Felsír, bemegyek, kiveszem, mérgelődöm, hogy miért nem lehet már egy éjszakát átaludni, hiszen nekem annyi dolgom van, most is éppen absztraktot írok/írnék....
De ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy az első nyikkanásra ugrom, mert már nagyon-nagyon közel van az az idő, amikor már nem fog elférni a karomban, amikor már nem alszik el az ölemben, amikor már nem nézhetem, ahogy álmában a duduját gyömöszöli, miközben befészkeli magát a mellkasomra... Már most is lelóg a lába, szinte csak egyetlen féloldalas pózban fér el, de még mind a ketten ragaszkodunk hozzá, hogy ő még kicsi. Mert ő a Kicsi.
Úristen, ha visszagondolok, hogy mennyit is aludt kézben ez a gyerek! Nyaranta szinte mindig a Nagyapja kezében kötött ki, mert mi lányok futottunk Picur után, vagy a strandra, vagy főzni, vagy kutyázni, őt meg megkapta a Nagypapa, aki konkrétan fél perc alatt tudta elaltatni mindig is. Kezdetben még nem igazán tudta, hogy mit kezdjen vele, miután elaludt, de hamar belejött és vagy elaludt ő is vele, vagy lerakta szépen az ágyába és nagy szakértelemmel visszaringatta, ha közben felébredt. A végén pedig már ő kérte, hogy "Na, add ide azt a gyereket!", ha sírt vagy már nem is kérte, önkiszolgáló üzemmódban ment és felvette.
A Mama beszámolója is mindig két részből állt: "Pöttöm aludt egy jó másfél órát az ágyában, utána megébredt, de mondtam neki, hogy ez még nem elég és akkor még a vállamon is aludt vagy jó egy órát.". Nem egyszer az első rész kimaradt a sztoriból és csak az órákig tartó mellkason alvásról szólt a fáma, esetleg arról, hogy "gondoltam rá, hogy lerakom, de nem".
Nála már senki sem izgult, hogy mit szokik meg, hogyan fog egyedül aludni, a lényeg az volt, hogy aludjon valahol, mert mindjárt menni kell tovább ide meg oda, úgyis tudtuk, hogy egyszer kinő a kezünkből és tényleg most éppen nő ki. Úgyhogy most egy kicsit álljon meg a világ, jó?
