Elképzelni sem tudom, hogy milyen ha valakinek testvére van, hiába látom nap mint nap a gyerekeken, nem tudok kiigazodni rajta. Látom, hogy mennyire bosszantó, amikor a Kicsi újra és újra szétpakolja a gyönyörűen sorba állított pónikat, hogy milyen rossz, ha csak a Nagy játszhat valamivel, hogy mennyire idegesítő egy mindent összekavaró Kistestvér vagy egy kifejezetten fölényeskedő Nagytestvér. Nem is csoda, hogy a Kicsi dühében dobál és harap, a Nagy meg sír és ordít. Borzasztó!
De úgy tűnik, hogy ennél még sokkal-sokkal idegesítőbb, ha nincs itthon senki, aki szétpakolná a pónikat, vagy megtiltaná az ágyon fetrengést. Sokkal nehezebb egyedül játszani, és még a csoki sem annyira finom, ha nem lehet megosztani, árgus szemmel figyelve arra, nehogy a másik többet kapjon. Biztonságosabb a világ, ha az ismeretlen joghurtot a Másik is megkóstolja, jobb érzés kézen fogva sétálni és valljuk be, sokkal viccesebb Anyát egy közös visítással az őrületbe kergetni mint egyedül nyavalyogni. Így aztán a Nagy mindig a Kicsit reklamálja ("Pöttömöt is hozd el!"), a Kicsi meg mindig a Nagyot keresi. Legalábbis a tapasztalat ezt mutatja.
Mindig meglepnek, de tényleg mindig. Este nem akartam őket szokás szerint az ölembe venni és úgy mesélni, ezért beraktam Picurt Pöttöm mellé a rácsos ágyba és úgy meséltem kettőjüknek. Mármint meséltem volna, de Pöttöm ki akarta tépni a kezemből a könyvet, hogy megrágja, amit persze nem engedtem és Picur sem engedett, mire Pöttöm bedühödött és iszonyú erősen beleharapott Picurba?!?! Aki persze bömbölt, hát ennyit a közös esti mesélésről, pedig azt hittem, hogy jó ötlet lesz. Jó ötletnek gondoltam azt is, hogy bekapcsolom a Kolompost és Picurt ráültetem a bilire,amíg én kiszaladok a konyhába, de arra nem számítottam, hogy Pöttöm leül mellé tévézni (mindig Picur mellé igyekszik ülni), ami valami ismeretlen okból nem tetszik Picurnak, ezért kupán vágja Pöttömöt. Aki persze - kitaláltátok - bömböl... Viszont délután teljesen feleslegesen aggódtam azon, hogy mit szólnak a lányok ahhoz, ha négy különböző kicsi bonbont veszek nekik: Picur felmérte a kínálatot, udvariasan megkérdezte, hogy melyik az övé, megmutatott mindent Pöttömnek, aki csendben szemlélte a kínálatot, majd teljes egyetértésben elfogyasztották a kettő-kettő bonbont, sőt Picur külön megvárta, amíg Pöttöm is nagy nehezen kiválasztotta a sajátját, addig nem harapott bele az övébe. A csokizás után pedig nagyszerű hangulatban elkezdtek hangosan visítozni a kocsiban, amitől én hülyét kaptam, persze csak a visítás résztől, amikor minden ordítás után három percig hangosan rötyögtek együtt, az vicces volt.
Meg az is vicces, hogy ha megkapják a délutáni üdítőjüket, amit mind a ketten imádnak, akkor Pöttöm gyorsan megissza a sajátját, majd amikor Picur nem figyel, ellopja az övét is és gyorsan benégykézlábazik vele a sötét hálószobába (!), hogy észrevétlenül megigya.Természetesen röhögés helyett ilyenkor azért megszidom. Egy kicsit nehezebb nem röhögni akkor, amikor Picur győzköd, hogy a Mikulásnak ne áruljam el, hogy ő kupán vágta Pöttömöt viszont azt "feltétlenül" mondjam el, hogy Pöttöm megharapta őt, mert ezért Pöttöm csak mirgácsot érdemel! De nem nevetek, hanem kifejtem, hogy az árulkodás nem az én műfajom, illetve megkérdezem, hogy talán akkor ő is csak mirgácsot érdemel? Ilyenkor aztán kiderül, hogy "nem, mi már megnyugodtunk egymásra" és inkább kérünk ajándékot, "én olyan nagyot, hogy ne férjen bele a csizmámba, Pöttöm meg kicsit, mert ő kicsi, de azért legyen szép". Csak a miheztartás végett.
