A gyereknevelésben az a szar, hogy nem mondhatod mégsem, hogy elég, hiába elég, mert akkor utána mi van? Mi van, ha már csak üvöltözöl a gyerekkel, ha már csak kinyitja a száját és a plafonon vagy, ha tudod, hogy valami nem stimmel, de mégsem tudsz figyelni, mert egyszerre muszáj három dolgot csinálni, akkor mi van?

A mai nap úgy kezdődött, hogy Picur masszívan fél órát átüvöltött reggel  , hogy éjfélkor az ügyeletre mentünk.. Szóval, úgy kezdődött, hogy Picur nagyon rossz passzban van mostanság (érzi, hogy megyünk/érzi az időjárást/napkitörések vannak/rosszul áll az aszcendense/féltékeny a testvérére/whatever), tegnap este például, ahelyett, hogy dolgoztam volna, leveleztem volna a lakásbérlőkkel, kerestem volna segítséget a lakás kiadáshoz tolmács formájában, írtam volna az esedékes pályázathoz, magunknak kerestem volna lakást Kanadában, esetleg mindezt egyszerre, este 10-ig hadakoztam Picurral, hogy menjen már lefeküdni. A balhé ott indult, hogy Pöttöm délután elesett és beütötte a fülét, amit még órákkal később is fájlalt, sőt lefekvéskor is, ha véletlenül arra az oldalára fordult, üvöltött. Ezért az esti mese után (egy hosszú Picurnak, Picur ül az ölemben, egy rövid Pöttömnek, Pöttöm ül az ölemben)

.... bocs, éppen üvöltözöm Picurral, aki most sem hajlandó pihenni, pedig fáradt...

szóval esti mese után el kellett ringatni Pöttömöt. Tudni kell, hogy ilyen szinte soha nincs, ellenben Picurt kb. minden második este vagy egy kicsit ringatni kell, vagy egy verset mondani neki, vagy beszélgetni,sőt néha még be is mászik mellém és onnan megy vissza aludni a saját ágyába, nincs is ezzel gond, tudom, hogy sok mindent kell feldolgoznia, ez simán belefér. De most Pöttöm annyira szarul volt, hogy lámpaoltás után elringattam (kb. kettő perc alatt). Utána Picur sírva fakadt, hogy őt is ringassam el. Persze rögtön üvölteni kezdett és hisztizni, mondtam, hogy esélytelen, ez nem így működik és hagytam üvölteni. Na, képzelhetitek, indult a műsor, háromszor kijött a nappaliba, ahol én szépen (tényleg szépen) elmagyaráztam neki, hogy most az egyszer a kistesója van szarul és bizony ilyenkor őt ringatom el és ok, ha akarja, akkor őt is elringatom (feltéve, ha emberi hangnemben kéri), mert az úgy igazságos, de akkor Pöttömöt meg átviszem aludni a saját ágyamba, mert ugye ő sosem aludhat ott és akkor az meg úgy igazságos. Szóval ment a pingpong 10-ig, akkor "kibékültünk" és bement aludni, ringatás nélkül. Hurrá, jöhet a munka-lakáskeresés-negyvenemailmegválaszolás kombó. Igen, ám, de 11-kor meg Pöttöm ébredt meg, ugyanis forgolódott és a fülére fordult és felébredt a fájdalomra. Visszaringattam. Megint felébredt. Adtam neki nurofent és visszaringattam. Amikor újra felébredt, felhívtam az ügyeletet, ahol tanácsot kértem, mondták vigyem be, főleg mert repülni fogunk, nehogy az legyen, hogy beszakadt a dobhártyája. Felhívtam Maczkót, aki taxival rohant haza + aput, aki rohant át vigyázni Picurra és irány az ügyelet. Az ügyeleten egy morcos doki volt, aki élesen megkérdezte, hogy "milyen akut problémával hozták a gyereket?" mintegy előrevetítve a hülye szülőt, aki állandóan éjjel hordja ügyeletre a gyereket, pedig simán várhatna reggelig. Elregéltük a problémát, belenézett Pöttöm fülébe, az orra alá dörmögte, hogy véraláfutás nincs, dobhártya ép és kidobott bennünket a francba. Végül is ez jó hír. Hazamentünk, Pöttöm pikk-pakk elaludt, jöhettek az emailek hajnali fél háromig.

Na, így indult a reggel. Amikor Maczkó szó nélkül kelt Picurhoz, de nem tudott vele mit kezdeni, mert csak üvöltött és üvöltött ("Anya, anya, anya!") és persze felébresztett engem és Pöttömöt is. Én megkaptam a kávémat (amiért örökké hálás leszek, kb. ez volt a nap fénypontja), annak ellenére, hogy fogalmam sincs, hogy mi történt a vasalónkkal (elromlott?) és indult a nap. A gyerekeken láttam, hogy ebből a napból túl sokat nem tudunk kihozni, így irány a játszótér. Busszal, hogy legyen benne izgalom is + hogy eljussunk arra a játszótérre, amit süt a nap és így talán felszáradt. Hát, már az öltözködés se volt egyszerű (és most akkor nem térek ki arra a kedvenc tézisemre, hogy miért is elhanyagoltak az anyukák - én minden egyes extra mozdulattal, mint például a fésülködés minimum két új balesetnek adok teret, a lányok ugyanis hajlamosak egymásnak esni ilyenkor), de elindultunk és össze is vesztünk azon, hogy nem, nem kocsival megyünk. És Pöttöm ül a babakocsiban. És ha telefonon beszélek, akkor nem szólunk közbe. NEM SZÓLUNK KÖZBE! Főleg nem nyavalygó hangon. Minden félmondatot "Anya!" felkiáltással kezdve. Mert már nem bírom. Nem bírom, hogy semmit sem csinálhatok, mert a Nagylány most éppen minden energiáját arra használja, hogy RÁ FIGYELJEK, de csak rá és senki másra és mindig és állandóan és ezerrel. Minden játszmát lejátszunk napi ötvenszer, komolyan állandóan és megállás nélkül az megy, hogy "Anya, légyszi hozd ide/nézd/elmesélem/bemutatom/felmászok/kiveszem". Mindegy, két-három üvöltözés árán eljutunk a játszótérre, ahol már érzem, hogy valami nem stimmel a Kicsivel, ezért követem, mert ilyenkor csak csetlik és botlik, de nem hiszitek el hogyan, mondjuk megbotlik egy kőben, elsírja magát, megfordul és ÚJRA átesik rajta... Szóval, vigyázok rá, közben próbálok a naggyal verbálisan foglalkozni ("Nahát, de magasra másztál, hű, de ügyes vagy, hát ez hihetetlen!"), de én is hallom, hogy ez csak mézesmáz, igazából elegem van az anyanézdanyanézdAAAANNNYYAAAANÉZDDDDből, meg a csetlésbotlásból is, a türelmem elfogyott és sehol sem árulnak többet, elegem van, nem tudom, mi legyen.

Legyen az, hogy Pöttömöt berakom a babakocsiba és behúzom a tetejét, sétálunk vele egyet a tó körül, elalszik és akkor én tudok egy kicsit Picurral is játszani, az most mindenképpen jót tenne mindenkinek. Szuper ötlet, megbeszélem Picurral és elindulunk:

- Picur, akkor most körbesétáljuk a tavat, úgyis ott van a másik oldalon a nagyoknak való játszótér, ha ügyesek vagyunk és csöndesek és Pöttöm elalszik, akkor ott majd tudunk egy kicsit ketten is játszani. Jó?

- Jó, Anya!

Egy perc múlva, ordítva: - Anya, mikor megyünk a játszótérre?

- Most, csak ne ordíts, Pöttömnek el kellene aludnia, mire odérünk.

- Miért? Miért kell elaludnia? Ő nem akar játszani?

- Nagyon fáradt, nagyon nyűgös és én szeretnék egy kicsit veled is játszani, így mindenkinek jobb lenne, ha elaludna.

Egy perc múlva: - Anya, hol a játszótér?

- Ott.

- Mikor megyünk oda?

- Ha körbesétáltuk a tavat.

- Ezt a tavat?

- Nem a Velencei tavat, basszus. Hány tavat látsz itt, de komolyan? Igen, ezt a tavat.

- Miért?

- Mert a másik oldalán van a játszótér.

- A tónak?

- Igen.

- A másik oldalán?

- Igen.

- A tónak van oldala?

- Nem, nincs, ez egy illúzió, egy rossz álom, a tó végtelen, se eleje, se vége, se oldala. Igen, van.

- Hány oldala van egy tónak?

Na, b..meg. Szerencsére olvastam Mérő Lászlót!

- Ha közelről nézed, akkor egy tónak végtelen sok oldala van.

Tényleg ezt mondtam. Most mi van? Nemcsak a gyereknek ér sírba vinni a másikat. Ráadásul Picur ezen elgondolkodott, én meg legalább egy jót röhögtem magamban. Néha az irónia az egyetlen menedékem.

- Végtelen sok oldala van közelről? Tényleg? Anya, nézzük meg a végtelen sok oldalát!

- Nézzük!

Érdekes, mert ha érzi, hogy komolyan gondolok valamit és feltételezem, hogy érzi azt is, hogy hiteles vagyok és matematikailag korrekt, akkor általában sikerül felcsigáznom és el is fogadja, amit mondok. Odamegy a tó partjára és nézi.

- Anya, tényleg! Végtelen sok kavics oldala van!

Szuper. Lenne, ha ezalatt Pöttöm elaludna, de persze nem, mert nem vagyunk csöndben és bár csak három perc kellene neki, annyi sincs, így már üldögél és nézeget. Basszus!

- Anya, Pöttöm felébredt!

- El se aludt, mert nem hagytuk.

- Anya, de azért megyünk a játszótérre? Légyszi, légyszi! - és már sírásra áll a szája.

Megyünk, mert a cél a délutáni alvás. A játszótéren aztán mindenki szétcsúszik, Picur elrohangál és mindenen hisztizik ("Anya, nem tudok felmenni/lejönni/bebújni/kimászni!"), Pöttöm esik-kel, a nap tűz, ennek semmi értelme, hazamegyünk. Kisebb hiszti után elindulunk, a buszon még veszekszünk egyet, azon, hogy Picur állhat-e (nem) és le kell-e ülnie (igen), de végül az ülés előtt feláll, mert csakazértis, én meg nem tudom leültetni, mert a babakocsit tartom, szerencsére egy kanyar intézkedik helyettem, beleesik a székbe, de a pillantásomat látva már nyikkani sem mer. Pöttöm elalszik útközben, csöndben megyünk egymás mellett, Picur fáradt, én meg azon gondolkozom, hogy ha délután lefekszenek akkor blogoljak vagy dolgozzak, de már érzem, hogy írni fogok, különben megőrülök. Meg tervezem a holnapot, amikor egész nap kertészkedem majd, mert Maczkó elviszi a gyerekeket tökmindegyhova és végre-végre-végre egyedül leszek. Igyekszem nem sokat gondolni rá, de ez tartja bennem a lelket.

Amikor hazaérünk, már tudom, hogy baj van, Pöttöm láza 39,9, még idegesebb leszek, futólag még megsajnálom magam a holnap miatt, de inkább rá koncentrálok és lefektetem. Picurt is. És leülök írni. Ez van most. Közben Picur kijött, hogy nem tud aludni, megpróbáltam visszaküldeni, de nem sikerült, így otthagytam a nappaliban, ahol játszhat, én meg bejöttem írni a hálószobába. Kb. két percenként bejön, nagyon udvariasan: "Anya, bocs, hogy zavarlak, de azt szeretném, hogy ismerd meg a kocsikat!", én meg konzekvensen azt felelem, hogy "Nem, most nem, menj ki játszani.". Az utóbbi két alkalommal ("Anya, tudom, hogy dolgozol, csak csináltam Neked jégkrémet") ez lerövidült egy sima "menj ki"-re.

Tudom, hogy ez nem jó. Tudom, hogy minél jobban taszítom, tudat alatt annál inkább ragaszkodik. Valószínűleg egyetlen mese most elég lenne ("Egy mese és lefekszel, jó?") és mindenki jobban járna. De nincs egy mese. Nincs rá energiám. Nem találok sehol. Elfogyott, nincs. Vége. Két hónapja kelek reggel 7-8 között és vagyok velük este 8-9-ig, kb. non-stop. És kelek minden éjjel, általában kétszer. És fent vagyok éjszaka sokáig. Elvileg dolgozom, gyakorlatilag néha MUSZÁJ egyedül lennem. Sokszor dolgozni nem is bírok, mert nullán vannak az akkuk. És persze nem  töltődnek, mert nem alszom.

Sajnálom egy kicsit magam, meg sajnálom Pöttömöt is, mert beteg és sajnálom Picurt is, mert random üzemmódban néha felveti, hogy béküljünk ki, ugyanis érzi a feszültséget, de nem tudja hova rakni.

Most még egy kicsit sajnálom magunkat, aztán leülök és megfogom a hajam, ami elég hosszú* megkeresem a New York útikönyvet és megmutatom Picurnak a játékáruházat, amiben óriáskerék van. Bent! Óriáskerék! Macy's! New York! NEW YORK! N-E-W Y-O-R-K!! Na, sajnáltok még? :-)

*Igaz, Mr. Big fan?