Eltűntünk, vagyis inkább eltűntem, de mentségemre szóljon, hogy legtöbbször úgy érzem, mintha a saját életemből is eltűntem volna és átalakultam volna valami életmentő-tűzoltó kommandóvá, ami mindig azzal elfoglalva, amit hirtelen meg KELL csinálni (és nem azzal amit lehetne, szeretne, jó lenne). A lányok ugyanis nagyot nőttek, összenőttek és kinőttek, de tényleg az elmúlt egy hónapban eddig például háromszor ültem rá átpakolni a ruháikat, hogy akkor most elrakom, ami kicsi és előveszem, ami jó – két hétig. Utána jön a még eggyel nagyobb garnitúra, nem tudom, lehet, hogy nem kellene ennyit etetni őket vagy ilyesmi…
Nemcsak nőnek, okosodnak is, Picur már ovis, de nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, büszke rá és abszolút az identitásának része lett, hogy ő a Nyuszi csoportba jár és a Karácsonyfa a jele. A múltkor véletlenül az óvodai lepedőjét húztam fel neki itthon, amire egy szép nagy Karácsonyfa van rávasalva és amikor meglátta nagyon boldog lett: „Anya, nézd ez az ÉN lepedőm, látod, ott van rajta a Karácsonyfa, az én vagyok, ebből lehet tudni, hogy ez az enyém és ezt mindenki tudja!”. Kezdenek letisztulni az óvodai barátságok is, nagy barátnője lett Alíz és Anna, meg két-három fiú, akiknek „mindig elfelejtem a nevét, de Anya, ők a leghuncutabbak!”. Hát, ebben mondjuk nem kételkedtem, a Lányt végtelenül vonzzák a rosszfiúk, remélem, ezt idővel kinövi... Már ő is volt velük büntetésben, erre nagyon büszke :-) Persze azért nem ez a jellemző, sőt, ő inkább mintaóvodás, ahogy az óvó nénik mondják, mindent úgy csinál, ahogy kell, odafigyel, első sorba ül, rajzol, táncol, tornázik, pakol, keres, megágyaz, összehajt, felrak, lerak, elszaval. Az elején én inkább ettől a túlteljesítési kényszertől féltettem inkább, de szerencsére megtalálta az arany középutat: az óvodában nagyon jól viselkedik, cserébe viszont itthon kezelhetetlen. De tényleg, nem is ismernétek rá, olyan mintha az óvodában felejtené az összes józan eszét a gyerek, itthon nem lát, nem hall, nem lehet megbeszélni vele semmit, ha nem vele foglalkozom, akkor ön- és közveszélyes, ha meg vele, akkor szimplán csak bolond. Ennek persze sokszor a kicsi látja kárát, ugyanis Picur vele kekeckedik: megkeresi Pöttöm kedvenc játékát és olyan helyre rakja, ahol látja, de nem éri el, megpróbálja megfésülni (ezt Pöttöm különösen utálja), vagy megfogja a kezét, hogy felálljon és hirtelen elengedi…
De Pöttömöt sem kell félteni, nem hagyja ám magát, sőt! Ha megunja az elnyomást, elszánt shar-pei fejet vág, határozottan odamegy Picurhoz és jó erősen beleharap. De annyira, hogy utána napokig látszik a helye! Majd iszonyú durcás fejjel tűri, hogy szidom, látszik rajta, hogy tisztába van azzal, hogy rosszat csinált és most ezért kikap, de úgy gondolja, hogy ennyit megért az akció. Egyébként viszont nagyon békés gyerek, boldogan eljátszik mindennel, amit Picurtól megszerez, és nagyon élelmes is, ha valami nagyon értékes játékot kaparint meg, akkor rögtön a szájába kapja és ezerrel teperni kezd, hogy el tudjon bújni valahova a szerzeményével, mielőtt Picur észlelné a hiányt. Imádja a nővérét, mindig a sarkában van, most már utánozni is próbálja, ami persze nagyon tetszik Picurnak, ilyenkor nagyon helyesek együtt. Botrány csak akkor tör ki, ha Picur esetleg kap valamit, amit Pöttöm nem vagy legalábbis nem azonnal. Sőt, ha csak megsejti, hogy itt hamarosan osztozkodás következik, preventív céllal gyorsan elkezd kiabálni, nehogy kimaradjon – tehát, ha például a boltban leemelek a polcról egy Kubut, akkor addig nem nyugszik, amíg ki nem nyitom és a szeme láttára nem öntök át belőle a cumisüvegébe. Átverni nem lehet, ha az otthon előre elkészített (és mondjuk erősen felhígított) gyümölcslevet adom neki, akkor először gyanakodva megkóstolja, majd mutogatni kezd az üvegre, hogy ő azért ellenőrizni szeretné, a nővérkéje mit is fog kapni hamarosan. Imád huncutkodni, ha egyedül vagyunk itthon, ellenállhatatlan mosollyal hívogat játszani, jelenleg a kedvence elfoglaltsága, ha négykézláb kergetem („Elkaplak!”) vagy ha tornyot építünk, amit ő a lábával lerúghat (ez egyébként a gyógytorna része). Ilyenkor hangosan rötyög és ráncolja az orrát, nagyon mókás.
A legjobb persze az, hogy a sok veszekedés ellenére nagyon szeretik egymást, meg ragaszkodnak egymáshoz, ez abban a három percben, amikor óvoda után találkoznak evidens. Vigyorognak, ölelgetik egymást, sikítoznak egy sort, nagy az öröm ilyenkor. Vagy amikor este olvasok nekik és Pöttöm elpilled a kezemben, hátradől, behunyja a szemét… majd hirtelen felkapja a fejét és gyorsan oldalra néz, hogy Picur ott van-e még és mikor meglátja nagyon megörül neki és rámosolyog, mire Picur „Mi van, Te kis hörcsög?” kérdéssel köszön rá és ezt mind a ketten nagyon viccesnek találják. Vagy amikor Picur nyavalyog Pöttöm után (mert mondjuk Pöttöm kivételesen nem utána talpal, hanem saját játékot talál ki, felháborító!), de a kicsi nem figyel, így végül Picur az ultimate megoldáshoz folyamodik: leül és elkezd tapsolni! Pöttöm ilyenkor felkapja a fejét, fülel, rájön, hogy Picur neki tapsol, gyorsan eldob minden mást és ezerrel teper oda a nővéréhez, aki ragyogó mosollyal várja („Hát, na gyere, gyere, Te kis Vigyori!”). Aztán persze újra elkezdik ölni egymást, húzzák-vonják a játékokat, kiabálnak, sírnak, egy csöndes pillanatuk sincs.
Gondolom, ez már csak durvább lesz, Pöttöm hamarosan elindul (bár még nagyon megijed, ha véletlenül elengedi az asztalt) és már néhány szót is mond („Enyém!” fejti ki lényegre törően), képzelem, ha majd ketten egyszerre mesélnek… Nem lesz nyugodt, békés Karácsonyunk, az biztos :-)
