket lerakni, mert visítani fognak, de ez fontos időszak, mert ettől indul meg a tej, legyünk türelmesek, vegyük őket magunk mellé és szolgáljuk ki igényeiket, ettől még nem lesznek elkényeztetve, nem szokják meg, hogy mindig velünk vannak, ez a 48 óra erről szól, ez az élettani feladat. Na jó. Főleg az elején: gyerek tündérien alszik a mellkasodon, de édes, szopizni akar, de kedves. Tíz óra elteltével a gyerek még mindig tündéri és édes, de én például már bealudtam szoptatás közben (igen, megtanultam fekve szoptatni). Eltelt az a két nap, a kórházban már minden kismama vígan szoptatott, míg nálam sehol semmi. Illetve volt egy visító gyerekem, aki eddigre már nem érte be az ún. előtejjel és percről-percre egyre dühösebb lett, hogy nem kap enni. Semmilyen kismamának nem kívánom azt az érzést, hogy „nem tudok a gyerekemnek enni adni”... Főleg, amikor már a szomszéd szobából is azt kérdezik, hogy „megnyugodott már a Picike?” Végül sírva feladtam, a gyerek kapott tápszert, én aludtam egy kicsit, aminek hihetetlen módon meg is lett az eredménye: a kórházból már tele pocakkal jött haza Picur :-)
Az idilli állapot egészen a lelkiismeretes doktornő megérkezéséig tartott (azaz 24 óráig kb.), aki közölte, hogy Picur keveset eszik. Szerintem ezt a mondatot be kellene tiltani, legalábbis kismamák jelenlétében. Persze, hogy szívbajt kaptam és jött a napokig tartó stresszelés: etetés előtt mérés, etetés, még egy kis etetés, etetés után mérés, adag felírása, még egy kis etetés (hátha hajlandó még enni), utána fejés, és a szívbaj, hogy azért sír a gyerek, mert éhes. Mindezt három óránként, éjszaka is. Ha nem ő sírt, én sírtam. Persze ezt ő is érezte, és ideges volt, meg a tejem is bánta a stresszt rendesen... Borzasztó három nap volt! Ráadásul tejem csak akkor volt, ha rendesen ettem-aludtam-ittam, ami nem ment, mert én is ideges voltam és a gyerek is, ergó alvás helyett sírtunk. Az, hogy különböző rokonok ezeregy tanáccsal láttak el („Egyél lucerna-csírát, csak az csinált tejet a szomszédasszonyom menyének is!”- a kedvencem), kicsit sem segített a helyzeten...
De minden jó, ha jó a vége: múlt héten jött a lelkiismeretes-jófej védőnő, megnézte az etetési naplót, a gyereket és engem és közölte, hogy Emma tökéletes :-) én jó anya vagyok :-) a mérleget csak és kizárólag heti egyszer lehet használni :-) és esetleg vizet lehet adni még a gyereknek, ha negyven fok van J És, legyek türelemmel, mert „a baba majd bejáratódik” és megtanul hatékonyan szopni, nekem meg a szervezetem hozzászokik a tejtermeléshez és szépen összeszokunk. Mindezt olyan meggyőzően mondta, hogy elhittem. És láss csodát, tényleg! :-)
