Egyébként meg az van, hogy telnek a napjaink, kb. mint a hullámvasúton, vannak tök jó részek és borzalmasak, a borzalom oka főleg ez a hülye betegség, amit már húzunk nem tudom mióta, de tényleg nem tudom, mert már múlt hét előtt csütörtökön azzal küldték haza Picurt az oviból, hogy nagyon nyűgös, beteg lesz, de nem lett, közben Pöttöm is gyanús volt, de láz sehol, csak két hisztipók, így egy pénteki szabadnap után, hétfőn újra ovi, mígnem fülfájással ébredt Picur, Pöttöm meg köhögni kezdett, hát egy antibiotikum-kúra lett a vége, holnap lesz az utolsó nap, utána a doktornéni majd megmondja a tutit, hogy meggyógyultunk-e vagy sem.
Mondanom sem kell, hogy a betegség pont akkor jött, amikor én három napig nem voltam itthon, (lehet, hogy ezt érezték meg előre a Macák?), na ebből egyet a Mamával voltak, kettőt meg a Nagyival, imádták minden percét, meg is gyógyultak nagyjából. Minden nagyszülő szerint tündériek és szótfogadóak és jó étvággyal esznek és sokat alszanak, ezt én már meg se próbálom megérteni. Maradjunk abban, hogy itthon is tudnak aranyosak lenni... néha.. ha akarnak.
Ha éppen jó kedvük van, akkor nagyon helyesek, ölelgetik és puszilgatják egymást, meg hancúroznak az ágyunkon, Pöttöm visongva dobálja magát, arccal előre beleugrik a paplanba és röhög. Elképesztően vagány a lány, konkrétan nem fél semmitől, nagyszülőknél mondjuk rá is fázott, egy kifeszített plédbe ugrott bele, amit nem tartott semmi... hát, éppen hogy nem tört be az orra. Picur már óvatos duhaj, cserébe viszont nagy bohóc, állandóan szórakoztat bennünket. Meg kedveskedik is, a hétvégén például bevezettünk egy új szokást: ágyba kapom a kávét!!! Maczkó főzi, Picur hozza, bájos mosollyal az arcán, pontosan tudva, hogy ő most mennyire nagyon aranyos. De tényleg az. Pöttöm meg rászokott a puszi osztogatásra, odabújik, puszilkodik, bújik, el vagyunk kényeztetve.
Ha viszont rossz kedvük van, akkor az katasztrófa, csütörtök reggel például azt hittem, hogy világgá megyek, két gyereket + két napi cuccot kellett volna bepakolnom a kocsiba, de a feladatot másfél óra sem sikerült teljesítenem, ugyanis Picur vég nélkül lassító sztrájkolt, nem tudta levenni a pizsamáját, nem tudta felvenni a ruháit, nem tudta felvenni a cipőjét, a kabátját, nem tudta elrakni a játékait, de semmit, de semmit, egyszerűen borzasztó volt, Pöttömöt kb. két perc alatt kellett felöltöztetnem, mert Picur visítógyörcsben szenvedett mellettünk és tépte le a ruháját, én meg semmi perc alatt készültem el (otthon is felejtettem a telefonomat), kikészültem teljesen, persze kiabáltam is és utáltam is magam érte, brrrr... Pedig most már kitaláltam egy (fél)megoldást az ilyen esetekre, valahogy felöltöztetem és leviszem a kocsihoz, ott berakom nekik a Paffot, majd visszamegyek a lakásba pakolni. Na, most ez se ment, a kocsiig is irtó nehezen jutottunk el...
Ráadásul érzem, hogy baromira elfáradtam és fogytán a türelmem, ami olyan hülye dolgokon látszik, hogy például: minden reggel alig van időm magamra. De azért a hajamat mindig igyekszem egész normálisan megcsinálni. Picur minden reggel sztrájkol, nem hajlandó csizmát venni. amire én vagy fenyegetőzöm ("Komolyan Lányom, mezítláb viszlek el oviba!" - utálom, miért fenyegetek egy majd négyévest?), vagy elindulok nélküle (na, ilyenkor van megavisítás) vagy feladom rá a csizmát. Ez a leggyakoribb megoldás, annak ellenére, hogy ő közben szépen kiszedi a hajamból a csattokat. MINDEN ÁLDOTT REGGEL!! Érted, már az ajtóban állunk, időnk semmi, én csizmában, kabátban, Pöttöm kabátban, ő kabátban és kiszedi a nagy nehezen beapplikált csattokat. Persze minden reggel megkérem, hogy ne tegye. És minden reggel megteszi. És bár tudom, hogy azért csinálja, mert imádja a csattokat és nagyon meg akarja nézni és ráadásul még tudja is, hogy ez hat és idegesít és három éves és egyébként tök jó gyerek és hogy ez nem nagy probléma.... de akkor is, én ezen minden reggel kiborulok, általában csak szép, csendben magamnak, egyszerűen elmegy a kedvem az egész naptól és azon gondolkozom, hogy ez még meddig lesz így???
Teljesen szégyenlem magam, de múlt héten szerda reggel hatkor keltem, mert hétkor indultam otthonról egyedül. Ilyen már nagyon régen volt. És bár hajnali egykor feküdtem le, reggel olyan jól voltam mint nagyon rég. Felkeltem. Kávét ittam. Nyugodtan. Reggeliztem egy kicsit. Nyugodtan lezuhanyoztam, fogat mostam, megfésülködtem. Kiválasztottam a ruhámat. Nyugodtan. Felvettem, megnéztem magam a tükörben (mármint öltözés után külön, nemcsak a végén, egy gyors ellenőrzésre). Kisminkeltem magam. Nyugodtan, szépen. Újra megnéztem magam a tükörben. Megfésülködtem. Kiválasztottam egy táskát, ami megy a szerelésemhez!!!! Átpakoltam a cuccaimat és közben átgondoltam, hogy mire van aznap szükségem. Kipucoltam a cipőmet!!!!! Felvettem. Sálat, sapkát és kesztyűt is választottam (és így sok hete először nem is fáztam). Mindent felvettem. Elbúcsúztam Maczkótól és elindultam. Időben beértem. Átnéztem az előadásom diáit és tartottam egy tök jó órát. És közben végig azon gondolkoztam, hogy ilyen kb. négy éve volt utoljára. Azóta minden reggel öltöztetek, etetek, sietettek,keresek, pakolok, kerülgetek, vitamint adagolok, válaszolok, keresek, hozok, viszek, keresek, konfliktust kezelek, két táskával + két gyerekkel lépcsőt megyek, Paffot hallgatok, énekelek, magyarázok, vezetek... És tudom, hogy ez így van rendjén és fontosak és jók a közös reggelek, de azért most egy kicsit elfáradtam beléjük. A reggelekbe, nem a gyerekekbe, tudjátok.
