"Bum-bum-bum! A dolgok puffanak! Mármint, ha ledobják őket. Vagy ha hozzávágják őket a padlóhoz. Esetleg a járóka aljához. Vagy még jobb, a járóka rácsához. Van, ami még csörög is. Ez zenél! Anya, nézd zenél! Hol van, hol van! ANYAAAAA!!! Add vissza, most!" (by Pöttöm, magyar hangja Anya)
Pöttöm teljes eksztázisban tombol a járókában, vigyorog és csapkod, dobál ezerrel. És dumál, dumál, dumál, mondanivalóját a következőkben foglalnám össze: BABABABAAABABABABA! BABA! BABABABA! Ez elég egysíkúnak tűnik, pedig nem az, én sokszor értem mit akar, annyira kifejező a hanglejtése és a kis arca. Ha talál valami érdekeset, akkor rögtön engem keres a tekintetével és megpróbálja reprodukálni az eseményt, ami elég vicces tud lenni. Most éppen a rácsra erősített csigáját rugdalja, ami csörög. Megfordul, rám néz. Rugdal. Nem történik semmi, mert ugye megfordult. Megpróbál visszafordulni, úgy, hogy nem veszít szem elől. Közben elégedetlenül babababázik. Néha rugdal, hátha sikerül valamit eltalálni. Forog. Néz. Babababa. Rugdal, csörög! Diadalittasan rám néz, látszik az egész babán, hogy nagyon büszke magára :-) Én megdicsérem, mire ő integet és vigyorog.
Ez így megy egészen addig, míg egyszer csak megunja a bulit, hátravágja magát és visít, hogy vegyem fel. Ha nem veszem, fulladásos visításba kezd, így végül tuti felveszem. Azonnal elhallgat, gyönyörű pillantásokat vet rám, majd elolvadok, a kis kezével megpaskolja az arcom és odabújik hozzám. Én elolvadok a gyönyörűségtől és egy teljes percig arra gondolok, hogy nincs nálam szerencsésebb ember a földön. Egy perc. Utána megkapom a következő feladatot, úgymint: Höhöhö=Kaját!, HÖHÖHÖHÖ!=MOST!! és az élet megy tovább.
