.. mármint magamat. Azt hiszem javíthatatlan optimista vagyok, ugyanis minden reggel úgy kelek fel, hogy na, most majd más lesz, most már tuti lesz valamire időm. És nem. A legnagyobb sorscsapásként a reggeleket élem meg, ugyanis Pöttöm hat-fél hétkor kel és én mindig azt gondolom, hogy nem is baj, legalább reggel elolvasok majd pár oldalt vagy nézek egy kis tévét vagy bármi. Ez az érzés különösen erős lesz akkor, amikor Pöttöm fél nyolc tájban elkezd ásítozni és én szépen lassan visszaaltatom, lerakom az ágyba/mózesbe/babakocsiba.... és akkor Picur felkel. És rájövök, hogy nincs remény, újra 14 órás non-stop műszak következik, esetleg talán egy másfél órás szünettel délután, ha egyszerre alszanak. Ha.

A hiba bennem van, mert nem kellene tervezgetni, nem kellene dolgozni, át kellene adni magam a gyerek-flownak és kész. De egyszerűen nem bírom elfogadni azt a tényt, hogy 13-14 óra gyerekezés után csak akkor csinálhatok valami saját-dolgot -  írás, olvasás, Miss Marple nézés, internezetés, a házimunka nem számít, bár néha azt is csak akkor csinálhatom - ha van erőm még este ébren maradni. És persze, ha utána fel tudok kelni éjjel és utána újra reggel.

Tudom, ez egy fokkal jobb, ha Picur délelőtt bölcsiben van, csak éppen jövő héten például minden délelőtt kell menni valahova (megbeszélésre, óvodai nyílt napra, tanítani meg mit tudom én), tehát ez sem igaz. Grrrrr!