Sokan mondták, hogy a másodikkal majd könnyebb lesz, a második nyugisabb és én is edzettebb leszek ésatöbbi ésatöbbi. Ez mind igaz. Azt viszont senki nem mondta el, hogy a legrosszabb nem az operatív része lesz a dolognak, hanem a lelki. Mert én fel bírok vinni két gyereket és a bevásárlást lépcsőn, meg tudok fürdetni két babát és simán becsomagolok, majd elindulok két gyerekkel a világ végére (mondjuk Bükkfürdőre). De az állandó lelkiismeret-furdalást nem bírom. Azt, amikor egy óra távollét után PIcur úgy köszönt, hogy "Anyuci, már annyira vártalak, úúúgy hiányoztál!". Amikor egész nap azt szajkózza, hogy "Anyuci, vigasztalj meg!" azaz vegyél fel és ringass mint a Kistesót. Vagy néha egész nap nem akar kimászni az ölemből, mert igazi Kismajom lesz. Látom, mennyire nehéz neki végigasszisztálnia a szoptatást. Érzem, mennyire rossz, amikor pont az esti olvasás közben kell ringatnom/etetnem/pelenkáznom. Milyen igazságtalan, hogy miközben ő táncol, hirtelen mindenki azt veszi észre, hogy Pöttöm mosolyog. És mennyire nehéz, hogy egyáltalán és kicsit sem lehet behúzni egyet Kistesónak, amikor pedig olyan jól esne...
Azt sem bírom, amikor Pöttöm sír és nem tudom felvenni, mert Picurt fürdetek. Amikor már háromszor rakom le szoptatás közben, mert Picurnak kakilnia, pisilnie kell illetve kész van és ki akarja önteni a bilit. Amikor újra és újra lerakom, hogy Picurnak tudjak segíteni (és ezzel komoly vagyonvédelmi feladatokat lássak el). Rossz, hogy néha gyorsan fürdetem, mert nem látom, hogy addig Picur mit művel és amikor ugyanezért elfelejtem beadni az esti vitaminját. Reggel nem veszem fel, hogy köszönjek neki, csak gyorsan átrakom A-ból B-be, hátha ott még elvan egyedül is. Látom, hogy néha csak arra vágyna, hogy az ölemben dadáljam hosszan... de ez esélytelen.
A legrosszabb mégis az, amikor egész napos dadálás-vigasztalás-szoptatás-biliztetés-etetés után éjjel egyszerre felsírnak és én llegszívesebben a fülemre húznám a takarót, annyira elegem van a két kis pukkancsból. Bár ez legalább totál igazságos....
