Az iskolatáska. Átvitt értelemben és nem átvitten is, de a cipeléssel van a legkevesebb gondunk.
Az úgy kezdődött, hogy egy szerdai napon már tudtuk, hogy másnap kezdődik az iskola és Pöttömnek az új ovi. Pöttöm mondjuk hamar elintézte ezt a dolgot, felszökött ugyanis a láza közel 40 fokra, így elrohantam vele orvoshoz, ahol közölték, hogy nagyon beteg, ne menjen óvodába, amitől fogva már semmi baja nem volt, boldogan nyargalászott itthon a lakásban.
Picur mondjuk nem betegedett le, de szerdán legalább ötször látogatta meg a mosdót és persze egyfolytában az iskolát tervezgette, de az egyfolytában alatt azt értem, hogy megállás nélkül. Csak beszélt, beszélt és beszélt (meg néha fosott a drágám), meg beszélt. Délután négykor kétségbeesve hívtam fel Maczkót, hogy ugyan mikor jön már haza, mert most annyira nem egyszerű nekünk, hárman lányoknak. Hazajött, én meg gyorsan elmentem, mert még füzetborítókat kellett vennem, ugyanis vettem néhányat, de nem eleget, mert ahhoz ugye meg kellett volna előre számolni a füzeteket és hát én nem tervezek ennyire előre. Meg boltban is voltam, uzsonnát venni, szóval a gyerek szeptember 1-én viszonylag jól felszerelkezve indult el a suliba, volt nála táska, meg matekdoboz, meg (név nélküli) technika doboz sok cuccal, meg három tekercs krepp-papír, meg rajzlapok, meg tornafelszerelés. Meg uzsonna. Amit a Drágám nem evett meg, mert a tanárnéni nem mondta, hogy mikor lehet és amikor a többiek reggeliztek (mármint akiknek be van fizetve a tízórai és az uzsonna is), akkor nem akarta megenni, mert akkor nem marad tízóraira, de aztán meg már tízórai szünet nem volt, csak olyan, amikor pisilni kellett menni. Meg olyan, amikor ebédelni, de borsófőzeléket, amit nem szeret, de megkóstolt - "Hátha máshogy főznek, Anya", de végül nem ette meg, mert nem főznek máshogy. Így aztán az első nap végén volt egy nagyon felpörgött, nagyon éhes és végtelenül fáradt gyerekünk, aki nem emlékezett semmire az első napjából, csak arra, hogy nem a kinézett kislány mellé ült és hogy volt a Honvédzenekar az évnyitón. De nagy nehezen levarázsoltuk aludni + kapott enni és akkor minden más is eszébe jutott :-) hogy be kell kötni a könyveket, de csak azokat kell visszavinni, amilyen órájuk lesz. Órarend szerint. Amit nem kapott.
Mindegy, megoldottuk és másnap is időben és viszonylag feleszerelve eljuttattuk az iskolába, ahol más sokkal jobb napja volt, ugyanis volt a kedvenc órája, az angol. No comment. Meg megtudta a padtársa nevét, meg azt, hogy a második köteteket is be kellett volna vinni a könyvekből (hm, ezek még nem voltak bekötve), meg azt is, hogy kell könyvjelző a könyvekbe. Így aztán iskola után elmentünk a Röltexbe szalagot venni, ahol megint hárommal kevesebbet vettünk, mert - találjátok ki - nem számoltam meg előre a könyveket. Valami gyanús, ugyanis a sarki papírboltban már előre köszönnek, naponta járok oda hiányt pótolni. Mindegy, pénteken szembesültem vele, hogy a többi friss iskolás anyuka se jobb, bár ők például nem mentek előbb a gyerekért mint kellett volna. Először nem értettem, hogy miért csak én vagyok jelen, de aztán egy nagyon kedves anyukatárs felvilágosított, hogy van ez az órarend dolog, amit ha megnézek, ki tudom sakkozni, hogy hányra kell a gyerekért menni... ja, kérem...Na, mindegy, ezt is tudom.
Picurt szerencsére egyenlőre nem zavarja, hogy egy kissé szét vagyunk csúszva, pedig a körülmények kevésbé ideálisak, most már a lakást is atomjaira szedtük, ugyanis így az iskolakezdésre megérkeztek a bútorai is, ami miatt ki kellett pakolnunk a gyerekszobát. Elég ha azt mondom, hogy minden gyerekkönyvünk a nappaliban hever + néhány játék és egyéb, gyanús doboz is. De most majd rend lesz. Legalábbis én ebben bízom.
Meg Picurban, akik fáradt, de lelkes és okos és már kapott csillagot ("Mert jó voltam, Anya, azt csináltam, amit kellett!" - de azt nem tudjuk máig sem, hogy mi volt a feladat) és egyáltalán nagyon büszke, nagy iskolás.
