a lányokkal. Bocs a címért, de tényleg, kezdem úgy érezni, hogy a napok a túlélésről szólnak és ezt nem szeretem, mert ugye ez elvileg egy tök jó időszak, élvezni is kellene vagy mi. Na jó, most azért egy kicsit igazságtalan vagyok, belátom, de csak kicsit és valószínűleg azért, mert nagyon-nagyon fáradt vagyok.
Kezdjük a Kicsivel, aki tündéri aranyos és édes és egy hízelgő kis maca lett (ölelget és puszilgat, meg kell zabálni, komolyan) és tök jól lehet már vele kommunikálni, meg játszani, szóval tényleg minden szuper - legalábbis amíg mellette ülök és játszunk. Mert ha ne adj Isten, fel akarok állni valamiért vagy más dolgom van - például ki akarok teregetni vagy elrakni valamit - akkor elszabadul a pokol Pöttöm és odamegy a szekrényhez és mindent, de mindent levesz és ledob és megrág és csapkod és ráz és örjöng és közben visít. Nem tudjátok elképzelni milyen rendetlenséget bír rakni egy perc alatt!!! És nem is a rendetlenség a legnagyobb baj, az egy dolog, de mindent megtalál, ami nem neki való! Ma fél óra alatt háromszor húzta ki az internet kábelját és ebből egyszer az egész hóbelebancot is a fejére rántotta. Ilyenkor persze visít mint a fába szorult féreg és hullanak a krokodilkönnyek, de annyira, hogy muszáj megvigasztalni és hát, nem is tudom, egy a vállamba szorosan kapaszkodó, bömbölő gyereket én nem vagyok képes túl meggyőzően megszidni... Pedig muszáj lenne, mert szerdán éjjel a Heim Pál kórházban kötöttünk ki, ugyanis valamit megevett a gyerek (legalábbis ezt gondoljuk, mert bizonyíték az nincs - megette) és félő volt, hogy félrenyelte, ezért elaltatták és megtükrözték a tüdejét és a nyelőcsövét. Éjfélkor. Kórház. Mélyaltatás. Nagyon rosszul ébredés. Hosszas vigasztalás. Egy széken alvás ülés egész éjjel. Brrr, ne akarjátok tudni. Mindegy is, a lényeg, hogy akkor semmi baja nem történt, dehát azóta is naponta ötször veszünk ki valamit a szájából, pedig kifejezetten figyelünk rá... De mondom, egyébként édes és egy tündér és imádjuk, tényleg, így jó, ahogy van, nem cserélnénk el a világért se.
Ahogy a nagyobbat se, mert okos és szép is és őt is imádjuk, még akkor is, amikor naponta ötször közli kiabálva, hogy "Mondtam már, hogy add azt ide!", meg "De én NEM EZT AKARTAM!". Egyébként még ez a jobbik eset, mert ezzel tudok mit kezdeni, kitartóan mantrázom, hogy ha ennyire kiabál azt sajnos nem értem, mert mi nem így beszélünk egymással és ha szépen elmondja, hogy mit szeretne, akkor még az is lehet, hogy segítek vagy megbeszéljük, hogy mi legyen vagy elmagyarázom, hogy miért nem. Ez be szokott jönni, elgondolkodik, elmondja szépen és még a tilást is megérti. Kivéve ha fáradt vagy éhes vagy napkitörések vannak, mert akkor elveti magát a földön és hisztizik, na, akkor átlépjük/szobájába viszem/otthagyom, ahol van (áruház közepén, folyosón, lépcsőn), amitől még hangosabban ordít, majd hüppögésre vált és kétségbeesve kérdezi, hogy ugye, nem haragszol? Ne haragudj, kérlek! Iyenkor jön a "nagyon szeretlek, de ha hisztizel, akkor haragszom, mert nem szép dolog kiabálni és követelőzni, inkább mondd el szépen, hogy mit akarsz" című hegyibeszéd, ez is hatásos tud lenni. Vagy nem. Na, és akkor jön a neheze!! Picur ugyanis érvelni kezd: "De azért sírok, mert nagyon-nagyon szomorú lettem, hogy kimentél a szobából, mert én nem tudok aludni és kiabáltam utánad és nem jöttél be és ezért sírok, mert butaságot csináltál." Én ilyenkor elmagyarázom, hogy éjszaka van és aludni kell és nem lehet minden este ilyen cirkuszt csinálni, mert akkor nem piheni ki magát és másnap nem tudunk játszani, de sajnos, Picur ilyenkor már nem meggyőzhető, mindenáron azt akarja bebizonyítani, hogy én viselkedtem bután. Néha tényleg én viselkedtem bután, ezt be is szoktam vallani (ma egyenesen előre szóltam: "Picur, ma ne húzd ki a gyufát, mert türelmetlen vagyok! Jobban jársz, ha jó leszel!"), de azért általában ez nem így van. De Picur hajthatatlan, mindenképpen felül akar kerekedni, mert ugye az nem túl jó világ, ahol mindig ő kap ki, ezt én értem, de a mi a csudát csináljak, ha ilyen hisztis? Én ezt nem bírom, nem engedem, úgyhogy jól leteremtem.
A leteremtéssel nem is lenne gond, szerintem ez is a gyereknevelés része, csak mostanában az óvodában is kinyílt a Kisasszony csipája és ott is kikap néha (+hallja, hogy a többiek kikapnak), ami már neki elég sokkoló, ugyanis eddig kis életében elég kevés hangos, szidó szót hallott, nem csoda, ha ez azért frusztrálja. Ráadásul, míg az egyik óvónénit imádja, a másikkal nem jön ki olyan jól, egész egyszerűen nem tiszteli, amin persze nem segít az sem, hogy az óvónéni a könnyebb végét fogja meg a dolgoknak és néha enged Picur hisztijének (a múltkor például nadrág nélkül, harisnya+esőnadrág kombóban engedte ki az udvarra a 0 fokban, mert "nagyon nem akart nadrágot venni", az eszem megáll). Pedig ezzel hosszú távon maga alatt vágja a fát, jobban járna, ha pár meccset lejátszana és megnyerne, mert utána Picur már hallgat a szép szóra. Itthon is egy-egy nagyobb összecsapás után pár nap béke és nyugalom van, míg újra határfelfedezésre indul.
Hogy mi ebben a nehéz? Nekem az, hogy egyszerre csinálják ketten a kétféle hülyeséget és nem tudok egyszerre kétfelé figyelni/magyarázni/büntetni/dícsérni. Meg az, hogy néha mást is akarok csinálni. Néha meg, mint például ma, egyszerűen elegem lesz és nem bírom elfogadni a helyzetem és lázadok és CSAKAZÉRTIS ELKEZDEK NAGYTAKARÍTANI!!! Mert bár én sem úgy terveztem, hogy két gyerekkel együtt fogunk ablakot és ajtót mosni, végül mégis úgy alakult, hogy itthon voltak, így belevágtunk együtt. Nem igazán volt más választásunk, ugyanis Karácsonyig nincs több szabad hétvégénk. Persze, tudom, lehetett volna "apránként" (bár nem tudom, hogy ezt hogy kell, egy nagytakarításnál, de apukám mindig erre bíztat, hogy apránként), meg takarítőnővel, meg holnapután, kiskedden, meg egyáltalán nem tudná senki, hogy nem mostunk ablakot... csak én tudnám. És az elég. Nálam ugyanis az ünnep része, hogy mindent, de mindent kitakarítunk és utána a gyönyörű tiszta és rendes lakásban rakjuk ki a karácsonyi diszítést és sütjük a sütit és várjuk a Mikulást meg a Jézuskát. A várakozás része a takarítás. A rendrakás nálam terápia. Én ilyenkor a fugát fogkefével sikálom a fürdőszobában. És kiszedem a konyhaszekrényt. És lemosom a csillárt. És elhúzom a mosógépet. És kisikálom a lefolyót..... és közben ötször rákiabálok a gyerekre, hogy nem lehet megenni az üvegtisztítót, hogy ne másszon fel a létrán és ne menjen fel a vizes szőnyegre. Felmászok a létrára, törlök kettőt, lemászok popsit törölni. Gyűrűt keresni. Láncot felfűzni. Orrot fújni. Felemelni, vigasztalni, visszarakni, összeszedni, megcsikizni, elkobozni, káoszt menedzselni.
Ez így nem jó. Ez így nehéz. De ez van.
Holnap már diszítünk. Az jó lesz. Remélem.
