Csütörtökön nyugodtan készülök az órámra, amikor felhív egy ovis anyuka, hogy szaladjak-fussak, mert agyhártyagyulladás van az oviban! Szerintetek? Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, de szerencsére eszembe jutott, hogy Nagymamáék éppen a bölcsiben vannak a Kicsivel, így felhívtam őket, hogy azonnal hozzák el a Nagyot is. Ez rendben. De mi jön utána? Mit csinálsz ilyen helyzetben? Én azt csináltam, amit mindig, ha bajban vagyok: felhívtam Maczkót, hogy mit kell csinálni. Aztán felhívtam az ovit (nem vették fel), aztán néhány anyukát, na ezt lehet, hogy nem kellett volna, hallottam én tücsköt-bogarat, A típus, B típus, vírusos, bakteriális, kutyagumi, lótetű... végül anyuék hívtak, hogy az óvoda kihívja az ÁNTSZ-t, délután négykor lehet érdeklődni.
Délután négykor kiderült, hogy október 22-én betegedett meg egy gyerek (ez volt október 30-án!), azóta senki, az ÁNTSZ kifertőtlenítette az óvodát és adott antibiotikumot a csoporttársaknak, de nem tették kötelezővé a bevételét, mert nagyon kicsi az esélye annak, hogy bárki más is megfertőződött, mert csak nagyon szoros kapcsolat útján terjed a betegség. Ráadásul már letelt (éppen) a lappangási idő és nincs több megbetegedés. Így az óvodát sem zárják be.
Azt hittem, ezzel vége, de nem, mert azóta is hívogatnak az anyukák, hogy szóljunk az óvodában, hogy milyen szar volt a tájékoztatás (tényleg, aki telefonon értesített, az hülyének nézett a pánik miatt), hogy derítsük ki mi van (azóta se tudjuk például, hogy pontosan mi történt - visszaszóltak-e a gyerek szülei, ha igen, akkor miért nem tájékoztatták az ÁNTSZ-t rögtön, ha meg nem, akkor miért nem), hogy miért nem tájékoztatnak rendesen arról, hogy bezár-e az ovi vagy sem (például félő, hogy ha kevés gyerek lesz bent hétfőn, akkor összevont csoporttal működünk majd - amit egyrészt utálnak a gyerekek, másrészt meg az ÁNTSZ megdicsérte az ovit, hogy ilyen jól szeparálja a csoportokat - külön mosdó, külön kerti helyrész - mert így nehezebben terjednek a betegségek).
A rossz a jóban, hogy a mi gyerekeink pont a megbetegedés hetében + az előtte levő héten voltak itthon, skarlát gyanúval, ráadásul Picur antibiotikumot is kapott akkor, amit utáltam, de így utólag azért megnyugtat.
Mindentől függetlenül az egyik legijesztőbb dolog a saját reakcióm volt. Azt a jeges szorítást, amit éreztem, senkinek sem kívánom. Racionálisan tudtam, hogy nem valószínű, hogy bármi baja lesz a gyerekeimnek, de ezt mégsem tudtam át is érezni, egyszerűen RETTEGTEM attól, hogy bármi történik velük és én tehetetlen vagyok. Mert nem tarthatom őket örökké magam mellett.
Kicsit megnyugtatott, amikor a tegnapi balett órán kiderült, hogy a többiek is ezt élték meg - az egyik legvagányabb anyuka a munkahelyén bőgte el magát, csupa pasi között, életében először. Mert bármilyen hír is ér, mindent ki lehet bírni, de ha a gyerekről van szó... az egyszerűen zsigeri félelem és pánik és féltés. És ez már örökre így marad, gondolom.
