okt
27

Szülinapos méregzsák

| Szerző: Babek | 10:01 pm

Avagy a terrible two... vagy a tündéri two, vagy a fergetes two, hogy mikor melyik, azt kiszámíthatatlan és egyszerű halandók számára megfejthetetlen, a Kicsi ugyanis villámsebességgel tud hangulatot váltani, tornádóként söpör rajta végig az öröm és a düh, a mély fájdalom és a túlcsorduló szeretet. Érzelemből, indulatból és humorból van összegyúrva a gyerek, gyanakvó és végtelenül ragaszkodó, nagyon komolyan vesz mindent, de közben mindenből viccet csinál, egy 88 centiméteres kis hullámvasút, amibe két éve szálltunk be, csak a biztonságiöveket felejtettük el becsatolni. iphone 183.JPG

Imádjuk mindannyian, felpezsdítette kicsi családunk életét, pedig 99%-ban nagyon könnyű gyerek, szótfogad, rendet rak, eszik, iszik, alszik, jön-megy, tesz-vesz-pakol, éli a saját kis életét itt közöttünk nagy vigyorogva. Nagyon ritkán keseredik neki az életnek, de annál többet kacag, mókás ötletei vannak és huncut mosolya. Most van a kismajmos-utánzós korszakban, érdekes látni, hogy mennyire más tükröt mutat, ő nem figyel meg mindent részletesen, ezért nem is utánoz annyira pontosan, hanem inkább nagyvonalakban dolgozik, de mindig kiragad egy jellemző momentumot, ami elviszi az előadást. Ma délután például a babakocsit tologatta itthon, előtte felvette a kabátját, a babáját bevágta a kocsiba és már rohant is, egyértelműen magamat láttam, pont így indulunk az oviba. Míg Picur ilyenkor szépen végignarrálta a jelenetet, hogy "gyere kicsikém, indulunk, nahát, upsz egy kis emelkedő, ugrik a baba, látod, de ügyes vagy" , addig Pöttöm arcán teljes eltökéltséggel tolta a kocsit, észre sem véve a kisebb akadályokat (küszöb, matchbox, Picur és egyebek), majd hirtelen megállt, elgondolkozott, gyorsan összeszedett a lakásban pár zacskót és táskát, amiket szépen felakasztva a babakocsi tolókarjára hangosan nyökdécselve indult tovább :-) Míg Picurnál egy ijjesztően pontos tükörbe néztem ilyenkor, Pöttöm karikatúrát mutat.

Látszólag vagány és belevaló csaj, illetve az is, de közben meg nagyon ragaszkodó, ma egy hét után látta újra anyut és mint a filmekben futott felé, ölelte szorosan és az egész gyerekből sütött, hogy mennyire is hiányolta már, hiszen nagyon összenőttek az elmúlt pár hónapban. Ez a ragaszkodás nehezített pálya a szeparációs szorongás idején vagyis most, amikor kénytelen mindig utánam jönni, engem keresni, velem lenni, lehetőleg az ölemben létezni, enni, inni, elaludni, de annyira, hogy ez már neki is terhes, nemcsak nekem, ha mondjuk elindulok a konyhába főzni, hallom, hogy nagyot sóhajt és a "francba, már megint" kifejezéssel az arcán hordja ki utánam az összes játékát szépen sorban. Ez egyébként egy örök konfliktusforrás közöttünk, ugyanis én konstans módon azt érzem, hogy az életemre tör, mert akárhányszor hátra vagy oldalra lépek vagy egy kisautón botlok meg, vagy egy babaházban esek el, rosszabb esetben pedig egyenesen Pöttömbe rúgok bele, ilyenkor mindig kiabálunk egy sort egymással, majd összeölelkezve megvigasztalódunk mind a ketten.

Ha jó kedve van, akkor gurgulázva kacag, az önfeledt rötyögéssel legtöbbször az Apját és Picurt ajándékozza meg, akik egyértelműen az Univerzum Legtökéletesebb Teremtményei Pöttöm világában. Ma például hercegnőset játszottak Picurral (na, kinek az ötlete volt?), felváltva játszották el az anyuka hercegnő és a kislány hercegnő szerepét. Pöttöm már akkor rötyögő görcsöt kapott, amikor Picur a lefektetést játszotta, ami abból állt, hogy megpróbálta a derekánál fogva felemelni és össze-vissza hurcolászni a lakásban a Kicsit, majd egy kendővel átpelenkázta ("Emeld fel a lábad!"- visítva röhögés - "Emeld már fel a lábad!"- fulladozva röhögés - "Mondom már, hát nem igaz, így nem lehet pelenkázni, nem is értelek!" - sikítozva röhögés), végül pedig lefektette és betakargatta, majd mese gyanánt táncolt neki. Pöttöm engedelmesen horkolt egy kicsit, majd felpattant és ő lett az anyuka, na itt már mind a hárman a hasunkat fogtuk a röhögéstől, most képzeljük el, amint a Kicsi a derekánál fogva hurcibálja a Nagyot, majd betekeri egy kendővel kb. múmiának és végül nekifutásból megpróbálja fellökni, hogy "lefektesse". A kísérletben senki sem sérült meg, viszont mindenki nagyon jól szórakozott.

Ez a fajta félelmet nem ismerő, csakazértis akaratból és konokságból táplálkozó kitartás egyébként egyszerre lenyűgőző és félelmetes. Amikor mondjuk ez a pöttöm gyerek felhúzza a teli böröndjét az Avedik utcán, ami a környék legmeredekebb lejtője és a szomszédok leállnak megbámulni, akkor nagyon büszke vagyok, de amikor ugyanez a pöttöm gyerek vérvörös fejjel üvölti, hogy NEEEEMMMM, mert a bal lábára akarom ráhúzni a bal cipőjét (amit előzőleg sk lehúzott) és nem a jobbra, ahogy ő gondolná és szavainak azzal ad nyomatékot, hogy eldobja a fent említett cipőket a sunyiba, akkor nem vagyok büszke, inkább csak tanácstalan. De azért bevallom*, hogy nekem még ez is imponál... és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Vegyük csak a hétvégi esetet: én hirtelen felindulásból, átgondolatlan módon kiosztottam a gyerekeknek néhány Túró Rudit a nappaliban. Majd rájöttem, hogy Pöttöm csak és kizárólag az etetőszékében tudja ezt a feladatot maradandó károk nélkül teljesíteni, ezért kitereltem a gyereket a konyhába és megpróbáltam rávenni, hogy az etetőszékben egyen. Ezt ő erősen sérelmezte (konkrétan üvöltött és rúgkapált), amin az sem változtatott, hogy közben Picur és Maczkó is csatlakozott, hogy példáértékűen ők is a konyhában egyék meg Túró Rudijukat. A dolog odáig fajult, hogy Maczkó megpróbálta beletuszkolni a gyereket az etetőszékbe, ami a túlerőnek köszönhetően sikerült is, így önérzetes gyermekünknek nem maradt más megoldás hátra, mint odab...ni a Túró Rudit a csempére. Mármint a Nagy Kedvenc Túró Rudit. Ami így nem kell. Maczkóval összenéztünk és próbáltunk nem röhögni: a produkció szerintem mindkettőnknek imponált.

Mondjuk igazán és teljesen kihozni a sodrából csak a testvére tudja Pöttömöt, de ő bármikor és bárhogyan. Ma például elég rossz délutánja volt a Kicsinek, mert nem aludhatta ki magát, ugyanis orvoshoz mentünk (egészséges igazolásért, halleluja). A kocsiban így a következő jelenet játszódott le: Picur odahajolt Pöttömhöz, mélyen a szemébe nézett és azt mondta: "De." Na, több se kellett a Kicsinek, azon nyomban elkezdett ordítani, hogy "NEEEM!". Mire Picur tök nyugodtan annyit mondott, hogy "De". Pöttöm majd szétdurrant az idegtől, dobálta magát az ülésben, rúgkapált, visított, hogy "NEEEM!". Picur ezt továbbra is teljesen szenvetlenül nézte és csak a megfelelő pillanatot várta, hogy olajat öntsön a tűzre. Egy kis idő múlva megérdeklődtem, hogy mégis miről folyik a vita és mi a nem és a mi a de, amire Pöttöm persze nem tudott mit mondani, azon kívül, hogy "NEEEM", Picur meg csak annyit vetett oda, hogy "nem tudom, Pöttöm csak felhúzta magát valamin". De min, könyörgöm, min?

Meglepő módon viszont ez a kis vadóc, akit sokkal kevesebbet lehet ölelgetni és puszilgatni mint a nővérét, imádja, ha tutujgatjuk. Ez most a betegség kapcsán vált világossá, amikor a kis hólyagokat a kezén és a talpán Betadine-nel kellett kenegetni - ott ült a pelenkázón, nagy figyelemmel nézte, ahogy kenegetjük a kezét apjával közösen, hagyta, sőt mutatta a hólyagokat egyenként, majd nyújtogatta a lábát, hogy Maczkó szépen fújdossa meg a hólyagokat egyenként, mert az jó. Minden ilyen szöszölést szeret, a fürdésben a kedvenc része, amikor egyenként megmosom a lábujjacskáit, meg külön nyújtogatja a nyakát és a pofiját, hogy azt is mossam meg. Szereti még a fésülést is és a csattokat, de csak akkor, ha az összeset belerakom a hajába, különben sz...rt sem ér és mindet kiveszi (és igen, eltaláltátok, elhajigálja). Aztán meg felszólításra szépen összeszedi, visszarakja a dobozba és arcán tündéri mosollyal beviszi a gyerekszobába a helyére. Én meg ott állok a nappaliban, teljesen összezavarodva, hogy akkor most leszidjam vagy megdícsérjem?

És bár én ezen elég sokat agyalok, hogy akkor hogyan is neveljem, valami legbelül azt súgja, hogy majdnem mindegy, csak a finomhangolás maradt, mert ezt a gyereket 99%-ban készen kaptuk, ő ilyen, jobb ha kitanuljuk. Mi mindenesetre igyekszünk.

 

*tekintve, hogy a gyerek az elkövetkező tíz évben várhatóan nem olvassa ezt a bejegyzést

 

A bejegyzés trackback címe:

https://babek.blog.hu/api/trackback/id/tr446839047

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mr Big fan 2014.11.04. 00:26:20

Nem értem mit nem értesz? Én is csak kevés embertől fogadom el az öleléseket, de mindenki masszírozhatja a lábam, de tőlem fésülheti is a hajam - csak érezzem van szabadságom. Mondjam még? :)
Teljesen jól viselkedik a gyerek. Azt az egy 1%-ot amikor hülyék vagyunk (mi október közepén születettek) nézzétek el nekünk :)
süti beállítások módosítása